Az Agave kiadó gondozásában megjelenő Anita Blake kötetek kiütötték a nyeregből a klasszikusan unalmas vámpír- és vérfarkassztorikat, Buffy duzzogva hajította egy szál karóját a sarokba, az olvasóközönség pedig ujjongott - mégis van új a nap alatt. Laurell K. Hamilton kötetei egy olyan világot mutatnak be, ahol a vámpíroknak jogai vannak, az alakváltók diszkriminálása törvénytelen (mégis mindennapos) és a rendőrség külön osztaga foglalkozik a természetfeletti bűntények felgöngyölítésével, egyszóval a természetfeletti társadalmat misztikus cukormázuktól megfosztva állítja rivaldafénybe.

Itt kerül a képbe Anita Blake, a st. louisi vámpírvadász, aki a rossz útra tévedt vérszívók kivégzését hajtja végre. A hölgy főállásban egyébként nekromanta, vagyis zombikat gyárt nagyüzemben, hogy azok válaszoljanak az ügyvédhadak kérdéseire, megírják saját végrendeletüket, elárulják, hova ásták a családi kincset és még ezer más hasonló dolgot tegyenek meg miután varázslattal előrángatták őket hat láb mélyről. Aki szarba nyúl, maga is szaros lészen - mondta egy bölcs, és milyen igaza volt. Blake nem csak a természetfeletti bűnügyek megoldása közben viszi vásárra a bőrét, hanem tökéletesen zavaros szerelmi kalandokba is kavarodik. A fent említett tökéletesen zavaros szerelmi történethez adott egy minden ízében perverz vámpír (Jean-Claude) és egy domináns vérfarkas (Richard Zeeman). Az események alakulása közben izgalmas dolgok (nem) történnek köztük, az egyszeri olvasó pedig körömrágva drukkol, hogy vajon melyik versenyző vágja előbb gerincre főhősnőnket, aki csak úgy mellékesen akkora tuskó, hogyha korábban teremti meg őt az írói képzelet, minden bizonnyal vele törik be a bizánci nagykaput. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy a történet ennyiben ki is merül. Az író gondoskodik róla, hogy epizódonként egy (nem több, nem kevesebb) bűntény lefoglalja Anita minden maradék szabadidejét/agykapacitását. Ahogy Hamilton rendre-sorra írja a folytatásokat, úgy csapkodják össze a kritikusok elragadtatva csöpp kis tenyerüket. Ez két dolgot feltételez: vagy nem tűnt fel nekik a hatodik kötettel bekövetkező szellemi mélyrepülés, vagy már nem is veszik a fáradságot egy-egy újabb remekmű elolvasására, ehelyett írnak pár általános megjegyzést, ami az első négy kötet elolvasása alapján örökérvényű jelleggel funkcionál, aztán elmennek a Mc'Do-ba fánkot zabálni. Szerintem mindkettő bejátszik. A már említett hatodik kötettől kezdve egy egységes sémát húzhatunk az összes részre. Nem mintha az első ötre nem illene a tipikus bűntény-kavarás-zombik leírás, de Hamilton ezeket az epizódokat legalább szórakoztató formában tette közzé. El fogok keseríteni mindenkit, a Gyilkos tánc után már csak a nem tudok miről írni, ti meg úgyis szerettek a dugásról olvasni tendencia a meghatározó. A Gyilkos táncban Anita összejött Jean-Claude-dal; ez kötelező kör volt, gyanítom, az olvasóknak elege lett a nagyszájú vámpírvadász szarakodásaiból. Az Égő áldozatok még visszafogott formában igyekezett elterelni a figyelmet gyatra mellékszálakról, a Sápadt Holdban viszont már egy falkányi kanos vérfarkas üldözte Blake nyomozót a Ki dugja meg először a lupát? játék keretein belül. Ki nem találnátok, Richard lett a befutó, kéretik még egy strigula a szexjelenetek rovatba. Talán Hamilton is rájött, hogy milyen nevetségesen szánalmasra sikeredett a fent nevezett kötet, úgyhogy az Obszidián Pillangóban elküldte Anitát az isten háta mögötti Új-Mexikóba nyomozni. Az Obszidián Pillangó egyébiránt az Edwardért rajongó tömegeket igyekezett kielégíteni, vajmi kevés sikerrel, szerintem többségük a röhögéstől sírva omlott össze, mikor fény derült hőn szeretett bérgyilkosuk magánéletére. Ez a könyv jellemábrázolás tekintetében is bukó volt, szerencsétlen Edwardot olyan hatásvadász szemszögből kapták tollvégre, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz bármelyik gondolkodó embernek. Ezen a ponton az író elhatározta, hogy megmarad a kaptafánál és visszatér a jól megszokott dugás-vér-dugás kerethez, hogy legalább a kíváncsi tizenéveseket megtarthassa olvasótáborában. Ennek szellemében a Leláncolt Nárcisszuszban feltűnik Micah, aki varázslatos sebességgel veszi át Richard szerepét Anita szívében/ágyában. Az Égkék Bűnöket sajnos (?) kihagytam, helyette a Lidérces álmok okozott maradandó agykárosodást. Itt már a látszatra se nagyon kedvenc írónőnk, Anita már csak azért vonszolja be magát egy-egy helyszínelésre, hogy lehetősége legyen két dugás között összezárni apró lábait. A keféléssel helyettesítem az érdemi részeket módszer egyébként olyannyira sikeres volt, hogy egyszercsak az írónő is azon kapta magát, hogy tovaszállt ötszáz oldal és még mindig van egy megoldatlan bűntény. Gyorsan rendezett hát egy kommandós akciót a renegát vámpírhorda ellen, a jófiúk nyertek 8:3-ra, ha leszámítjuk, hogy a nyolc lelőtt vámpírból öt ártatlan volt. Oda se neki, egy ősöreg vérszopó által összedobott levél leleplezi a valódi tetteseket, akiknek a rendőrség már bottal ütheti a nyomát. Valóban, Hamilton már arra sem adott, hogy az előző kötetekhez hasonlóan normálisan elvarrja a cselekmény szálait. De végülis minek, úgyis csak a dugásról fog szólni a következő rész is. Akinek meg igényesebb kell, írja meg maga. (Aztán ha egyszer végül mégis filmre viszik a történetet, csakis a Hustler TV-n lesz érdemes keresni.)