A járatokban visszhangot vert a döngő léptek hangja. A mélységi troll apró agyában két gondolat lángolt: ölni és szökni. Behemót teste rengve kereste a kiutat, de a támadók körülvették. Mint a legtöbb természethez még közel álló, történelem előtti lény ilyen helyzetben, ő is zsákmánynak érezte magát, az őt bekerítőket pedig ragadozóknak. Felbődült, és bunkóját magasba emelve megpróbált kitörni a hozzá képest liliputi emberkék gyűrűjéből, de azok megcsáklyázták a szörnyeteget, ügyesen terelve a botladozó óriást vijjogó kiáltásaikkal a lándzsások felé. A lesben álló vadászok parancsszóra hajították bele fegyvereiket a troll testébe, amelyből vödörszám ömlött a maró, savas vér. A lény térdre zuhant, és zihálva nézett végig az őt legyőző ellenségeken. Vörösen izzó szemű, ébenfekete bőrű, hófehér hajú teremtmények, alacsonyak, gyors és ügyes mozgásúak. Páncéljuk, fegyverük szép kidolgozású, egyszersmind hasznos és halálos szerszám, kecsessége ellenére is szilárd és erős, akárcsak a lélektükrökben lobogó élniakarás. Túlélni, bármi áron – ezt üzenték a trollnak a lelkek húsz szemen át. Megértette az üzenetet, és megadta magát a sorsának, erőtlenül elvágódott a földön. Ellenfelei azonnal rávetették magukat, és a borotvaéles pengék a lágyabb részeken, a hason és a hajlatokban hamar megtalálták az utat életéhez. A legnagyobb két kézzel emelte magasba a troll levágott fejét, győzedelmesen üvöltve:
- Drowok vagyunk, győzők, elsők a csatában! Rettegjen, aki ártó szándékkal közeledik hozzánk!
- Úgy legyen! – rázták fegyvereiket társai a troll kivérzett teteme körül.

 Még el sem ültek a lángok a bestia maradványain, mire a győztesek visszatértek a tekervényes járatokon át otthonukba, Belbol’dal városába. A masszív gránitkapuk csikorogva tárultak ki a csapat előtt, akik savmarta felszereléssel és testtel lépték át a barbakánt. Akár a pokol bejárata, tátotta száját előttük a belső kapu rostélya: odabent pedig csodálatos, magas épületek szórták fényeiket a barlang falára és az utcák hálózatára. Kisebb csapat szolgálatos harcos üdvözölte a járőröket, akik újabb veszélyt hárítottak el a várost fenyegető borzalmak kimeríthetetlen arzenáljából.
- Remélem, most alaposabbak voltatok, mint legutóbb. Ez már a harmadik troll a hónapban. – zengett egy mély, határozott hang az érkezőkre. Az összes ünneplő térdre ereszkedett a közeledő vezénylő tiszt, Janakrasha előtt, kivéve a győztesek előljáróját, aki keményen, felemelt, dacos állal és vadul tüzelő szemekkel állta az idős veterán kritizáló szavait. Akár egymás szobormásai, feszítettek teljesen egyforma egyenruhájukban. Az előljáróra mutató tiszt haja azonban rövidre nyírt volt, és hiányzott az egyik szeme.
- Raifer cal Arro! Gyere velem!
 Az ifjú kora ellenére ígéretes harcos követte közvetlen felettesét a várost körülölelő fal mellett álló egyik istállóba, ahol a fekete lovasgyíkok hatalmas világítókristályok alatt sütkéreztek egy barlangban. A fegyvermester vad, hirtelen mozdulattal, hátrakulcsolt kezekkel fordult sarkon, egyetlen szeme és a hiányzó helyére beültetett hideg fémgömb hátborzongatóan villant Raiferre.
- Nagyasszonyanyád üzent érted. Nem akar büntetésben részesíteni, pedig olykor szívesen megtenné.
 Raifer rezzenetlenül állta Janakrasha tekintetét, és hallgatott. Az hümmögött egyet, és a gyíkszerszámok felé intett.
- Ha nem vagy fél órán belül Alysse nagyasszonyanya oldalán, a fejedet lependerítik a csinos gúnárnyakadról. Eridj!
- Köszönöm, uram. – hajtott fejet Raifer, és addig nem egyenesedett ki, míg a tiszt el nem távozott. Aztán hangosat kiáltott a kapusnak. A csupaizom, hatalmas erőember felemelkedett… És azonmód ostorozni kezdte a rabszolgákat, akik az istállóból a városba nyíló kaput működtették. A drow harcos gyakorlott mozdulatokkal, ügyes kézzel szerszámozta fel az egyik sikamlós bőrű rondaságot, és megcsapta a zablát, mire a gyík kurrogva lódult előre, nemcsak a földön, de olykor a falakon is szaladva, nyaktörő sebességgel kerülve ki az akadályokat. Raifer tudta, hogy Janakrasha nagyon is komolyan gondolja az ilyen fenyegetéseket, hát a végkimerülésig nógatta az állatot. „Hogy lehettem ennyire vak, ennyire ostoba?!” – szaladt át elméjén a gondolatok folyama, miközben az utcákon járó-kelő drowokat és siramor-vonta szekereket kerülgette hátasával. „A pokolba, hogy felejthettem el, milyen nap van ma! Az úrnő közvetlen parancsa volt a jelenlétemre való igénye. Ritka dolog ez, bár nem kevésbé veszélyes és törékeny, mint két klán közötti szövetség. A szerelem szava jószerével ismeretlen a magunkfajta között, de úgy látszik, Alysse anyát megérintette ez az érzés. Te jó ég, tényleg letépi a fejemet, ha nem vagyok ott a fiunk születésénél!”

- Raifer, te nyomorult féreg, letépem a fejed!!!
 A sikoltás hatására ijedt tűzlegyek rebbentek fel a gótikus földalatti palota tetőiről és tornyairól. Legszívesebben a szolgák nagy része is hasonló módon menekült volna, de szárnyak és megfelelő mágikus potenciál híján nem tehettek mást; tűrniük kellett a pokoli fájdalomsikolyokat, amiket vajúdó úrnőjük hallatott. A trónteremben, a palota legmélyebb bugyraiban csak Alysse, néhány cseléd és a vén félvér bába tartózkodott. A nagyorrú félelf asszonyság volt az egyetlen nem drow szolgája Alyssének, és amióta kitépték a nyelvét, meglepően hűségesen és ügyesen végezte a dolgát. Maszatos kezével a sötételfek hangtalan nyelvén beszélt Alysséhez.
- Nyomni. Mindjárt.
- Ha elrontasz valamit az elsőszülött fiammal, te nyamvadt, én…
- Alysse anya! – bukott be a mennyezetig nyúló kétszárnyú ajtó résén egy kontyba tűzött hajú szolgálólány feje. – Shan Raifer kér bebocsátást!
- Engedd már be, te patkány! – hörögte elborult hangon a nő, majd izzadt teste megfeszült a fájdalomtól. Az egyik nehéz vertarany gyertyatartó felemelkedett az oltárról, és eszeveszett sebességgel az ajtó felé vágódott, durván kupántalálva a beóvakodó, gyanútlan Raifert.
- Ügyesen célzol, Alysse anya… - tapogatta meg vérző homlokát Raifer, miközben a nő mellé térdelt, szemérmesen félrefordítva tekintetét az előtte lejátszódó jelenetről. A „kismama” dühösen felszisszent.
- Marha! A csitrit akartam… - elharapta a mondatot, mert újabb görcs rántotta össze testét. A bába kezei megnémultak, de szemei ékesen beszéltek helyettük, ahogy kikerekedtek. Raifer nem bírt kíváncsiságával, és Alysse öle fölé hajolt, ám meglepetten kiáltva, iszonyodó arccal hátrált el. A nagyasszonyanya még a fájásokkal is dacolva ült fel.
- Mi az? Mi van a fiammal?! Lolth anya segíts! – fúltak sikolyba a szavai. A felsíró fiúgyermek, amit a bábaasszony a kezében tartott, ha a kevés vért nem számítjuk, tetőtől talpig hófehér volt! Az anya undorodva próbált hátrálni a trónszéken, még akkor is, ha a támla nem engedte. A bába gyakorlott kezekkel elnyisszantotta és elkötötte a köldökzsinórt, és bepólyálta a közundor tárgyát képező csöppséget.
- Egészséges. Erős. – közölte némán kezeivel, szomorkás arca szenvtelen maradt, ahogy lenézett a gyermekre.
- A pokolba ezzel a féreggel! Ez nőtt bennem majdnem másfél évig?! – fordult el iszonyodva Alysse, de elgyengülve rogyott a karfára. A cselédek ugyan szintén viszolyogtak a kis teremtéstől, de úrnőjük segítségére siettek, botladozó lépteit ágyához segítették. Raifer úgy szemlélte fiát, mint valami furcsa rovart. Gyermeke mindenben tökéletesen hasonlított egy normális drow csecsemőre, eltekintve vértelen fehér bőrétől és szürkés hajacskájától. A fiú összeszorított szemekkel gőgicsélt, fennhangon követelve betevőjét. A férfi karba fonta a kezét.
- Tartsuk meg.
- Nem vagy eszednél, férfi! – Alysse csattanó hangja erőtlen sóhajtássá gyengült. A szülés még egy uralkodót is kifáraszt. – Miért tennénk? Még áldozatnak sem jó Lolthnak, nem fogadna el egy ilyen gyenge vérű hibridet!
- Nem a mi feladatunk dönteni afelől, hogy melyik gyermek maradjon meg és melyiket adjuk a halálnak. Kérdezd a Pókkirálynő szolgáit. Ha jogtalanul taszítod el elsőszülöttedet, Lolth megbüntethet! – intette Raifer a nagyasszonyanyát. Alysse ajkai összeszorultak, de kénytelen volt igazat adni a harcosnak. Félrefordította fáradt arcát.
- Oly csúf és érdemtelen!
- A szemünkben sokkal csúfabb lények is szolgálják Őt. – húzta feljebb a takarót Raifer a nagyasszonyanya reszkető testén, és megcsókolta homlokát. Más sötételf úrnők ilyen arcátlanságért kígyóverembe vettetnék harcosukat, de Alysse szíve lánggal égett Raifer iránt, még ha drow szív volt is. Lehunyta szemét és halk sóhaj hagyta el ajkait.
- Hozd ide! – Hangja még ily gyönge perceiben is erőt és hatalmat sugárzott, ahogy a bábát szólította. Inkább saját nyugodt pihenése, semmint az anyai ösztönök miatt vette magához fiát, hogy egyik duzzadt, feszes kebléből csillapítsa szomját. Legalább nyugta lesz ennek a nyafogó kölyöknek a hisztériájától.
- Mi legyen a neve? – kérdezte Raifer a drow úrnőt. Az úgy nézett fel rá, mintha élete legrosszabb napja után holtfáradtan zuhanna az ágyba, és valami ostobasággal akarnák ugráltatni. Lényegében így is volt.
- Craven. Legyen a neve Craven. – mondta morózusan lehunyva újra vörös szemeit.
- Hm. Úgy hangzik, mint valami megtűrt, dögevő pária neve.
- Mert az is.

 Még aznap éjjel elvitték a gyermeket az Arro klán házi kápolnájába, az ott szolgáló papnőkhöz, hogy megolvassák Craven jövendőjét. Az erődkavernára emlékeztető templom ajtóit szélesre tárták fő mecénása és támogatója, Alysse cal Arro előtt. A szülés fáradalmait emberfeletti gyorsasággal kipihent úrnő természetesen nem maga vitte Cravent; libegő pókselyem köpenye mögött igyekvő ébenbőrű cselédje tartotta karján a fiúcskát, aki bepólyálva aludt. A füstös, nemtelen folyosók után egy kör alapú terembe érve Alysse röviden és csendesen lerótta kegyeletét ősei szobrai előtt… Majd várt.
 Az idős boszorkánypapnő nem váratott soká; göcsörtös botjának kopogása és láncainak csörgése már messziről visszhangzott a folyosók sötétjéből. Elővigyázatossága már annyira beidegződött, hogy öntudatán kívül oltotta ki maga körül a fáklyák fényeit – márpedig a tudatalatti mágia még sok használat után is ritkaságnak számít. Ha valaki fontosnak tudhatja magát, megérti, hogy még az ilyen apróságok is életmentőek a készületlen bérgyilkosokkal szemben, és egy idő után szinte oda se figyel az óvintézkedések megtételére. Csak teszi, amit helyesnek gondol. Amit helyesnek… érez. A Freth házbéli Ulrika maga volt a megtestesült iszonyat. Kortól töpörödött és görnyedt mivoltából kifolyólag sötételf létére is nagyon kicsi volt, alig négy láb magas. Kicsi botra támaszkodó, aszott testét fedő piwawfija hasítékaiból masszív láncok tekeredtek a padlóra, melyek a körülötte csúszó-kúszó három hím rabszolga nyakára voltak bilincselve. A balsorsú, megtört, kehes teremtmények léte úrnőjüktől függött. Ulrika arca ugyan nem volt gyomorforgatóan csúf, de a vén kor csak tetézte a szépség szellemeinek szűkmarkúságát, májfoltos és ráncos lett az idő múlásával. Ezt még a mélyen szemébe húzott, rolytos csuklya se tudta leplezni. A bonyolult, szürkévé őszült hajfonatok között vörös, hályogos szempár fordult Alysse felé.
- Béke veled, Arro úrnő, a Nyolc Éjszín Szem nevében! – szóltak mély, öntudatos hangon a cserepes ajkak, és a papnő meghajolt Alysse felé. A rabszolgák a név hallatán delirikus vonaglásba kezdtek a padlón; ollót századok óta nem látott lobonchajuk miatt nem látták, kivel találkozik uralkodójuk. Egyiküknek még véreres, őrülettől csillogó szeme is a klánfőre villant, de Ulrika kemény kézzel megrántotta a láncokat.
- Béke veled, Lolth anya papnője, az Arro ház nevében. Köszönet, amiért vendégül látsz. – Alysse is meghajolt a nőstény felé, mögötte a cseléd térdre ereszkedett, karján a gyermekkel. Ulrika érdeklődve hajtotta féloldalt fejét, még a rabszolgák is mintha csitulni látszottak volna a kíváncsiságtól.
- Első fiam ma lépett Abyss világába. Lolth anyánk tanácsadását kérem, milyen utat járjon be ez a… lény. Fin!
 A csattanó parancsra a szolgáló sietve vitte Ulrika színe elé a gyermeket, aki az esztelen páriák hangjára az imént felébredt. Alázatosan hajolva nyújtotta a papnő felé. A Freth lenézett homályos tekintetével a kisdedre, és bár meglepettnek tűnt, nem tükröződött undor amúgy szigorú vonásaiban. Állát simogatva figyelte Cravent, akinek vérszín szemei visszabámultak a pislákoló-rőt tekintetbe.
- Adj tanácsot, Ulrika! Mi legyen ennek a hímnek a sorsa? – kérdezte türelmetlenül Alysse. Ulrika lomhán megfordult, intett az úrnőnek s szolgájának, hogy kövessék a sötét folyosó füstös mélyébe. A matriarcha zokszó nélkül indult meg a papnő után, ám Fin valamivel bátortalanabbul folytatta útját. Az idős Lolth-papnő körül elragadtatott sietséggel, komikus buzgalommal mocorogtak rabszolgái menet közben, időről időre lopva tekintettek sörényük alól a gyermek Cravenre. Alysse meg mert volna esküdni: Ulrika gonosz szellemeket börtönzött a tébolyodott porhüvelyekbe.
- Mi a neve? – szakította meg a bot koppanásának ütemét Ulrika hangja.
- Craven, az első fiam. – mondta őszintén Alysse.
- Tudod, mi a sorsa. Csak a ház úrnőjének, a matriarchának van joga a gyermekszülésre. Leányait előnyben kell részesítse fiaival szemben. Az elsőt kormányzónak kell nevelje. A másodikat katonának. Ez Lolth akarata.
- De ez… Craven… más. – szólt közbe Alysse, s követte lefelé a lépcsőn a vénséges papnőt. Olyan érzése támadt a pókhálólepte, groteszk faragványokat figyelve, mintha egy ősi, pogány nép kriptájába lépett volna. Nyelt egyet. A drowok faját kevés más szerzet előzte meg a teremtésben, és istenük meglehetősen pogánynak számított a többi kultúra körében… Az oltárként kiképzett kőszarkofág még inkább erősítette a síri benyomást. A fal beugróiban elhelyezett lila fényű lidércmécsesek világították meg a bokáig érő porból felvert fellegeket. Mindannyian némaságba burkolóztak e szent helyen, még a rabszolgák is abbahagyták az értelmetlen csaholást. Az oltárterítő alatt a rend mindenkori legöregebb főpapnője aludta örök álmát, és Ulrika jó eséllyel pályázott a következő jelölt címére, akinek holttestét a mostani helyébe zárják. Rövid imába kezdett, szavai a túlvilágon visszhangzottak. Alysse, mint mindig, ha ideges lett, az ujját kezdte rágcsálni; Fin majd’ elájult az idegességtől. A papnő benyúlt piwawfija alá, és leemelte nyakából a nagy szemű, egyszerű gyöngyfüzért, amit egészen addig rejtve viselt. Kétszer hurkolta keze köré; még így is jócskán alálógott a nyaklánc. Vad, erős mozdulatokkal rántotta hol jobbra, hol balra a gyöngysort, közben fennhangon szólalt meg.
- Jöjjetek, ős enimmuk, halljátok meg e csörgést, lássátok meg e csillogást! Én, a Mélység rúnájának őrzője hívlak titeket! Halál vak, süket és néma szellemei, jöjjetek, ős enimmuk! Feleljetek a kérdésemre!
 Alysse és Fin moccanni sem mertek, az előttük zajló szertartás kísérteties jellege megbénította őket. Semmiféle varázspraktikát nem érzékeltek – ám a szakrális mágiáról többször bebizonyosodott már, hogy képes észrevétlenül igazán meglepő dolgokat produkálni. Egyszerűen a jelenet embertelen és különös kisugárzása bilincselte le a nőket. A szolgák Ulrika mellett a földhöz szorították homlokukat, úgy kuporodtak össze, mint a halált félő bogarak. S nem ok nélkül. Olyasmire volt példa, amit a Freth ház bukása óta nem láttak e ódon falak: a szarkofág teteje megmozdult.
 A tátott szájú papnő szeme láttára emelkedett fel és csúszott félre eredeti helyéről a legalább három mázsás kőtömb, mintha egy ébredező óriás lökte volna félre álmatag, illetlen mozdulattal. Sokkal rosszabb emelkedett fel a faragott koporsó-oltárból: egy drow banshee. A túlvilághoz láncolt kísértetlények ezen válfaja felettéb gyakori volt az elfek között – ám sötételf fajú bansheet minden millenia talán ha egyszer emlegetett. Mert emlegették őket: a legkönyörtelenebb és legocsmányabb lidércek mind közül, a rothadás és a pusztulás eleven-holt megtestesülései. A kísértet láttán Alysse, Fin és Ulrika azon nyomban térdre borult, de nem a maguk akaratára, hanem az övére. Egyetlen villanásnyi időre vetette pillantását a matriarcha a rémséges külsőre. Hiányos, rothadt fogak – azonnal összeszorította a szemét. Foszlott, aszott hús – a nagyasszonyanya megacélozta akaratát, nehogy méltatlanul viselkedjék az istennőnek oly kedves… lény előtt. Libbenő, emberbőrből cserzett bársonyfátyol – keze belemarkolt a porba. Fin felállt, és összepréselt szemhéjakkal botladozott a szellemhez, amely átvette tőle Cravent. A pólyás a rémülettől még sírni is elfelejtett – kikerekedett, vörös szemei üres szemgödrökre és odvas fogak közt lógó, tekergő nyelvre nyíltak rá. A lidérc keblére ölelte a fiút, mintha csak elveszett életének anyai ösztönei törtek volna fel benne, majd visszafordította borzalmas pofáját az egybegyűltekre; a katarzistól és rettegéstől egyszerre reszkető Ulrikára, a halál szelével dacoló Alyssére, és a könnyáztatta arcú, kipirosodott orrú Finre.
- Vedd e gyermeket! Lolth anyám rendelése, hogy a sötétségben éljen s járja útját ez a fiú, akit mától Craven cal Arronak neveztek!
 A jelenés hangja korántsem volt mély, recsegő vagy hörgő; erőteljes asszonyi, már-már királynői hang vert visszhangot a teremben. A lidérc égnek vetett arccal, lobogó hajjal vált köddé. Alysse megérezte, mikor szűnik meg a görcs tagjaiban – ám addigra Ulrika már réges rég talpon volt. A tönkrement oltár előtt állt, szolgái a bömbölő Cravent szorongató, moccanatlan Fin körül ugrabugráltak és habogtak, mint az eszelősek. Pattanásig feszült idegekkel lépdelt az elcsendesülő hímek közé Alysse, és megérintette hű, üveges tekintetű szolgálója vállát.
 Fin teste hamuvá omlott, akár egy élethűre festett szobor. A nagyasszonyanya épphogy ki tudta kapni a szétporladó kezek közül sivalkodó gyermekét.

- Te nyamvadt korcs!
 A földre puffanó gyerektest fakó volt, akár a naptalan hajnal. Craven nyolc éves fiúvá cseperedett, de nem vetkőzte le a közutálatot, még ha Lolth papnői meg is tiltották, hogy kezet emeljenek rá – egészséges gyakorisággal emlékeztették rá fajtársai, hogy mi ő és hol a helye. A vékonydongájú, ijedős fiúcska félretolta arcából fekete szalaggal összefogott, hosszú, szürke haját, és vérző orrához emelte kezét. A mellette álló három másik drow kölyök – akikkel barátkozni próbált az imént – diadalmas félmosollyal magasodott fölé, hangadójuk, aki az imént törölte képen Cravent, csípőre tett kézzel lépett mellé, és gyomorszájon rúgta a tehetetlen albínót.
- Na, van még merszed a területünkre jönni, te beképzelt ficsúr?
- Zek! Az őrök! – kiáltotta a másik hirtelen, és becsületükre legyen mondva, úgy iramodtak neki a házak között, hogy akármely hasonkorú drow gyerek megirigyelhette volna. Szökellő, szélsebes árnyak suhantak el a feltérdelő albínó mellett, aki eközben zsebkendőjével próbálta elállítani orra vérzését. Zek és egyik társa szinte egyszerre jutott ugyanarra a következtetésre: majdnem egyidőben gáncsolták ki a harmadik fiút, és kétfelé menekültek a főutca forgatagában. Az őrség azonnal a hanyatt-homlok kotró kölyök fölött termett, és grabancánál fogva penderítették a falnak.
- Kezet emeltél az úrfira, te patkány! – harsogta sisakrostélya mögül az egyik hóhajú katona a halálra vált gyerek hegyes fülébe. Craven sznortyogva és botladozva állt fel, a hármas felé indulva. Megpróbált kipréselni valami hangot a torkán, de köhögni kezdett, így csak a kezét nyújtotta ki előre.
- Nem ő volt! – prüszkölte. Vére fekete sávot festett szája és álla köré. A könnyáztatta szemű ifjonc abbahagyta az elkeseredett vergődést az őr markában, és rettenettel teli tekintettel bámult a görnyedt Cravenre.
- Nem ő volt. Egy másik.
 A poroszlók egymásra néztek. A másik bólintott, és az, amelyik lefogta a szökevényt, gyakorlott mozdulattal húzta elő már méreteivel is tekintélyt parancsoló vadászkését. Az albínó fiú felkiáltott, és előrelendült. Ösztönös tett volt, amit minden társas lény megtenne, ha ily nyomorult helyzetben látná honfitársát – kivált, ily megalázott és igazságtalanul nyomorult helyzetben. Ám az egyik katona erős marka megragadta az úrfi karját, és sérülést nem okozva, de acélkeményen karolta át Craven nyakát, lefogva őt. A két gyerek egyszerre visított a tehetetlenségtől és a fájdalomtól.
- Miéééért?! – vonyította Craven elkeseredetten, könnytől, takonytól és vértől maszatos arccal térdre esve, amikor végre a földre lökték őt is, az utcagyereket is, az utcagyerek kezét is.
- Nem ő ütött meg. Ezért hagyjuk életben. – mondták zordan a szadista őrök, magukra hagyva a sírógörcsbe merevedett kölyköket.

 Az Arro ház tekintélyben és befolyásosságban versenyre kelhetett Belbol’dal földalatti városának bármely más előkelő klánjával. Hímjei erősek és veszedelmesek voltak, nőstényei ravaszak és erős gyermekeknek adtak életet. Szükség volt az idegen anyák szolgálataira; Alysse nagyasszonyanya Craven születése után szinte évről évre új magzatot hozott a világra – ám valamennyi kicsi halvaszületett.
 Raifert bűntudat mardosta, és bár nem tehetett róla, s nem mondták nyíltan a szemébe, mindenki őt hibáztatta. Elvégre nyílt titok volt az udvarban, hogy a matriarcha a bevett szokástól eltérően nem tart fenn háremet, egyedül vele hál. Igaz, a kapitányi státusba lépett drowot ez egyáltalán nem zavarta; ő természetesnek vette, hogy a nő, akit szeret, őt választotta. Egy nap feketegyíkon lovagolt egy nevetségesen kicsi, mindössze hat főt számláló egységgel célpontjuk, az illithid fészek felé. Az agynyúzók a drowok esküdt ellenségei voltak ősidők óta, ami egyenesen következett abból, hogy közös élettéren, Abyssen osztoztak, és hogy egyformán kíméletlenek, számítóak és aljasak voltak, mint a sötételfek. Mégis, a drow népben több élet volt, mint a rideg, jégszívű és alattomos illithidekben.
- Raifer kapitány! – léptetett mellé a gurgulázva morgó gyíkon az egyik beosztottja, a félfülű Saintya. Tépett forradású ajkára felemás vigyor ült, ahogy Raiferre nézett.
- Mi az? Örülsz a nyúzóknak? – kérdezte vidornak szánt hangon a férfi, és lesöpört cirkalmas vállvértjéről egy rászálló vámpírdenevért.
- Nem éppen, de még őket is szívesebben látnám az ágyamban, mint Alysse nagyasszonyanyát – hazudta Saintya.
- Rögtön a tárgyra térsz, hm? – mosolygott Raifer. – Az ágy egyébként mindig az övé. Nem az enyém.
 Saintya elismerően füttyentett.
- A fél karomat adnám, hogy a helyedben lehessek! – áradozott.
- Lám, a füledet már otthagytad valahol – révedt a távolba elgondolkozva a kapitány. Nevettek.
 Egy barlangi folyó mentén elkanyarodtak észak felé, és egy gombákkal szegett mocsár partján megpillantották a fészket. A tiszta víz fekete posványba sűrűsödött, melynek partján betegbarna mélyinád ringott a lenge légáramlatban. Ütött-kopott fahíd vezetett át két jókora, levéltelen barlangifa ágai alatt, melyekről lélektalizmánok függtek; csontok, tollak, pikkelyek, karmok, fogak, és koponyák. Drow koponyák is. A híd túlvégén, apró szigeten pedig rozoga, emeletes ház állt.
 Raifer leszállt a nyugtalanul sziszegő feketegyíkról. Szinte tapintani lehetett a hely idegen kisugárzását, a ház vörösfényű ablakai felől szüremlő vad, zabolátlan dobolást, a lélekmágia zsongító erejét. Embereit is leparancsolta hátasaikról, és fegyverbe szólította őket. Épp a gyíkokról kászálódtak lefelé, amikor bugyborékok ütötték át a nyálkás felszínt.
- Showasowano! – vonyította valaki a nádasból, és durva ütések placcsantak a harcosok nyakán, arcán, fedetlen bőrén. Nyálkás, iszaptól csöpögő illithidek egyenesedtek fel rejtekükből, kezükben hosszú fúvócsövet engedtek le. Raifer ideges mozdulattal söpörte le a nyakába fúródott lövedéket, amelyről csorgott a fekete méreg. Megdöbbenve meredt az őket körbevevő több tucatnyi illithidre és dögnyúzóra. És a házra, ami túl volt a hídon, olyan messze, túl messze… Katonái kábán fordultak le a kengyelből, és bár próbáltak felállni, ellenfeleik azonnal ott termettek rajtuk. Hörgő, cuppogó, csüngő csápú lények vették körül a drowokat, tökéletesen körbezárva őket. Raifer homályos tekintete előtt tisztává vált a kép.
- Csapda… - suttogta. Érezte, ahogy torkából a méreg a szíve felé kúszik. – Alysse…
- Megfizettek már – susogta egy illithid a kapitány fölé magasodva. – Az életedet adták nekünk a halálodért cserébe.
- Ne… - lehelte üvegesedő szemekkel a férfi. Társait már erős béklyók szorították, és elhurcolták őket, át a fekete sártengeren, abba a pokoli házba, amikor Raifert vonszolni kezdték. A méreg hatása múlni kezdett, és a drow sikoltani kezdett, eszelősen vonaglott, mindhiába. Legyőzője magával vonta, és derékig merült a lápban.
- Ne! Ne! Neee! Neee! – vonyította rettegve, de panaszos hangját elnyelte a fekete mocsár.

 A szilaj és szenvedélyes Alysse szívét megkeményítette a gyász. Habár háremnyi hímből válogathatott – csupa legyőzött, kisebb házból való pompás férfi mind – nem kívánt mást az ágyába. Mégis, kénytelen volt új gyermeket adni klánjának, ha nem akart örökös nélkül maradni. Márpedig a véres és csalárd klánháborúkban egy fél biztos pusztulását jelenti, ha nem biztosítja az irányítás utánpótlását, aki akár a széthullott családot is újra egyesítheti. Leányra volt szüksége az Arro háznak, sok-sok leánygyermekre, harcos amazonokra, tudós papnőkre, fondorlatos boszorkányokra, de leginkább egy kékvérű hercegnőre. Ez volt, amit Raifer nem adhatott meg nekik, és amiért halnia kellett.
 Alysse úgy döntött, megméretteti a város minden férfitagját egy viadalon, s a végső győztes gyermekeit fogja kihordani. Hogy e logikus, bár kényeskedő lépést méltóképp ejthesse meg, a matriarcha több másik házzal összefogva – akik mellesleg szintén delegálták hímjeik jobbjait a tornára – egy hatalmas aréna építésébe fogott. Mire Craven anyja udvartartásával együtt beléphetett a nága-díszes acélkapu szárnyai között, az albínó herceg betöltötte kilencedik életévét.
 A monumentális kolosszeum ovális alakú volt, s fekete bazaltból rakták hatalmas köveit. Groteszk szobrokat faragtak rá az értő kezű kőművesmesterek; ezek tartották a város házainak lobogó zászlait. Közönsége a tizenötezer főt is elérhette, márpedig erre nem lehetett jobb alkalom a mainál. Belbol’dal majd’ minden harc- és nemzőképes hímje jelentkezett a viadalra, a pelyhes állú suhancoktól a megereszkedett izmú veteránokig. Ki ne szállt volna harcba egy matriarcha kezéért – egyéb testrészeiről nem is beszélve…? Alysse némán ülte végig a gladiátorgálát, a rövid és hosszú harcokat, a látványosakat és kevésbé elragadóakat. Szinte unott arccal figyelt, s mélyikesely-tollal díszített ruhájával játszott még a döntő előtt is, amikor a bírává avanzsált Ulrika harsogóvá erősített hanggal bejelentette a két új résztvevőt: a Bael’run házbéli Kaitint és a Gider házból való Darrt.
 Minő megtiszteltetés – suhant át a kevély Kaitin arcán egy rövid mosoly. A nagy Alysse úrnő kegyeiért tisztelegni most itt, az ő kedvére vért ontani. És micsoda önellentmondás… Hiszen hány tucatnyian halnak meg azért, hogy két-három kölyök megszülessék és felnőjön? Egyszerűbb lett volna, ha… Na de ilyen obszcén gondolatok nem fordulhatnak meg egy nemesenszületett viador fejében. Így, ágyékkötőre vetkőzve legalábbis, nem volna épp időszerű a mezítelen Alyssére gondolni. Lettlégyen bár nemes drow, de minden férfi egyformán működik…
 Kaitin csak találgathatta, mi fordul meg a hozzá hasonlóan majdhogynem pucér, több zúzott sebtől foltos testű Darr baromi koponyájában. Sötételf létére mokány és tagbaszakadt volt. Ahogy körözni kezdtek az aréna porában, míg Ulrika hanyatt-homlok menekült vissza a bírák és a harctéri szanitécek védfala mögé (utóbbiakat a győztes felápolására tartották készenlétben – az összecsapások halálig tartottak), Kaitin átérezte azt a vad szellemiséget, ami a ceremoniális viadalt áthatotta. Őseik egykor, ha nem is ilyen grandiózus csatatereken, de ugyanígy, puszta kézzel küzdöttek meg a magasabbrendű nőstények kegyeiért. Az ő ősatyja is így nyerte el egykor egy pompás hölgy kezét. Eltökélte, hogy nem fog szégyent vallani, semmivel sem marad el eleitől. A görnyedve oldalazó Darr áthágandó akadállyá alantasult a vérszín szemekben, egy falnak, amit le kell dönteni; Kaitin egyszerűen megszűnt gondolkodó lényként nézni drow-társára. Először csaptak össze, a kocsmákban egymásnak eső férfiak tessék-lássék pofozkodásával. Rövid időre összeakaszkodott a két test, egymásnak feszült a pőre bőr és az izmok, de Kaitin keményen ellenállt, Darr nem bírt vele. A patthelyzetet szétválással oldották meg. A kisebbik drow egy erős pofont vitt be ellenlábasának hátrálás közben, akinek ettől felrepedt az ajka. Vért köpött a földre, és újra körözni kezdtek egymás körül. Testükben nőttön nőtt a hév, a harci láz, és már Alysse is fokozódó érdeklődéssel tekintett a párosra. Ismét megütköztek. A hatalmas termetű férfi ellenfele heréi felé kapott acélos markával (a drowok sosem ismerték az övön aluli ütés fogalmát), ám Kaitin kitért a támadás elől, és tenyere tövével egy erős ütéssel belepaszírozta a másik orrát az arcába. Darr kínjában elvakulva és ordítva karolta át ellenségét, és megpróbálta lebirkózni. A földön forogtak, mint két összetekeredett óriáskígyó. Kaitin nem hagyta magát. Ököllel sújtott le újra meg újra a másik arcára, aki megpróbálta a földhöz préselni őt. Sikerült végre kisiklania a nehéz és izzadt tömeg alól, ám Darr elkapta a lábát és visszarántotta. Pokoli vonyítást hallatott a kisebb harcos, ahogy lábszára puliszkává zúzódott az üvöltő, fekete izomtömeg könyöke alatt. Kaitin ép lábával fejberúgta a férfit, így végre egérutat nyert. Zihálva, összeverve-összetörve néztek ismét farkasszemet, színtiszta gyűlöletet árasztva a másik felé.
 Alysse érezte, ahogy karja libabőrös lesz, amikor Kaitin felpillantott rá a válla fölött. Érte küzd. Két vadidegen férfi ilyen erőt lenne képes mozgósítani azért, hogy elnyerje egy gyönyörű és befolyásos nő szerelmét? Elmosolyodott, szája kissé elnyílt. Igen. Képes. A férfiak… a hímek olyan kiszámíthatóak! Lábai előtt Darr kihasználta Kaitin pillanatnyi figyelemkiesését, és ismét rárontott, a falig sodorva lendületével. A nagyasszonyanya a lehető legnagyobb elégedettséggel figyelte az élet-halál harcot trónjáról – a közönségben éljenző vagy pfujoló drow asszonyok pedig bármit megadtak volna, hogy értük ugyanígy vívjanak vérre menő csatákat a hímjeik.
 Darr kérlelhetetlen ostromgépként kente a falhoz Kaitint, akinek a szusz hangos sípolással száguldott ki tüdejéből. Hátracsavart karját sikerült kiszabadítania a ki tudja, min edzett ujjak szorításából, és megperdülve kikerült a behemót alól. Egy jól számított kitérést továbbvezetve kiverte a lábát, aztán féltérden állva megragadta a hosszú, loboncos hajat, és őrjöngve lódította a fejjel együtt a bazaltköveknek, egyszer, kétszer, háromszor… Nem számolta már. Darr eleinte küzdött a veszett támadás ellen, de hiába csalapált, egyre kábultabb lett, mígnem összecsuklott. A győztes így is folytatta a borzalmas műveletet, mígnem a szürke téglákat feketére festette a harcos kiontott vére. Lassan öntudatára ébredt, zihálva lökte a földre a vérmocskos testet, és az őt éltető tömeg felé támolygott térden állva. A szanitéc-papnők rohanvást közeledtek, hogy ellássák Kaitin lábsérülését, Ulrika pedig az izgatottságában felálló matriarchához intézte szavait.
- Íme, nagyasszonyanya! Születendő gyermekeid leendő atyja, Kaitin kah Bael’run!

 Való igaz, Craven mivoltát tekintve Raifer szerencsétlen választásnak bizonyult, de Kaitin se volt éppen főnyereménynek nevezhető; ágyékából egyetlen leánygyermek sarjadt, másfél évvel a Vérviadal után. Ezidő alatt Alyssének terhesen kellett védekeznie a házak egyesült támadása ellen, akik meggyanúsították: szántszándékkal vitt véghez ekkora pusztítást a férfiállományban, hogy ellenségeinek ne maradjon védekezőképes katonája. A matriarchának sikerült elhárítania a vádakat, és immár minden eddiginél büszkébben és erősebben tündökölhetett trónján, oldalán elsőszülött lányának, Lailah cal Arrónak nevelőivel.
 A nagyasszonyanya új „férje” erős katonai parancsnokká vált, és bár élete végéig sántított, fürgesége és ügyessége pokoli ellenféllé tette. Alyssét a hímek híján elerőtlenedő (és mintegy véletlenül lassanként kihaló) házaktól megszerzett birtokok foglalkoztatták, Kaitin pedig a terület védelmét szervezte meg. Nem volt idejük gyermekeikkel foglalkozni, tanítóikra és nevelőnők egész seregére bízták felügyeletüket s okításukat a világ dolgaira. Talán arisztokrata létükre váltak kegyetlen és elnyomó szülőkké. Lailaht szigorúan fogták, hideg kőszobájában csak kevés tárgy nyújtott melegséget és örömöt a lánynak: az udvarban megtűrt páriaként lézengő bátyja ajándékai.
- Már megint te?! – sziszegte Lailah az ablakfüggönynek, mely mögül Craven kászálódott be a kívülről lelakatolt, könyvesládákkal telerakott szobába. A leányt így próbálták a történelem tudományának elsajátítására szorítani, mikor tizenkét éves volt. A Belbol’dalra nyíló panoráma lehetett volna öröm a halvány szemű, ébenbőrű teremtésnek, ám csak csábító és szívfacsaró ígérete volt annak, ami nem lehet az övé. Annak, ami huszonegy éves bátyjának teljesen természetes volt. A szabadságnak.
- Mit hoztál most? – kérdezte csendesen Lailah, és érdeklődve figyelte a kajánul vigyorgó albínót, ahogy a gránítkorlátra guggolva dobozt vont elő köpönyege alól.
- Aminek a drága hugicám jobban örül, mint bármi másnak – mondta a hegyes orrú, vértelen ajkú ifjú. – Tudom, mennyire szeretsz a kintiekről hallani.
- Mesélj előbb! – kérte Lailah, és ágyához libbent, hagyta a könyveket máskorra. – Mondd, mit láttál ma?
- Nem mondom – himbálta meg ujját az ifjú. – Mutatom.
 Felnyitotta a fedelet, s Lailah kicsiny ajka tátva maradt a látványtól. A dobozban mozgó képsort látott, ahogy egy szerelmes pár egy lugasban sétált, s titkon csókot lopott egymástól. Romantikus jelenet volt, s Lailah szíve nagyot dobbant.
- Kilested őket, te kukkoló? – nevetett, s egyik párnáját lazán Cravenhez dobta. Amaz becsukta a dobozt, s vigyorogva hárította a támadást.
- Ki hát, kedvesem – mondta. – De ne mondd, hogy nem örülsz!
- Örülök – közölte színtelen hangon a sovány teremtés, és megigazította hullámos haját. Az erkélyre sétált, és a korlátra könyökölt Craven mellé. – Sose láthatom ily közelről talán őket, míg az életem tart.
- Hosszú lesz a te életed, ne félj!
- Hát, ha úgy tartanak, mint egy füstölt kolbászt, hideg kamrában, akkor igazad van – hagyta rá Lailah.
- Egy nap elviszlek – mondta Craven, és végigsimított a lány arcán. Az lesütötte szempilláit, és keserűen kuncogott.
- Pókmancs kencét hozol talán, amivel a saját kezed-lábad kented meg? És együtt lessük a párok légyottjait a ligetekben? No hiszen!
- Nem. El innen, Belbol’dalból. Ígérem.
 Lailah szusszanva kapta fel fejét, ám lehűtötte magát.
- Kár lenne. Oly szép itt. – mondta.

 Újabb évek teltek el, Lailah eladósorba cseperedett, Craven pedig kiforrott tudásra tett szert, ahogyan az a drow hercegeknél szokás: igaz, sokkal tekervényesebb és kevésbé méltó módon, mint a hozzá hasonlók. Azonban szülei sem tagadhatták le, hogy harci tudománya és ügyessége páratlan, igaz, sokkal inkább rendelkezett romantikus, művészi hajlamokkal, mint az erőszakos sötételfek többsége. Lányuk remek előmenetelt ért el – mire Lailah első húga megfogant, a lány vérbeli drow kisasszonnyá vált, az intrikák és a cselszövés mesterévé. Mindazonáltal, nem volt képes semmi kiölni belőle a vágyat, hogy más tájakat is megláthasson Belbol’dalon kívül, és Craven felkészült, hogy ebben segítségére legyen.
 A baljós óra akkor ütött, amikor Lailah útra kelt a messzi vidékekre; fivére a nehéz pókfátyollal elkendőzött gyaloghintót földre döntve, a szolgákat vérbe fagyva találta az elhagyatott téren, anyjuk palotáján kívül, ahonnan közösen kellett volna útjukat folytassák. Az albínó egyetlen pergamentekercsre lelt csak az egyik halott görcsbe merevedett ujjai közé szorítva. Kitépte az ében kézből a tekercset, melyre rövid üzenetet róttak sebes, rút írással.
”Keresd meg a húgod a Zikkuratban,
hitszegő korcs! Zek’nilash”
 A Zikkurat volt Belbol’dal hitéletének régi központja, mára azonban puszta szoborparkká, látványos, de porlepte legendák tárházává silányult; az irdatlan torony külsejét hihetetlen faragások és vízköpők ékítették, a csúcsába vezető lépcső hol a belsejében, hol a külsején kanyarodott körbe. Úgy tartotta a hiedelem, hogy aki a Zikkurat trónjába ül, az a világ urává válhat; igaz, a trónt már senki nem foglalhatta el többé a torony legfelső, ablaknélküli helyiségében – a bazaltból faragott bútort Alysse hosszú esztendők óta saját termébe szállíttatta.
 Craven felkapaszkodott a magas, kitárt kapuszárnyakhoz vezető széles, hosszú lépcsőn, belépett, kivonta kardját, és felkészült a homályból rá leselkedő veszedelemre. Lolth lábai között vezetett át útja, csizmája körül egérméretű csótányok menekültek zizegve. A drowok többségétől eltérően a fehér drow nem szentelt túl nagy figyelmet a bent található pókok épségének megóvásának, szótlanul, szenvtelenül gázolt át a porban mászó férgek közé keveredett nyolclábúakon. Hideg penge villant, ahogy a kupolás fogadóterem túlsó ajtajában egy hetyke, törött orrú sötételf fegyvert fogott eszméletlen túszára – Lailah kecses nyakára. Craven megtorpant, fölötte a pókistennő szobra lecsapni készülő fúriaként ágaskodott sok lábán; a kőbe fagyott mozdulatot szinte semmi sem választotta el a befejezéstől. Két oldalt, a balkónokon íjat feszítő orvlövészek egyenesedtek ki, nyilaik hegye egyenesen az albínó fejére mutatott.
- Hát itt az áruló fattyú! – harsogta Zek’nilash. Egykor utcakölyök, ma tolvajbáró – ékes ruháját vastag palásttal óvta a vértől, amely miatt alacsony termete a valósnál nagyobbnak tetszett. Keze megszorult Lailah ruháján, Cravené pedig a kard markolatán. – Ha egy tapodtat mozdulsz, véged, te albínó dög!
- Ereszd el – karcolta a szavakat Craven, alig hangosabban a körülöttük hemzsegő ízeltlábúak percegésénél.
- Mi hasznod belőle, ha a legerősebb ház két gyermekével végzel, Zek? – szegezte a kérdést komoran a férfinak. Amaz kiköpött.
- Mindennek van kezdete. Az én munkámé itt hever a karjaimban. Ilyen ostobán szabadon hagyni egy támadható pontot, ki másnak jutna eszébe, mint a balga torzszülöttnek? Az, hogy az Arro trónörököst is kicsalogattad az oltalmat nyújtó palotából, csak ráadás! Együtt haltok, Craven! Lőjetek! Lőjétek le a rohadékot! – vonyította reszketve a drow, aki még a Mélység világában is megtalálta az utat, hogy még mélyebbre ereszkedjék a sötétségbe.
 A nyilak süvítettek és szikrát vetettek a kövezeten. A fehér drow előrevetődött, átbukfencezett a földön szétrebbenő férgek seregén, majd egy maréknyit felmarkolva belőlük, Zek’nilash arcába vágta a mocorgó sokadalmat. Amaz azonnal eltaszította magától Lailaht és arcához kapva igyekezett lesöpörni a rajta mászó rovarokat. Craven átszökkent húga alélt testén, és kardrántással sújtotta a falnak a feleszmélő tolvajt. Zek vérző halántékkal tántorodott a mögötte ásító homály peremét képező ajtófélfának, szemei tágra nyíltak a döfésre emelt kard láttán… Majd egy nyikkanással összeroskadt. A kegyelemdöfést szinte meg se érezte.
 A bérelt lesvetők leeresztették íjukat. Nem fűlött a foguk hozzá, hogy magukra haragítsák ezt a mészfehér bőrű fenevadat, és addig van jó dolguk, amíg az meg nem látja arcukat. Sietve húzódtak vissza a Zikkurat árnyékülte folyosóira, hogy kivárják, míg az albínó felhagy a tombolással, és akkor már nyugodtan kifoszthatják munkaadójuk holttestét. Craven nem eredt a nyomukba; elzavarta a ciripelő, nyüzsgő ízeltlábúakat Lailahtól, gyengéden felemelte a lányt, és magával vitte, hogy visszatérhessenek a palotájukba. Kint viszont már vártak rájuk – az Arro ház poroszlói.

 Mint utóbb kiderült, Zek’nilash nem volt más, mint Belbol’dal főpapnőjének a kedvenc fia; és mint ilyen, a hím főpapi cím várományosa. Következésképpen, Craven egyenlőtlen párviadalban meggyilkolta egy másik ház hercegét, amiért a drow törvények szerint az életével kell fizetnie. Tárgyalásán összegyűlt a város valamennyi családfője, kivéve tulajdon anyját – aki ugyanis épp ezekben az órákban adott életet második lányának. A vasra vert fehér drow konokul nézte az emelvényen, obszidián trónusokban helyet foglaló öregeket.
- Létezésed egyetlen oka, hogy születésed követően Ulrika, házatok papnője Lolth áldását jövendölte neked! Ám te visszaéltél ezzel a keggyel, és megfosztottad a lehetőségtől egyik szolgáját, hogy kiemelkedhessék a többiek közül. Ez megbocsáthatatlan és szégyenletes! – dörögte mágiával felerősített hangján az egyik matróna.
- Húgom, az Arro ház első lánya érdekében cselekedtem – közölte rezignáltan Craven. Frusztrálta a tudat, hogy szavainak úgy sincs semmi jelentősége. Ezek eldöntötték, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulnak a korcstól.
- Értesítened kellett volna házad előljáróját, amint tudomást szereztél róla, hogy Lailah cal Arro veszélyben forog! Ami mulasztásod csak tovább tetézi önző cselekedeted súlyát, mivel hősködéseddel az ő életét kockáztattad! – süvöltötte egy fiatalabb nőstény.
- A gyilkosság, melyet elkövettél, nem dicső, hanem gyalázatos! Zek’nilash Lolth hitében halt meg, így a Nyolc Éjszín Szem felekezete mondja ki rád az ítéletet! – recsegte egy vénséges vén, aszott testű papnő, aki jó eséllyel pályázhatott Ulrika címére a legöregebbnek kijáró tiszteletért; úgy tartották, az arctalanná fonnyadt alak életfunkcióit állítólag már csak varázslatok tartották fenn, de ha Cravenen múlt volna, az ő gyűlölete egy pillanat alatt kioltotta volna mindet.
- Várjatok! – csendült fel egy erőteljes hang a terem kapujából. Lailah cal Arro lépett be a csarnokba, általános felzúdulást keltve a jelenlévők között. Lélegzetelállító, szurokfekete pókselyem kosztümöt viselt, fejére csuklya borult. Craven mellé lépett, és felszegte állát a bírákkal szemben. – Mi a vád Craven cal Arro ellen? – kérdezte fennhangon.
- A vád Zek’nilash Faen Tlabbar aljas meggyilkolása, szégyenletes körülmények között! – egyenesedett fel a ropogó csontú, aszott bőrű vénség, a matriarchák szószólója, egyszersmind az albínó főbírája.
- Szégyenletes körülményeket említve a csókra gondolsz, amit Craven az elszakításunk előtt váltott velem? – szegezte kihívóan a kérdést Lailah az aggastyánnak. A tárgyalás vendégei felhördültek, többen felálltak és az eretnek vérfertőzők fejét követelték. Csak a megbűvölt orkánhangú drow nőstény bömbölése tudta lecsillapítani a tömeget, akik előtt mindkét ifjú félelem és megbánás nélkül, szálegyenesen állt.
- Ismered a törvényeket, Lailah! Bizonyítható, hogy a fivéred végzett Zek’nilash-al, mégpedig bitang módon! A büntetése halál! – recsegte a beálló csendben a múmiává aszalódott nagyasszonyanya.
- Ismerem a törvényeket, tisztelendő anya, és tudom, hogy ha részt vállalok a büntetésből, azzal enyhítem azt! – vetette ellen Lailah, amire ismételten általános felzúdulás volt a válasz. A vénség fontolóra vette a vakmerő lány szavait, és biccentett.
- Tisztában vagy vele, hogy saját sorsodat teszed kockára, ostoba teremtés?
- Igen, tisztelendő anya – bólintott Lailah öntudatosan. Craven ránézett, de féltestvére nem fordította rá szemeit, csak megfogta az egyik vasra vert, hófehér kezet.
- Amit műveltek, fiatalok, az eretnekség, a legalapvetőbb erkölcsök ellen való gyalázatos blaszfémia! – pattant fel egy nőstény az emelvényen, és ezzel vette kezdetét a jó fél órán át tartó vitatkozás, amiben Belbol’dal házainak előljárói megegyeztek a két ifjú megbüntetéséről. Mire elcsitultak a kedélyek, és a dübörgő hangú asszony is rendre utasította a toporzékoló jelenlévőket, az ősöreg matróna emelkedett újból szólásra. Az emelvényt övező gránitkorlátra támaszkodott, hatalmas púpja előtt előremeredő feje oly rosszindulatúan méregette a kézen fogva álló vádlottakat, mintha a puszta tekintetével hamuvá égethetné őket.
- A bírák meghozták döntésüket. Száműzünk titeket – Ekkor a hangja megint elszabadult indulat szülte kiáltásokba fulladt, alig bírta folytatni. Kénytelen volt a saját szavait is mágiával megerősíteni, amik így a pokol bugyraiból felszálló démoni kakofóniára emlékeztettek, ahogy rádörögtek a fikarcnyi félelem nélkül váró foglyokra.
- Száműzünk titeket tízezerszer tízezer évre Belbol’dalból, a Mélység minden drow lakta városából, fel a halálos Tűzgolyó világába, hogy ott szenvedjetek, míg ki nem telik a számotokra Lolth által szabott idő!
- Nekem nem ő szabja az időmet, mert nem nyugszom bele, hogy pókfonálon rángasson egy nyolclábú, buja kiméra! – üvöltött fel Craven indulatosan. A csarnokban ezután már hangorkánnal se lehetett rendet csinálni; a teremőrök alig győzték visszatartani a kardjukat rángató hímeket, a papnők pedig már memorizálni kezdték a legsötétebb kárhozatba taszító varázslatokat, amikor végre elvezették a rebellis ifjakat.

 Az út a felszínre hosszú volt, fáradságos, és legalább olyan megterhelő, mint egy embernek megmászni a legmagasabb hegycsúcsokat. Cravennek azonban ott volt Lailah, Lailahnak pedig ott volt Craven – ha csüggedt is az egyik, a másik felvidította; még kényszerű exodusukat felügyelő strázsáik sem vették el önbizalmukat és élnivágyásuk. Amikor megpillantották a fényeket, a sötételfek kábán tántorogva zavarták ki a Nap sugarai alá az albínót és féltestvérét. Mikor megbizonyosodtak róla, hogy azok a fény okozta sokktól összeestek, az őrzők rögvest visszafordultak a Mélység felé, hogy ember által nem járható utakon térjenek meg Belbol’dal városába.
 Estébe fordult már az idő, amikor a pár magához tért. Craven először nem tudta, hogy hol van, csak hogy furcsa, a Mélység gombarengetegeire emlékeztető erdő veszi körül, idegen növényekkel és állatokkal. Föléjük nem örök sötét barlangmennybolt borult, hanem apró fénypettyekkel tarkálló ég, kereken sugárzó holddal és huhogó halálmadárral. Az albínó feltámaszkodott, de sziszegve kapta vissza kezeit a mellkasához; a fáslik alatt még mindig égően fájtak a napokkal korábban beléjük égetett pókbillogok, Lolth kirekesztő szégyenbélyegei. Megragadta a mély ájulatban heverő, erőtlen Lailah vállát, és gyengéden életre pofozgatta.
- Húgom! Ébredj! Eltűnt a Tűzgolyó! – suttogta halkan. A nő magához tért – lenge pókselyem ruhája ezer cafatra szakadt megtört testén – és kába tekintetén látszott, még mindig csillagokat lát a nappal világosságától. Aprólékosan szemrevételezte környezetüket, aztán álmatagon, gyakran pislogva nézett Cravenre.
- Ne szólíts többé a húgodnak! Hívj Lailah-nak. Rendben? – kérte nyugodtan. A fehér drow bólintott, és talpra segítette a nőt. A hegyi rengeteg éjszakai zajai ismeretlenek és félelmetesek voltak a Mélység szülötteinek, bátortalanul fordultak szembe a fenyvessel és a tájjal, ami előttük elterült.
- Vissza kellene mennünk – vetette fel Craven.
- Várnak ránk. Biztos vagyok benne. – mondta ében bőrű testvére, és tétován elindult a tisztás egyik széle felé. Tétován botorkáltak a vastag, ropogó fenyőtű-takarón, hegynek lefelé, balsorsukra épp egy portyázó farkasfalka útjába. A toportyánok tutulását és egymást hívó vonyításait már régóta hallották, de amikor a fák között guggoló ködfelhőkön keresztül előtűntek a prédára gyülekező állatok, az albínó és párja lélekszakadó futásnak eredt. Tűz fényeit látták nem messze, amiből tudták: értelmes lények vannak a közelben. Még az ismeretlen fajták társaságát is szívesebben fogadták volna, mint az ordasokét, ezért arra vették az irányt, sarkukban a vérszomjas hordával. Kis házikóhoz érkeztek, annak ablakából áradt a fény. Az ajtót kérdés nélkül feltépték, hogy menedéket leljenek üldözőik elől, és gyorsan be is vágták maguk mögött, kirekesztve az éhes dögöket.
 Takarosan berendezett, kandallótól bevilágított erdészlakba jutottak, melynek gazdája – bozontos, barna szakállt viselő, visszataszítóan világos bőrű lény – talpra ugrott meglepetésében az öblös hintaszékből, melyben addig pipázott.
- Hát titeket meg mi lelt?! – förmedt az ajtónak vetett háttal pihegő párra, de még elcsodálkozni se maradt ideje azok kilétén, mert meghallotta a farkasok hangját. Lekapta a falról tölcsércsövű flintáját, előkészítette a tüzelésre, majd félrelökte a zavarodott tündéket, kirúgta az ajtót és elsütötte fegyverét a ház előtt. A dördüléstől a falka vonyítva szaladt szerteszét; tudták, hogy az embertől félniük kell, ezért korgó gyomorral bár, de lemondtak a zsákmányról. Az erdész füstölgő puskáját a vállára vetette, azzal visszafordult a padlóra kuporodott, egymásba kapaszkodó, űzött tekintetű menekültekhez. Ráncos szemeit meregetve hajolt le hozzájuk.
- Hát ti meg miféle szerzetek vagytok? Ki látott már ilyet!
 Craven Lailah füléhez hajolt. Egy kukkot se értett a torzonborz idegen szavaiból.
- Ez meg micsoda? – súgta.
- Azt hiszem, egy ember.
- Azt hittem, azok vadak és ostobák!
- Az is. De jelen pillanatban, nála van az a különös mágusbot, és sajna, nála van a meleg és az étel is. Ne öljük meg, még hasznos lehet nekünk ebben a rohadt világban.
 Felegyenesedtek, hogy legalább méltóságukat megőrizzék a különös lénnyel szemben, igaz, remegésüket alig tudták elnyomni. A fehér drow lábai sajogtak a futástól, Lailah testét pedig csak ímmel-ámmal fedte a ronggyá gyalázott selyemruha.
- Én barát. Békével jöttünk – próbálkozott Craven lassú, tagolt beszéddel, de az erdész csak megvakarta tetves haját.
- Eztet a fura népet, hínnye… Maguk nem idevalósiak, igaz-e?
- Én barát. Az én nevem Craven – ismételte fogyatkozó türelemmel, széles taglejtésekkel az árnytünde, de a másik éppúgy értetlen volt az ő nyelvére, mint ők az övére. Lailah félretolta az albínót és lekezelően sóhajtott.
- Bah, férfiak! Már kölyökkorodban is biztos csakazértis próbáltad a csillag alakú fakockát a kör alakú lukba erőltetni. Figyeld a mestert és tanulj!
 Hiányos öltözékének réseit épphogy elfedve kezeivel, Lailah a kandallóhoz guggolt, és a felhalmozott tüzelőből kiemelt egy gyújtóst, amit megperzselt a lángokban. A földre terített medvebőrt félrehajtotta, és nekilátott rajzolni a ledöngölt földpadlóra. Craven elismerően füttyentett.
- Te fantasztikus vagy!
- Te meg lassú eszű és bárgyú, de azért aranyos. – közölte szenvtelenül Lailah, amit fivére akár köszönetként is felfoghatott volna. Lassan formát öltött egy hegy, egy barlang, annak folytatása a mély felé, majd Belbol’dal erősen stilizált mása. Az ember feltette puskáját a tartójába, és figyelmesen tanulmányozta a rajzolatot. Képén lassanként felismerés derengett elő.
- Á, szóval ti a barlangból jöttetek? Ti biztos valamiféle tündérkirályfi meg tündérkirálylány vagytok! Úgy biza!
- He? – kérdezte a Lailah mellett guggoló Craven értetlenül.
- Craven – bökött párja a fehér arcra, szenes foltot hagyva rajta. Aztán maga felé fordította a gyújtóst. – Lailah. – mondta egyszerűen. Az egyszerű erdőlakó megértette, hogy a nevükről van szó.
- Hoek – csapott hordómellkasára, amit tekintélyes szakáll alá rejtett. Craven, nem kevés kisebbrendűségi érzettel, hagyta, hogy Lailah próbálja megértetni magukat a férfival.
- Szerinted meddig fogunk itt eldiskurálni vele? – kérdezte türelmetlenül.
- Lehet, hogy örökké. – felelte kitérőleg a nő.

 Hoek a kezdeti nehézségek dacára jó tanárnak bizonyult, ami a felszíni életet illeti; mindinkább szót értett a drow szökevényekkel, és gondoskodott róluk, hogy megálljanak a maguk lábán. Megtanította Cravent vadászni, fát vágni, élelmet gyűjteni, bőrt kikészíteni, Lailaht pedig főzni, ehető és gyógyító növényeket keresni, a csillagok alapján tájékozódni. A két sötételf fokozatosan megtanult együttélni a nappal bénító fényességével, de az albínó bőre még akkor is csúnyán leégett a napon, amikor szeme már hozzászokott a vakító világoshoz, ezért születésnapjára Hoektől egy széles karimájú, vadonatúj kalapot kapott; alighanem ez volt az első ajándék, amit életében ember adott neki. Az őszből tél lett, a télből pedig tavasz, amikor a száműzött pár úgy érezte már, hogy eleget tudnak a Tűzgolyó (itteni nevén: a Nap) alatti életben maradáshoz, és egy éjszaka elhagyták Hoek házát, hogy a maguk erejéből próbáljanak szerencsét a világban. Messzire utaztak, hosszú és kalandokkal teli úton, tudásukkal és erejükkel sikerült akkora vagyonra szert tenniük, amiből letelepedhettek. Mindketten rájöttek: a hatalom idefent már vajmi keveset számít, hisz’ akkor is számkivetettek maradnak a maguk népéből, ha ezreket hajtanak igájukba a felszínlakók soraiból. Nem voltak nagyravágyók, sem gőgösek – megtanulták becsülni kevés javaikat, az apró örömöket és lelkük éjsötétből halvány világosba fordult. Nyugodt, szemlélődő életet éltek, és bár céltudatosságuk, fegyelmük jottányit sem csökkent, a renegát életmód kiölte belőlük a törtető és fennhéjázó drowot. Embermódra öltözködtek, mulattak és szerették egymást – mert az emberek csodálatos dologra tanították meg az ámuló mélységieket: a szerelem nem ismer korlátokat.
 Vidéki házat építettek, távol a falvak határaitól, egy hatalmas platánfa árnyékában. A takaros kunyhótól nem messze folyó csobogott, körös körül puha pázsit hömpölygött a környező erdő fáiig. Itt már maguk termelték meg azt, amire szükségük volt: az emberektől elvonultan, mégis közel hozzájuk folytatták békés életüket, ami véget nem érőnek bizonyult. Itt született meg Craven és Lailah kislánya, Gabriella, és hármuk számára a tündevér örökkévaló boldogságot ígért. Ám az örökkévalóság pusztán tíz kurta esztendőben volt mérhető attól számítva, hogy a fehér drow letelepedett…
 Egyik vadászatáról késő este hazatérve lerázta széles kalapjáról a ráragadt pókhálót. Elégedetten nézte a fák közül kilépve kis birodalmát, az árnyba borult, zsuptetős házikót, a margarétákat, amik a kertjükben virítottak, odébb pedig a kis hintát, amit még a múlt nyáron ő maga kötött fel az egyik deréknyi vastag ágra, hogy az eleven kis Gabriellának örömöt nyújthasson vele… Kis híján a nyakát szegte, amikor lejutott (pontosabban, lezuhant) a fáról. De Lailah rándulásokra tartogatott borogatása most is segített az ügyetlen árnytündén. Ez itt, mind… Az övé. Egy pillanatra megtorpant, lehunyta vörös szemeit, és gondolatban átadta magát annak a gyengéd, puhán hozzá simuló ölelésnek, amit csak párja tudott nyújtani neki… Ettől olyan érzés áradt szét fáradt testében, amitől szökellni tudott volna a boldogságtól, és a legnagyobb fagyban is újra felmelegedett volna. Azonban, szemeit újra rányitva a házra, látta, hogy annak ajtaja tárva-nyitva áll. Azonnal tudta, hogy ez nem lehet természetes; családjának szigorúan meghagyta, hogy a beosonó, élelmet csenő erdőlakók miatt mindig tartsák csukva. Ledobta zsákmányát, íját, és sietve indult meg a házba.
 Odabent a három helyiséget romokban találta: a csuprok, kancsók, tányérok földre borítva, összetörve, a székek és sámlik feldöntve, a szekrénykék kiforgatva – mindet saját két kezével alkotta – de még a ruhákat sem kímélték: azokat is kegyetlenül összeszaggatták, egy halomba dobálták a hitvesi ágyra… Craven szemei kikerekedtek, amikor rájött, hogy az ágyon heverő két kicsavarodott rongycsomó nem ruha, de ekkor az ajtófélfa árnyékából borzas, füstös képű zsivány vetette rá magát. A rabló még a házban volt. Dulakodni kezdtek, és a fehér drow agyát elöntő vérnek köszönhetően ő kerekedett felül. Teste remegett a hirtelen indulattól, látása megreszketett, aztán darabokra tört előtte minden kép – öntudatlanul üvöltve, tompa fájdalommal ragadta torkon támadóját, és úgy törte el a nyakát, mint egy perecet. Lassan visszatért az eszmélete és már levegőt is kapott; felállt a hulla mellől, és kínjától félőrülten támolygott a hálószobájuk felé.
- Nem… Kérlek, ne… Nem lehet… Add, hogy ne… - hebegte összefüggéstelenül, de a
sors kegyetlen nyersséggel tárta elé a borzalmas látványt, felesége és lánya meggyalázott, megvert holttesteit. Az albínó szemeiből patakzani kezdtek a könnyek, hisztérikus zokogással ölelte magához a két összetört testet. Szíve majd’ megszakadt a szenvedéstől, üvöltve szólongatta szeretteit, akik immár örökre elnémultak a haramia kezétől. Craven felállt, és kibotorkált a sötétbe. Gabriella hintája mellett térdre esett a fa alá búvó holdvilágban, és ismét erőt vett rajta az eszelős fájdalom, ahogy véres kezeit nézte. Átkarolta magát, és úgy ordított a bánattól, ahogyan még soha életében. Lailah és Gabriella jelentett mindent számára, semmi más nem töltötte ki az életét… és most egy koszos, útszéli csavargó mindezt elvette tőle. Nem vádolta a gyilkost – bosszút vett már rajta. Nem vádolta magát sem – azért ment el, mert élelemre volt szükségük. De most már soha többé nem fog kelleni… Egyáltalán, abban sem volt biztos, hogy ő valaha is képes lesz újra egy falatot is enni. Eszét vette a gyötrelem, de lassan újra feltápászkodott. Semmire sem vágyott már, szíve kihűlt és megüresedett. Lassú léptekkel a folyó felé indult, és a halálvágy nyugalmával gyalogolt tovább akkor is, amikor a holdfény-tarajos felszín már a vállai fölött borult össze. Mindent maga mögött akart hagyni, minden elől el akart bújdosni örökre. Rég halott, megbukott apja és könyörtelen királynő anyja, Alysse elől, eltemetkezni végleg a vádló matriarchák, Lolth istennő és Belbol’dal kegyetlen népe elől, el mélyre, messzire, az emberek és a sötételfek, halandók és istenek szeme elől. Mindent el akart felejteni… A hideg víz pedig meghallgatta az özveggyé lett férfi kívánságát, magába fogadta könnyeit, és összezárult a fehér drow hamuszürke haja fölött. Hátára vette a széles karimájú, agyonhordott, ronda kalpagot, de nem vitte el a tengerekig, elbújtatta a zúgók előtt két durva kő közé, hogy megőrizze Craven cal Arro szomorú történetét magának…