A lidérc és a lány

Romantikus tragédia

 Dunham, a lidérc, árnyékokból és rémálmokból öltött alakot egykor; neve ősi nyelven Fekete Embert jelentett, ami remekül illett rá. Mióta az eszét tudta, az emberforma lény a halandók megrémítésének mesterségét - mondhatni, művészetét - űzte, kivált Samhain és Beltan jeles napjain, ami manapság május és november elseje. Ez volt az egyetlen, amihez értett: bőre fehér volt, akár a mész, szemei mély gödörben ülő, vágott résen át parázsló lidércfények, haja akár a hollók tolla. Orra szinte nem is volt, fekete ajkai mögött nem ültek fogak - száját suttogásnál hangosabb szó sose hagyta el. Fekete karmai hosszúak és élesek, ruhája is fekete volt, mint a szurok, száz zsebe ezer féreggel és csúszómászóval volt tele. A pókok, legyek, százlábúak és férgek voltak a legjobb barátai, mindazok a teremtmények, melyektől az emberek irtóztak. Ahogy teltek-múltak az évszázadok, Dunham belefáradt a szörnyeteg szerepébe, és az emberek közé vágyott. Járni kezdte hát a világot, éjszakánként rendre előmerészkedve a sötét sarkokból, az eldugott zugokból, hogy elvegyülhessék a halandók tarka társaságában, és magára ölthesse ügyes-bajos dolgaik jelmezét.

 Megtapasztalta a világ sok tájának és sok népének életét: körbeutazta az országokat, de szívében hiányt érzett továbbra is. Nem találta azt, ami emberré teszi az embert, és legfőképp olyasvalakire vágyott, aki nem rémült meg tőle, ha felfedte előtte valódi alakját. Dunhamnak varázsereje volt ugyanis - másképp nem is bűvölhette volna boszorkánykacajjá és férgek sokaságává a holdfényt, hogy elborzassza azokat, akik - szerinte - megérdemelték a félelem ízét. A hozzá hasonlók ősi törvényeit azonban mindig betartotta: soha nem árthatott emberi lénynek, még a leghajmeresztőbb lidércnyomások közepette sem. Varázslatával nem változtathatta meg az emberek érzéseit, még a legéletbevágóbb és legtragikusabb helyzetekben sem. És végül, mágiával nem gyógyíthatott meg senkit sem. Egy szó, mint száz, Dunham emberi alakot öltött, és így elmaszkírozva járt-kelt, keresve olyasvalakit, aki kiállja valódi énjének pillantását.

 Elérkezett aztán Dunham a dicső Dul tündérkirály földjére, Kárpátiába, Esztergom szép városába. Csüggedt, mert sosem talált olyan halandót, aki állta görnyedt és rút testének látványát, suttogó, sziszegő hangját. A napvilág alatt, jóképű, fekete cilinderes fiatalember képében járta a népes várost, és igencsak sóhajtozott, ahogy a rengeteg szerelmespárt figyelte, akik a parkokban, tereken, folyóparton andalogtak. Megállt egy virágboltnál, és megszagolta az illatos cserepes virágokat, csupa harsány liliomot és szégyellős tulipánt.
- Jó napot! - köszönt rá egy csengő hang, és Dunham felnézve meglepődött, mert angyalt még nem látott elevenen.
 A lány szőke volt, hosszú hajú, egyik kezében fehér botot, a másikban öntözőkannát fogott. Földpiszkos köténye szorgos, nyájas mosolya vidám és kedves teremtésnek mutatta. Kicsi volt és szép, maga az élet boldogsága, a nap ragyogása, a körös körül bólogató virágok illata. Dunham egycsapásra beleszeretett, megkívánta és azon nyomban sóvárogni kezdett utána.
- Segíthetek? - kérdezte a lány. Dunham megemelte felé cilinderét, és illedelmesen meghajolt.
- Üdvözöllek, szép kisasszony! Kitüntetnél kegyeddel, ha elárulnád: melyik virág a kedvenced ezek közül? - kérdezte az ifjú férfiak harsány hangján Dunham. A lány elnevette magát.
- Egyformán szeretem mindet, különben nem venném körül magam velük - felelte.
- De a nevedet csak tudhatom, vagy az titok? - kérdezte valamivel lassítva tempóján a hódításra kész Dunham.
- Izabella.
- Örvendek. Dunham vagyok - emelte meg ismét kalapját a férfi.
- Miféle név ez, hogy Dunham? Külföldi tetszik lenni? - kérdezte megszeppenve Izabella.
- Így van - próbálta lekenyerezni mosolyával a lányt Dunham, és kezét nyújtotta az övé felé, hogy kezet csókolhasson neki, de Izabella nem nyúlt felé. Csak ekkor értette meg a sötétség teremtménye: a lány, aki szépségével elkápráztatta, maga vak a világ minden színes csodájára. Lemondóan elmosolyodott, és felpillantott Izabellára.
- Azért csak van kedvenced a virágok között! Melyiket szereted a legjobban?
- Mondtam már: oly mindegy, melyiket választod! Mindnek épp annyira örülök, legyen az tüskés, száraz vagy felőlem akár büdös is! Ugyanolyan boldoggá tesz engem minden virág a világon! - nevetett fel Izabella.
- Kegyed felettéb bájos - mosolygott továbbra is Dunham; tudta, ha így ejti a szavakat az ember, a másik akkor is tudni fog mosolyáról, ha nem látja. Gyengéden megfogta Izabella kezét, melyben a botot tartotta, és puha csókot lehelt rá.
- Kegyelmed pedig roppantmód pimasz! - kacagott Izabella, és a kannával jó adag vizet zúdított Dunham arcába és cilinderjére; még piros csokornyakkendőjére is jócskán jutott a gyöngyöző cseppekből, amik úgy záporoztak, mint a lány nevetése. Izabella sarkon fordult, és sebtében eltűnt az üzlet belsejében, ahol már ismerte a járást. Dunham nem merte oda is követni, a virágáruslány marcona, tenyeres-talpas anyja szigorú tekintetének bástyáján túlra már nem volt bátorsága utána merészkedni.
- Istenek, hogy lehet egy ilyen markotányosnőnek ennyire gyönyörű és törékeny lánya? - sóhajtotta Dunham, miközben egy szökőkutat kerülgetett zsebredugott kézzel. Immár semmi kétség sem fért hozzá: szerelmes volt.

 Az elkövetkező hónapokban Dunham és Izabella rengeteget találkoztak, napról napra, hétről hétre lett közöttük egyre bensőségesebb a viszony. A kis virágáruslány mesélt magáról, és Dunham itta a szavait, mindent, ami róla szólt. Tizenhat éves volt, egy betegség miatt vakult meg kiskorában. Az volt az álma, hogy egy nap saját kertészetet nyit, és ott nevelt virágaiból százszámra fog szállítani mindenkinek, aki híján van a színeknek, a tavasszal érkező boldogságnak. Dunham csodálta az önzetlen teremtést, az pedig boldog volt a visszahúzódó, csöndes, de érzékeny és lovagias ifjúval. Találkáikból, az együtt töltött délutánokból és kedves emlékekből lassanként barátság, majd kibontakozó románc fonódott, napjaik és éjszakáik úgy simultak egymáshoz, mint egy fekete-fehér rózsa pepita szirmai. Dunham megtalálni vélte a teljességet, amit már remélni se mert, hogy fellel az emberek között. Igazgyöngyre bukkant az ezredik merülés után, melyet nem mert kiereszteni markából. Izabella okos volt, segítőkész és szelíd. Egy éjszaka a lidérc úgy határozott, hogy tulajdon alakjában mutatkozik meg a vak lány előtt, s felfedi előtte titkát. A következő teliholdkor sétára indultak a nyári égbolt alatt, a Duna partján. Társuk csak a víz cseverészése és a fák koronáját borzoló szél sustorgása volt. Dunham már úgy érkezett, ahogyan született: sápadtan és feketén, görnyedten és taszítóan. Lélegzete is elállt, ahogy a holdfényben várakozó leányra vetette pillantását, s elfacsarodott a szíve a gondolatra: mi lesz, ha ő is oly gyávának bizonyul, mint a többi ember? Ha megtudja, hogy miféle teremtmény ő… Nem! Ezt nem engedheti meg! Dunham rettegéséből merített erőt, és magára bűvölte újra emberi álcáját, nehogy megrémissze a lányt. Nem történhet meg… Most már nem!
- Izabella… - suttogta a nyárfa alatt álló, botját szorongató lánynak. Amaz felkapta a fejét a hangra, és boldogan fordult felé.
- Dunham!
 Kezük egymásra fonódott, és átkarolták egymást. A lány felszabadultan fecserészett az éjféli séta során Dunhammal, aki szívből élvezte a társaságát.
- Bárcsak láthatnék - keseredett el egyszerre Izabella. - Mint a többi, korom béli lány. Akkor én is elmehetnék vásárolni, moziba, vagy szórakozni a partikon… Olyan jó lenne! - sóhajtotta.
- Miért mondod ezt? - kérdezte Dunham. Zavarba esett. - És ha én nem tetszenék neked?
- Csacsi! - mosolygott fel rá aztán Izabella, keze megszorult Dunhamén. - Tudod, hogy a virág az virág, legyen bármilyen is!
 Másik keze Dunham fehér arcára simult, a rövid, fekete hajba túrt, és magához ölelte a meghatódott férfit. Fekete árnyak rejtették el a szerelmeseket a csillagok fénye elől, melyek Dunham köpönyegének rojtjain keltek életre, a rakpart magas falaira kenődtek, s borultak vissza rájuk onnét. A lidérc őszintén örült, hogy nem fedte fel kilétét előtte: ezért az élményért, melytől hevesebben dobogott hideg szíve, bármit megadott volna. Ezen az éjszakán vallottak szerelmet egymásnak, s váltottak csókot először a fekete, hideg s a piros, telt ajkak.

 Hetekig, éj éj után találkák tucatjain estek túl, de Dunham nem merte megmutatni igaz valóját még a vak teremtésnek sem; ha zsebeiből elkóborolt egy-egy szőrös pók vagy pincebogár, nem győzte óvni a lány ruháját, haját és makulátlan bőrét azok érintésétől. Hangja lassan rekedtté vált, ahogy az azt emberivé tevő mágia megkopott rajta. Az éjszakai randevúk után, hajnalhasadtakor a férfi mindig holtfáradt volt a kimerültségtől, melyet álruhájának fenntartása igényelt, a koncentráció, hogy ne foszoljon szét a bűbáj. De az áldozatok sokszorosan megérték: Izabella sugárzott az örömtől, Dunham pedig együtt nevetett vele, valahányszor örömében felcsendült édes kacaja. Egyvalami szomorította csak el a leányt: hiányolta szeme világát, az életet, amelyet sem Dunham oldalán, sem családja oltalmában nem kaphat meg, amit csak egyes egyedül deríthet fel magának. A kék szemek üresek és tompák voltak, mint egy babáé, még ha körülöttük az arcon érzelmek ragyogtak is. Egyedül akkor keltek csillogó életre, ha Izabella elvesztett látását siratta. Dunham súlyos döntést hozott hát: teljesíti a lány kívánságát, és felhasználva varázserejének nagy részét, meggyógyítja a szemét. Ám ezzel megszegi az ősi törvényt, ami kimondja: hatalmával nem gyógyíthat embert, soha. Vétkéért a bűnös bűbájának elvesztésével lakol az idők végezetéig - ami egyet jelentett Dunham számára a lelepleződéssel, szörnyű titkának felfedésével, hisz’ nem változhatott többé emberré. Rettegett, de bízott is kedvesében: ő lesz az, akit oly rég keresett már! Aki elfogadja olyannak, amilyen valójában, és ha mégsem… Legalább akkor is boldogan fog tovább élni, élheti azt az életet, amiben nem lesz többé egy vacak fehér botra és mások irgalmára utalva. Dunham könnyezett, könnycseppjei pedig tapadós szurokként festették feketére a földet.

 Beltan éjjelén kerített sort a varázslatra, Esztergom mágiájának legerősebb helyén: a bazilikában. Az üres épületben senki más nem volt rajtuk kívül. Dunham lágyan végigsimított Izabella lehunyt szemein, és elmormolta a tilalmas varázsigéket, amik szükségeltettek a gyógyításhoz. A lány szemei felszikráztak, Dunham alakjáról pedig lefoszlott addigi álcája: csúf, sápadt és görnyedt lett újra, mint amilyen mindig is volt.
- Nyisd ki a szemed… - suttogta elszoruló torokkal, és Izabella kitárta csillogó, kék lélektükreit.
- Látok… A szemeim… Látok! - hebegte, aztán pillantása a rémséges lidércre tévedt. Felsikoltott, és az oszlopokig hátrált, kis híján elbotolva. Dunham lábai körül csúszómászók sereglettek elő ruhája ráncaiból, fekete köpenye árnyékokat fialt a kivilágított főterem padlójára is.
- Te… Te nem Dunham vagy! - iszonyodott Izabella, és a falnak ütközött. Az egyik tárt ajtó felé araszolt.
- Ez vagyok valójában, kedvesem… De másképp nem mutathattam meg. Kérlek… Ne bánj így velem! - susogta Dunham, és kinyújtotta hosszú, fekete körmű kezét Izabella felé - ám az félrecsapta a hideg és sovány végtagot.
- Ne nyúlj hozzám, te szörnyszülött! - kiáltotta, és zokogva bevetette magát az ajtón túlra. Nehézkesen és lassan mozgott, sokszor meg-megbotlott; újdonat látásához még hozzá kellett szoknia. Dunham könnyfutotta szemekkel követte a lányt, egészen a kupola tetején körbefutó teraszig, ahol amaz a korlátra könyökölt, és a holdtalan éjszakát bámulta, a város fényeit, az alattuk tátongó mélységet.
- Nem akartalak becsapni, szerelmem, de féltem, hogy megrémítlek - súgta Dunham, de szavait elsodorta a szél. Izabella nem hallotta; kipirosodott orral és könnyes szemmel fordult felé.
- Tényleg te vagy az? - kérdezte elcsukló hangon. Dunham lassan bólintott.
- Akkor hazudtál nekem? Végig hazudtál? - nyögte Izabella. Megfogta a korlátot, és fellépett a középső, térdmagasságban húzódó rúdra.
- Kérlek, Izabella - lehelte a fénylő szemű, göcsörtös árny. - Ne taszíts el magadtól!
- Sejtettem, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… - mosolygott szomorúan a másik. Még fájdalmában is olyan gyönyörű volt, hogy Dunham szíve minden dobbanásba belesajdult. A lány felhágott a korlát tetejére is, azon egyensúlyozva rázta meg a fejét. - De ha te mondod el nekem… Én így is szerettelek volna…
- Izabella! Ne! - suttogta Dunham, és előrevetődött.
 Megragadta az aláhulló lány kezére szíjjal ráhurkolt fehér botot. Az árny-lény lidércfénnyel izzó szeméből kétségbeesés sütött a lányra, aki újra felzokogott. Dunham lenyújtotta másik kezét is.
- Gyere! Segítek! - kérte erőtlen hangon a lányt, aki sírása közepette is elmosolyodott. Szorosan lehunyta szemeit, hogy ne kelljen elviselnie egykori kedvese csúf látványát.
- A virág az virág… - hüppögte, aztán felnézett, kényszerítve magát, hogy a szánnivaló teremtmény tekintetébe mélyessze sajátját. Döntött, és tétován felfelé nyújtotta másik kezét.
- Szeretlek! – súgta Dunham a lánynak, aki nagyot nyelt, szipogott, és így felelt: - Én is szeretlek, Dunham…
 A bot reccsenve kettétört, Izabella szemeinek az utolsó, mit látniuk adatott, Dunham vértelen, ocsmány ábrázata volt - mégis, úgy érezte, ezt a pillanatot zárná a szívébe a leginkább mind közül, amit együtt tölthettek: a könnyező szörnyeteget. Háta és tarkója a kemény kőnek vágódott, tudata oly sebesen hunyt ki, mint egy hullócsillag fénye. Tudta: szereti Dunhamot, minden kétség nélkül. Mert legyen az bármily rút is, a minden emberit túlszárnyaló emberség szikrája mindig ott fog lakozni a szívében - az emberiesség, mely egyet jelent Izabella emlékével.