A lidérc és a lány - második rész
A kém és a nő a zárt ajtók mögött

 Valamikor réges régen, korábban a gondolatnál, született egy lény, egy szörnyeteg, ami pusztán azért létezett, hogy rettegéssel töltse el a halandók szívét. Ősi nyelven Dunhamnak, Fekete Embernek hívták, aki az éjféllel érkezik és a pirkadattal megy csak el. Dunham rettenetes volt: bőre fehér, mint a nyers gumi, hollóhaja fekete, szűk ruhája pedig úgy állt ösztövér testén, mintha szurkot öntöttek volna rá. Szemei izzó, vágott rések orrtalan pofáján, szájában nem ültek fogak, csak baljós, suttogott szavak. Hórihorgas alakját köpenybe burkolta, ahogy átnyargalt az éjszakai égbolton, kioltva a csillagokat, denevéreket bűvölve az égre. Halottashintón járt keresztúttól keresztútig, és az emberek félték a nevét minden korban. Aki savanyú tejjel teli kancsót és penészes kenyeret hagyott háza küszöbén, ahhoz elment Dunham, és felajánlotta tudását: félelmet csepegtet egy általa választott ember szívébe. Ez volt a törvény, ahogy az is, hogy sötét hatalmával nem sebesíthet meg senkit, és nem használhatja erejét gyógyításra. És a lidérc engedelmesen követte a Törvény szavát, ám egy éjszaka vágyakozni kezdett valami különleges után. Olyasmit kívánt meg, amit sosem kaphatott meg: az emberen felüli emberiességet, a szívben őrzött szikrát, mely nagyszerűvé teszi hordozóját, ki minden akadályt leküzdhet. Vágyott rá, hogy valaki szeresse őt.
 Járni kezdte a világot, hogy megtalálja azt, akinek feltárhatná lelkét, bár a zord Dunham csak titkon bizakodott sikerében. Elért aztán Dul tündérkirály világszép földjére, a gyönyörű Kárpátiába. Arcán kátránycseppekként csorogtak a fekete könnyek meghatottságában, látva a lélegzetelállító vidéket. Megtalálni vélte a szerelmet egy vak virágáruslány oldalán, aki nem láthatta orcája csúfságát. Neve Izabella volt, és szerette őt, ám még azon az éjszakán eltaszította, amikor Dunham felfedte előtte arcát, varázslással visszaadva a lány vak szemének világát. Izabella balszerencsésen aláhullott a Bazilika teraszáról, s nyakát szegte: halála kevés híján őrületbe kergette Dunhamot.

 A lidérc elbújdosott, homály és mocsok közepette forgolódott éber lidércnyomásoktól gyötörten. Sikátorokban kujtorgott, kivert kutyaként, szeméten és nyomorgó emberek kínjain rágódott; alászállt a legsötétebb sötétségbe, alig karnyújtásnyira volt az emberfiától - mégis, a gazdag és jóllakott észre sem vette, hogy más a szeme láttára éhezik, nyomorog. Ebben a városokat behálózó pokolban már ő sem tudott volna senkit meggyötörni, hiába ezer barátja, a csúszómászó férgek vagy a hajmeresztő kísértetek. Ugyan, a sorsüldözött hontalanoknak és nyomorék koldusoknak mi félnivalójuk lehet még? Mi borzalmasabbat tudna mutatni nekik, mint az éhezés gyötrelme, az elhagyatottság és a kisemmizettség magánya, a csalódás újra, meg újra? Ők nem féltek tőle, de nem szerették: szívük megromlott, s telve volt gyűlölettel mindenki iránt - még saját maguk felé is. Dunham osztozott érzéseiken, sorstársuk lett, egy az elzüllött páriák között. Gyásza rezignáltságba, az pedig zsibbadt álomba fordult. Sok idő kellett, mire magához tért, és visszakapaszkodhatott a szennyből a Hold világára. Erőt érzett magában, hogy újra felöltse fekete köpenyét, de még egyszer vissza kellett térnie oda, ahol útja félbemaradt.
 Izabella sírjához ment, végső búcsút vett a kedves teremtéstől. Szegény, csak tizenhat év adatott meg neki. Fehér rózsát tett a sírkő elé. Egykor azt mondta neki a lány, hogy minden virágot egyformán szeret. Utolsó perceiben még Dunhammal is megbékélt - de a halál elragadta tőle. Drágán megfizetett azért, hogy packázni merészelt a legfelsőbb törvényekkel, melyek kimondják: varázserejével soha, senkit nem gyógyíthat meg - Dunham mégis visszaadta a vak Izabella látását. Most, hogy megbűnhődött, s letudta kegyeletét felé, ismét magára bűvölhette a halandók álcáját, így folytatva útját, elkeveredve az emberek között.

 Eljutott aztán Dunham Egerbe, a híres haditettek és a jó szőlő városába, itt borospincékben keresett s talált vígaszt a szomorúság utolsó morzsái ellen. Vidor hangulatában is éles maradt füle és szeme, állandó készenlétben állt, hogy meglelje a csodát a tömegben. Egyszeriben megpillantott egy fekete árnyékot, egy suhanásnyi fekete szőrmét, ahogy elillan az utcán. Fekete macska volt, nagy, sárga szemekkel, hetyke bajusszal. Száraz, zörgő fűben rejtőzött el, onnan lesett rá fürkészőn. Dunham figyelmesen nézte az állatot, és meg kell hagyni, sose látott még azelőtt olyan szép, jól táplált és értelmes jószágot. A bundája, akár a bársony, fülei harciasan meredtek fölfelé, pofája maga a rejtelem. Eliramodott az utca macskakövein, végigszaladt a kacskaringós úton a hegyre kapaszkodó házak között, a lidérc pedig követte. Meg akarta fogni, hogy magával vigye famulusként - úgyse volt még fekete macskája. A macskák szerencsét hoztak gazdájuknak, rejtélyek őrzői voltak, a babona pedig úgy tartotta, hogy éjszakánként a háztetőkről ugranak át a Holdra, ahol ember számára titkos dolgokat művelnek. Dunham szorosan követte az áhított állatot, de az lehagyta őt - nem közönséges macska volt. Mikor újra megpillantotta, már egy ház félig nyílt ablakában ült, keskeny párkányon kuporogva lesett az utcára.
 Dunham sose látott még annyi macskát egy udvarban, mint amott. A fekete, kovácsoltvas kerítés mögött tucatjával sétáltak, ettek, játszottak és heverésztek e szőrös négylábúak, bizonyára nem csak a földszintes, takaros ház gazdájának kedvencei. Köröttük a kert elvadult volt és gazos, a fű magasra nőtt, ám ez nem zavarta a gyülekezőket: egyetlen nyávogással sem kifogásolták a kriminális állapotokat. Az ablakban a függöny mögött egy pillanatra fiatal, szép nő tűnt fel, ám egy pillantás után vissza is vonult szobája homályába. Az emberalakú lidérc csüggedten ült le egy padra, nézte a rengeteg macskát, ahogy kergetőznek és lustálkodnak.
- Az Orsi házát nézi? - kérdezték tőle. Ketten voltak: kontyos, pletykás asszonyok, akiktől Dunham udvariasan kért felvilágosítást. A nők szóba elegyedtek vele, mert vonzó álcát öltött magára, már nem elfúló sugdosással, hanem kedves, hízelgő, választékos beszéddel szólt, mint ahogy az emberek szoktak.
- Benn kuksol már Isten tudja, mióta - mondta az egyik. - Sose jön ki, csak annyit eszik, amennyit a családja hoz neki.
- Szegény szülei meg vannak áldva vele - tódította a másik. - Csak a macskáival foglalkozik, a fene essen az összes büdös dögbe!
- Miért nem jön ki onnan? - tudakolta Dunham, figyelmen kívül hagyva a számára igenis szimpatikus állatok inzultálását.
- Hallja kend, senki se tudhassa azt… Hordtak ide mindenféle doktorokat a szülei, jártak hozzá beszélgetni sokan, de aztán végül mind feladták. Elhagyták a barátai, mindenki. Szófukar és zárkózott lány az… Talán nincs minden rendben vele odabent - bökött saját fejére a pletykafészek.
- Majd én felvidítom! - állt fel Dunham. A nők csak legyintettek.
- Hat lóval se vontathatná ki onnét!
- Keressen könnyebb prédát, jóember! Csinos bizony a sógornőm lánya is… Hallja-e?
- Köszönöm a segítségüket! Ég áldja magukat! - intett búcsút Dunham, és sétapálcájával kopogva elindult vissza a hegy árnyas oldalára, melyet már bekebelezett az este. Fejébe vette, hogy megszerzi a fekete kandúrt Orsolyától, és azt is kitervelte, hogy hogyan: megbékíti a lányt a világgal és az emberekkel, hogy ne kelljen a macskákkal töltenie minden idejét. Hisz’ a világ oly csodálatos és tágas - mi vihet rá valakit, hogy így bezárkózva vegetáljon, mint egy remete?

 Másnap pirkadatkor - amikor már a nappali életmódot követő emberek is talpon voltak - meglátogatta a macskás házat. A fekete kandúr, amely olyannyira megtetszett neki, a nyomában sompolygott, követte, leskelődött utána. Dunhamot mulattatta az állat fondorlatossága, legszívesebben hóna alá csapta volna és vitte volna magával, de nem akarta Orsolyát egyetlen védencétől se megfosztani, míg önként nem adja. Tán a macska is érezte szándékát, és emiatt merte követni őt.
 A kerítés fekete volt és magas, kapuja zárva, a ház ajtaja feltehetőleg szintén. Akármelyik oldalról fogott is a dologhoz, nem tudta kitalálni, miként juthatna be Orsolyához úgy, hogy ne kövessen el közönséges betörést. Ötlete támadt, papírt és ceruzát varázsolt elő zsebeiből, mint bűvész a vásári komédiában, s terjedelmes levelet cirkantott. Eztán összehajtotta a papírt, a tekintélyes méretű levelesládába dobta, és valamivel távolabbról figyelte az udvart: vajon kimerészkedik-e Orsolya, hogy legalább a postát megnézze? Délutánra véget ért várakozása, a lány kilépett a házból, hogy megetesse macskáit. Haja hosszú és mélybarna, szemüvege mögött mintha a legédesebb és legkeserűbb csokoládé csillogott volna. Fehér, hosszú inget és szoknyát viselt, ami egyszerre takarta és sejttette teste szépségét. Miután összesereglő kedvenceinek kiöntötte a macskatápot, észrevette a levelet a ládában. Kis ideig habozott, majd kivette, és visszasietett vele a házba. A lidérc elhagyta leshelyét, biztos tudatában, hogy célt ért. Nem láthatta, címzettje milyen felindultan olvassa el levelét.
„Drága Orsolya!
Nehéz idők járnak rád, tudom. A nevem Dunham, vándor vagyok, aki hallotta hírét mostoha sorsodnak. Kérlek, oszd meg velem bánatodat, és napnyugtakor találkozzunk a házad kapuja előtt! Szeretnék beszélni veled, hisz’ nem való egy magadfajta csinos, ifjú hölgynek, hogy magába fordulva rostokoljon otthonában. A körülötted élők és ismerőseid kegyelmén tengeted magad; ezt nem engedheted meg magadnak! Napnyugtakor beszéljünk.
Az ég áldjon
Dunham”
 Amikor azonban alkonyatkor Dunham visszatért a kapuhoz, a hölgyet nem, csupán egy válaszlevelet talált ott, a kapu előtt, rajta saját nevével. Nagyon szép, kicsi betűkkel írták egy füzetből kitépett lapra. Üzenete tömör volt és rövid.
„Hagyjon békén. Semmit sem tud rólam vagy arról, amin keresztülmentem.”

 Dunham nem adta fel. Tudta, hogy direkt módon nem érintkezhet a lánnyal, nem ronthat ajtóstul a házba. Orsolya nyilván fél mindentől és mindenkitől, ami a külvilágból származik, az egyedüli utat hozzá a levelek jelentik. Padlásszobájában, ahol megszállt, sorra írta az újabb üzeneteket, egyiket a másik után gyűrte össze, hajította el, hogy jobbat és gyöngédebbet róhasson papírra. Hajnalra megszületett az újabb mű, amit személyesen kézbesített Dunham. Még napkelte előtt suhant végig a városon, fekete köpenye libegett ösztövér teste mögött, mert valódi alakjában adta át a levelet. Tudta: Orsolya szívének meghódítása során külseje, sőt hangja még annyira se számít, mint a boldogult Izabella számára. A macskák villanó szemmel kísérték mozdulatait, vezérük, a fekete kém pedig a kerítés egyik oszlopának tetejéről leste az alkalmi futárt, aki önmaga küldöncévé lépett elő. Amint bedobta a levelet a postaládába, a lépteit addig kíváncsian figyelő, lusta egerész leugrott a magasleséből, mintha eleget látott volna. Dunham már nem várta meg, hogy Orsolya elvegye a levelet, pitymallatra visszatért nappali nyughelyére.

„Legnemesebb kisasszonyom!
Faragatlan és durva voltam előző levelemben, túlzottan nyers és közvetlen, kérem, fogadja legőszintébb bocsánatkérésemet! Kegyelmedről valóban oly kevés ismerettel rendelkezem, hogy nevén és lakhelyén túl semmit nem tudok. Nem akartam belegázolni lelkébe. Félek, hogy túl késő; ha nem is én, valaki más már egészen biztosan mély sebeket szántott az ön szívében, amik nem hegednek be egyhamar. Semmi többet nem ajánlok, mint levélen keresztüli társalgást. Amennyiben elfogadja, hagyjon válaszlevelet ott, ahol a legutóbb. Ismételten bocsánatát kérem, várom válaszát!
Dunham”

 A levél megenyhítette a nő bizalmatlanságát, és valamivel nyíltabban kezdett írni a lidércnek ezen a fura módon. Dunham odaszokott a házhoz, a macskák megkedvelték, és a maguk módján ők is sokat meséltek Orsolyáról: szavak nélkül osztották meg vele, hogy jó és gondos gazda, hűséges, figyelmes, szívből szereti valamennyiüket. Pedig aki az állatokat őszintén, fenntartások nélkül tudja szeretni, az nem barátja-e az embereknek is? Olybá tűnt, nem.
 Tucatnyi levelet váltottak egymással, melyben kölcsönösen osztottak meg magukról tényeket és homályos féligazságokat; utóbbiakat főképp Dunham, aki nem akarta, hogy szörnyeteg mivolta idejekorán kitudódjék. A zárt ajtók mögött élő nő se mondott el mindent, erre már első levelében felhívta a figyelmet. „Vannak terhek, amiket egyedül kell hordoznia az embernek” - írta. Lassanként nyílt meg előtte, apránként mesélve magáról levelezőtársának. Szépen, válogatott szókinccsel írt, látszott rajta, hogy okos és művelt ember.
 Orsolya huszonnyolc éves volt, egykor tanárnő egy általános iskolában. Imádta a gyerekeket - ezt alátámasztották a macskák és önfeláldozó természete, mellyel róluk gondoskodott. Egyébiránt, a jószágokat részben önszántából fogadta be, mások egyszerűen csak odajártak hozzá. Neki édesmindegy volt, nem tagadta meg a szeretetet egyiküktől sem, szemében valamennyi nyávogó szőrgombóc egyformán kedves volt. Dunhamban megsajdult egy emlék e sorokat olvasva, egy lányról, aki fájdalmasan hasonló elveket vallott. Tapintatosan nem rótta fel többször Orsolyának zárkózott életmódját, azonban rákérdezett a kémkedő fekete kandúrra: mi a neve, és hol tett szert rá? A válasz azonban csalódást okozott neki - a kém nem a nőé volt.
 Mindig hajnalban és napnyugtakor váltottak levelet. Nappal és éjszaka váltakozása; egy levél oda, a másik vissza. Egy nap aztán Orsolya újabb lépést tett, hogy közelebb engedje magához Dunhamot: megadta neki a telefonszámát. A lidérc ritkán használt távbeszélőt, először sokat is bajlódott a készülékkel, mire sikerült tárcsáznia. Orsolya hangja szebb volt, mint amilyenre számított, egy fiatal, élettel teli hang, de az ifjú csengést nem csak a vonal recsegése fogta vissza. Mindig napnyugta után hívta fel őt Dunham egy utcai telefonfülke személytelen homályából. Élő szóban Orsolya eleinte valamivel tartózkodóbb volt, de idővel többet mesélt magáról. Elmondta, hogy a szüleivel nem messze lakott a macskás háztól, de szabadságra vágyott, külön költözött tőlük a város másik végéből, még évekkel azelőtt. Megismerkedett egy kedves fiatalemberrel, Józseffel, és vele közösen élt egy ideig. Aztán, egy alkalommal összevesztek és útjaik elváltak egymástól, a férfi magára hagyta. Attól fogva magányosan lakott a macskák házában, mely mostanra önkéntes száműzetésének helyszínévé vált.
 Dunham bársonyos, szomorú hangon mesélt neki saját bánatáról, Izabella iránti reménytelen szerelméről és a lány elvesztéséről, majd hosszú kínlódásáról a fájdalom mocsarában. Valamiért sokkal könnyebben ment neki az őszinteség telefonon keresztül, hogy nem látta annak az arcát, akivel beszélt. Nem is volt olyan nehéz kiöntenie szívét egy olyan nőnek, aki évek óta alig pár szót váltott emberi lénnyel. Mégis, Orsolya minden felszabadultsága és vidám szellemessége ellenére is megtartott egy határt, amin nem mert átnyúlni, két lépésnél nem közelítette meg jobban Dunhamot. Pedig ő éppen ezt akarta elérni, mégsem siettette a folyamatot. Eljött az ősz, és halott, szürkülettől fakó levelekben térdig gázolva járt továbbra is a fülkéhez nap mint nap. A kém mellé szegődött, útjain elkísérte háztól házig, aztán elillant a macskaköves utcákon, egy olyan helyre, amit sem ember, sem szörny nem ismerhet. Eljött az este, amikor Orsolya ezt mondta neki a telefonba hosszú töprengés után:
- A minap komolyan elgondolkodtam a szavain, és azt hiszem, el tudnám mondani önnek azt, ami megoszthatatlan. Talán éppen azért, mert nem áll oly közel hozzám, és nem veszíthetek semmit, ha meggyűlölne. Arra gondoltam, eljöhetne hozzám a hétvégén egy kávéra vagy teára, esetleg egy vacsorára. Mit szólna hozzá?
- Örömmel, kedves. Szombat este hét óra körül megfelelne?
- Tökéletes. Épp nincs programom.

 Dunham úgy látta: itt az alkalom, hogy Orsolyát kicsalogassa otthonából. Legjobb ruháját öltötte magára, emberi álöltözékét a lehető leggondosabban igazította el magán. Fejébe cilindert nyomott, hátára éjfélszínű felleghajtót kanyarított, aztán hirtelen ötlettől vezérelve fekete halottaskocsit bűvölt az útra. Persze, koporsó nélkül - nem akarta gyásszal meghinteni azt az utat, amire most indult. Maga ült a bakra, és ügetésre ösztökélte a lovakat, miket a mágia hozott el neki. Napnyugtától napkeltéig az övé volt az éjszaka. Ez oly természetes volt számára, mint másnak az alvás, vagy a szerelem alkony után.
 Kocsiját a macskák házától messze állította le. Tudta, hogy a lovak nem hagyják itt, a varázslat kötötte őket. Dunham mosolyt igazított arcára, és sétapálcájával hetykén kopogtatva az utca kövén elindult a zárt kapu felé. Az udvarban alig pár macska szunyókált. Igaz is, ők is éjszaka járnak a dolguk után. Becsöngetett Orsolyához, aki hamar elő is került apró erődje mélyéből. Csörgő kulcscsomóval nyitotta résnyire a kaput Dunham előtt, halk szóval rebegve köszöntést neki. Dunham felfigyelt rá, hogy háza őrizetét nem bízza a véletlenre: ajtaján retesz, lakat és biztonsági lánc zörgött. Ahogy elnézte, most tűnt csak fel neki, mennyire sovány Orsolya. Túl kevés étel és napfény.
 Háza belülről szerény volt, majdhogynem puritán. A falak fehérek és üresek, a bútorok egyszerűek, dísz csak pár kancsó, kép és szobanövény. Már épp rosszallni készült ezt a túlzott visszafogottságot, amikor Dunham rájött: a macskák minden csecsebecsét levernének és tönkretennének, amikor bejönnek a házba. Mégis, a világot annyira kirekesztette életéből, hogy a tanárnő még otthonán belül is bezárkózott: saját magába. Orsolya halk szavú volt és előzékeny házigazda, látszott, hogy már jó előre felkészült a vendég érkezésére. „A Halak jegyében születtem. Biztos emiatt figyelek oda annyira másokra, és bonyolítom túl a saját életemet” - írta egyszer. Dunham a következő levélben nem cáfolta meg ezt az állítását. Kicsi nappalijában telepedtek le egy nagy asztal körül, ez volt a legérdekesebb helyiség az egész házban. Falánál könyvespolc, a sarokban régi televízió, rádió, íróasztalán számítógép, két vonalas és egy mobil telefon. Ezek voltak az egyedüli csatornák, amelyeken át a világ eljutott Orsolyához. Dunham már szinte szánta a nőt.
- Hány cukorral issza a kávét? - kérdezte Orsolya. Dunham helyet foglalt az egyik kényelmes faszéken.
- Kettővel. Köszönöm.
 Leültek egymással szemben, és sokáig csak szürcsölték italukat. Kakukkosóra ütötte el a nyolcat, valamivel odébb a polcon egy könyvből Dunham egyik levele fehérlett ki könyvjelzőként. Megismerte, emlékezett: ebben írta azt, hogy „Néha az ember úgy érzi, minden egyes titkához valaki másra van szüksége, nem háríthat mindent egyetlen barátra.”
- Nos… - köszörülte meg Orsolya a torkát.
- Tessék?
- Ez nagyon nehéz, tudja. Egy idegen előtt ilyesmiről beszélni…
 Dunham elmosolyodott.
- Épp kegyed mondta, könnyebb arra bíznia a gondját, aki nincs olyan közel hozzá.
- Nem… Tudja, én mindenkivel ilyen vagyok… - fészkelődött kényelmetlenül Orsolya, majd felállt, és bocsánatkérést rebegve kisietett a szobából. Dunham le merte volna fogadni, hogy az ajtó zárját ellenőrzi. Sötéten meredt a kávéscsészébe. Még mindig nem bízik benne eléggé, nem szívesen van mellette.
 A nő visszatért, és leült vele szemben. Lesimította a szoknyáját, és mély levegőt vett.
- Nem kell mondania semmit, ha nem akar. Ez nem kényszer, kedves - nézett rá vastag pillái alól Dunham. - Mióta él így, elzárkózva?
- Tulajdonképpen… Több, mint három éve.
- Azóta nem is volt tanítani? - kérdezte a lidérc. Szerette volna valamivel elfedni hirtelen meghökkenését. Három teljes éven keresztül a négy fal között ülni még számára is őrjítő volna. Orsolya szomorúan megrázta a fejét.
- Nem szeretek… az utcára menni.
- Értem.
 Dunham megpillantotta az ablakban a kémet, ahogy fejét óvatosan előrenyújtva lesett be az üvegen, a függöny mögül. Elmosolyodott, és a macska felé mutatott, hogy vendéglátója is észrevegye. A kandúr visszavonulót fújt, és eltűnt a párkányról. Összenevettek.
- Mondja, kérem, az a macska kié?
- Fogalmam sincs, Dunham. Nem beszélek sokat a környékbeliekkel. Leginkább csak kibeszélnek a hátam mögött.
- Ó.
 Orsolya félrenézett, és mosolygott.
- Olykor olyan érzésem van, hogy állandóan kémkedik utánam. Olyan áthatóan tud nézni… Mint az előbb is.
- Ne mondja! Bennem sokszor pont ugyanez ötlött fel. Tudja, támadt egy ötletem - tette félre csészéjét Dunham. - Mit szólna, ha holnap elmennénk az erdőbe sétálni? Kettesben. Megígérem, hogy csodásan fogja érezni magát!
 A fesztelen hangulat egy pillanat alatt megfagyott, Orsolya arca hideg és kemény lett, tekintete távolságtartó. Dunham már azt hitte, kezdi sejteni, hol van a kutya elásva, de a nő testén enyhe reszketés futott végig. Határozott mozdulattal letette csészéjét, hogy úgy tűnjön, megőrizte hidegvérét. Nem sikerült. Felállt az asztaltól, hátat fordított neki, és tett pár lépést a konyha irányába.
- Kérem… Nem. Kérem, távozzon, Dunham!
- Hölgyem…
- Ha nincs félnivalóm magától, megteszi, amit kérek. Menjen el - Az utolsó szavakat Orsolya már szinte suttogta. A lidérc, bizalom ide vagy oda, felállt, és a kijárat felé indult. Az ajtóban állva megfordult, és így szólt:
- Nem akartam megbántani vagy megijeszteni, Orsolya.
- De mégis sikerült - vetette utána a még mindig háttal álló nő.
- Maga nem boldog, bármit mond is. - jelentette ki Dunham, de házigazdája nem felelt. - Ismételten kérem: jöjjön el velem, legalább egy rövid sétára!
- Én pedig ismételten kérem: hagyjon békén!
 Nem volt mit tenni, Dunhamnak mennie kellett. Orsolya túlságosan kapaszkodott csigaházába, semhogy előmerészkedjen belőle. Kudarctól sújtottan zárta vissza maga mögött a kaput, a macskák nyávogva gyűltek össze mögötte, szemeik úgy lángoltak a Hold fényénél, mint a lápi lidércfények. Dunham visszapillantott. A kémet látta, ahogy ül a szürke-barna szőrmetenger közepén, akár egy obszidián szikla, és őt nézte hatalmas, sárga szemeivel. Nem tudta eldönteni, mit lát azokban a szemekben: szemrehányást, szánalmat, vagy megvetést? Miért viseltetne iránta bármelyikkel is egy macska? Mintha a nyávogó sokadalom azt mondaná: „Hordd el magad! Nem látunk szívesen!” Hangjuk sokáig kísértette még Dunhamot, amiképp Orsolya megbántott, hirtelen kihűlő tekintete is.

 Dunham szenvedett, amiért elszalasztotta a lehetőséget, hogy megnyissa a magába fordult nő szívének ajtaját, álló éjjel álmatlanul forgolódott, sovány alakja sápadt C betűvé görnyedt az önvádtól. Szánta a szerencsétlen teremtést, amiért ilyen keményen ragaszkodott otthona biztonságához. Mégis elment a macskás házhoz a következő alkonyon, valami kósza reményfélétől hajtva, hogy csodát láthat ott. És látott is.
 A postaládából félig kilógott egy neki címzett levél. Előhúzta a meggyűrt borítékból, és olvasni kezdte.
„Kedves Dunham!
Bocsásson meg a ma esti viselkedésemért! Már csak ilyen vagyok: ha valakivel a legkisebb kellemetlenségben is részem van, azonnal megszakítom a kapcsolatot vele. Bizalmatlan és konfliktuskerülő vagyok, és szívemből restellem. Amennyiben óhajtja, sétálhatunk holnap, de ne túl sokat, ne túl későn! Kérem, értsen meg, és ne haragudjék rám!
Bocsánatkéréssel
Hanti Orsolya”
 Miután elengedte a csengő gombját, vette csak észre a fekete, nagydarab kandúrt Dunham az ablakpárkányon ülni. Befelé lesett, a szobába, minden bizonnyal Orsolyát figyelte. Pár perc múlva kijött a nő, védencei nyávogva gyűltek a lába köré, remélve, hogy valami finomsággal kedveskedik nekik most is. Barna kabátban zárta be maga mögött a kaput, és félénken pislogott a csupafekete Dunhamra.
- Üdvözlöm - emelte meg cilinderét a férfi. A nő elpirult, és könnyeden pukedlizett.
- Kislánykorom óta nem csináltam ilyet - rebegte. - Ne haragudjon a tegnap estéért… Igazán… Nem akartam.
- Megértem. Nem kell mentegetőznie - nyugtatta meg Dunham, és úriember módjára felkínálta neki a karját. Orsolya belekarolt, így járták az utcákat. Szeme sarkából látta, hogy a kém követi őket, de nem bánta.
- Estére már az enyém leszel, barátocskám - motyogta a lidérc. Orsolya különös tekintettel meredt rá.
- Maga meg miről beszél?
- A macskáról, ami utánunk jön - felelte könnyeden Dunham, kísérője azonban hiába tekintgetett hátra, nem vette észre a sompolygó egerészt.
 Aranyra festett lombok alatt jártak, vörös és sárga avarban gázoltak, s beszélgettek, egyre kedélyesebben, felszabadultabban. Dunham el se hitte volna, mennyire feloldódott mellette Orsolya. Vadlibák tartottak dél felé a késő őszi ég narancs felhőinek hátterére pettyezve, a lehullott, zizegő levelek között apró állatok neszeztek, ahogy télire valót kerestek maguknak. Valahol messze már varjak hívták kárálva az első fagyot, de elég távol tőlük, hogy legyen idejük még egy utolsót járni az álomra készülődő fák között. Egy alkalommal Orsolya megfordította Dunhamot a sétányon.
- Ott van József… A volt élettársam, akiről beszéltem… - súgta. Nem mondott többet, de Dunham így is elértette, mire akar kilyukadni. Elkerülték a férfit, és egészen másutt ültek meg egy padon. A Nap lassan süllyedt a láthatár felé, lomhán fordítva az órákat mind mélyebbre az estében. Csak gubbasztottak egymás mellett, a lidérc és a zárkózott nő, háttal a lenyugvó Napnak, előttük pedig száraz tőkék soraival sávozott dombok sorakoztak. Orsolya mélyet sóhajtott.
- Igazán élveztem a mai napot. Nagyon köszönöm, Dunham.
- Semmiség, kedves. Remélem, örömet szerezhettem vele - nézett rá a férfi, Orsolya pedig viszonozta a tekintetét.
- Azt hiszem, most már megleszek… Úgy döntöttem, visszaállok dolgozni.
- Valóban?
- Igen. Tegnap döntöttem így. József jött el hozzám, miután Ön elment, és elbeszélgettünk. - Orsolya az ölébe tette a kezét, tekintetét saját tenyerébe mélyesztette. - Megkérte a kezem… Talán észrevette, hogy találkozom magával, és félt, hogy udvarlóm van.
- Mi sem állna távolabb az igazságtól! - emelte fel kezét védekezőleg Dunham, amivel megnevettette a nőt.
- Persze, hogy nem. De szeretném, ha tudná, hogy ma találkozunk utoljára. Önre akarom bízni azt, amit senkivel sem tudtam megosztani eddig. Még vele sem. - Nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. Dunham bólintott, hogy bátorságot adjon az akaratgyenge Orsolyának. Reszketeg hangon sóhajtott fel a nő, és megigazította sálját. Hatalmas barna szemeit könny futotta el, de megköszörülte a torkát, és visszatartotta őket. A lidérc pár hónappal korábban még nem tartotta volna képesnek rá.
- Három éve még szép reményű tanítónő voltam, frissen végeztem a főiskolán, és belevetettem magamat az életbe. Megismerkedtem Józseffel, és rögtön össze is költöztünk, hiába rosszallták a szüleim a döntésünket. Én meg csak erősködtem… Még a kezemet is megkérte, már jegyben jártunk. Nem érdekelt semmi: esküvő lesz, és kész! A fizetésünk kevés volt, de csak megvoltunk úgy-ahogy. Én itt tanítottam a kisiskolásokat a városban, ő pedig pincér volt a Bajor Csárdában. Csak esténként találkoztunk és reggel, munkából jövet és menet… És… Egyszer…
 Orsolya hangja elcsuklott, ajkába harapott, keze Dunham kezét kereste. Megszorította a gyönge, remegő ujjakat, hogy erőt öntsön belé, és ne hagyja szégyenben saját maga előtt. Ne kelljen úgy tükörbe néznie a nőnek este, hogy képtelen volt az utolsó alkalmat megragadni terhének könnyítésére. Orsolya ujjai is ráfonódtak az övéire, szipogott egy sort, és mély levegőt vett.
- Szóval, amikor egyszer sötétedés után mentem haza… útközben megtámadtak. Berángattak ketten egy kocsiba… és elvittek a… a város szélére. Megvertek, és meg-… megerőszakoltak. Mindenemet elvették, és ott hagytak a hidegben… egyedül. És… én csak sírtam… és nem jött senki… Senki sem állt meg, hogy segítsen…
 A nőt most már rázni kezdte a sírás, akarva-akaratlanul nekidőlt Dunhamnak, aki finoman átkarolta a vállát. Zsebkendőt nyújtott Orsolyának, és szánalommal telt tekintettel nézte a törékeny, vékony nőt. Belegondolni sem mert, mit műveltek a szerencsétlennel akkoriban. Most már teljesen megértette, miért nem ment többet emberek közé, miért emésztette fel szívét a félelem és a fájdalom. Ezért zárta hát ki magát a világból, távol mindentől és mindenkitől. Orsolya rettegett, hogy megismétlődik a lidércnyomás, ami rányomta bélyegét a szívére, az egész életére, és a maga módján vetett gátat a fenyegetésnek: elbarikádozta magát még azoktól is, akiket szeretett. Csukladozó hangon folytatta, mint egy síró kisgyerek.
- Akkortól nem mertem eljönni otthonról… Józsi meg csak veszekedett… És… Ő nem bírta. Én nem akartam kijönni otthonról, ő pedig azt mondta, vagy én vagy ő… Aztán otthagyott. Gyűlöltem érte, de aztán rájöttem, hogy igaza van. Nem csoda, hogy nem bírta mellettem, amilyen nehéz eset vagyok… Szóval - sóhajtott fel - Ez történt velem, kedves Dunham. Ön egy gyalázatot elszenvedett, gyáva nővel ül egy padon.
 Orsolya megigazította a haját zavarában, megtörölte kivörösödött szemeit és orrát.
- Én úgy vélem - mondta a lidérc - hogy egy elragadó, okos és nagyon bátor, erős hölggyel tettem szert ismeretségre. Mindenkinek kell idő, hogy a sorscsapásokat kiheverje. Akinek nem sikerül ezen felülkerekednie, az valóban esendő. De Magának sikerült. És Józsefnek is. Méltó párja lesz Önnek, ebben biztos vagyok! - paskolta meg az apró kezet Dunham, Orsolya pedig rámosolygott és felállt.
- Azt hiszem, most már megleszek… Hazakísérne, ha volna olyan szíves?
 Lehet, hogy a nehezén túl van, de ezt a sebet örökké hordozni fogja - gondolta Dunham. Belekarolt Orsolyába, és visszasétáltak Eger macskaköves utcáin, az ólomszínű alkony sefényű félhomályában, amikor még nincs éjszaka, de már meggyújtják a lámpákat. Egész úton odafelé egy szót sem szóltak, míg oda nem értek a macskás házhoz, ahol a kis szőrgombócok már éhesen miákoltak. Szorosan összeölelkeztek, mert tudták, hogy soha többet nem találkoznak.
- Nagyon köszönöm, hogy meghallgattál - súgta neki halkan Orsolya.
- Nincs mit. Ideje volt már.
- A barátom vagy, tudod? Nagyon régóta az első, aki kibírta velem ilyen sokáig.
- Megtisztelsz vele. De nem is vagy olyan rémes, eltekintve a kávédtól.
 A nő belemosolygott Dunham hollótoll-hajába, és megdörgölte a szemét, mielőtt különváltak volna.
- Még valami… A macskával mi legyen? - kérdezte a férfi. Orsolya összefonta kezeit.
- Nem tudom. Talán, kérdezd meg tőle… Én, részemről, neked adom, ha annyira szeretnéd.
 Némán álltak egymással szemben, az éjjel pedig egyre többet követelt magának a hegy napfényes oldalából. Kulcscsomó zörgött fel, és másfél tucat torokból kúszott elő az éhes miákolás.
- Jó éjszakát, Dunham! Ég áldjon, és mindent köszönök!
- Jó éjszakát, Orsolya! Sok boldogságot! - integetett neki az éjszaka szülötte, figyelte, ahogy barátja visszatér a házba. Nem zárta be sem a kaput, sem az ajtót. Biztonságban érezte magát, végre, és ez jó. Dunham lenézett a lába mellett ülő fekete kandúrra, és leguggolt hozzá. A macska engedelmesen, dorombolva hagyta, hogy megsimogassa, hozzádörgölőzött a lábához.
- Hé, te! - ripakodott rá keményen valaki, és hátulról megragadta a vállát. Dunham megperdült, döbbenetére Józsefet látta maga előtt. A férfi feldúlt volt, vastag szemöldöke szinte összeért.
- Te hajtasz az Orsira, mi? Ajánlom, hogy húzd el a csíkot, amíg szépen vagyok! - Hatalmas csattanással egy kemény ököl vágódott a lidérc arcába, amitől hátraesett, elterült a földön. József a kezét ropogtatva állt fölötte. - Kell még?!
- Nem… nem hajtok Orsolyára… A barátja vagyok… - nyögte felkönyökölve Dunham, de védekezését megszakította egy irgalmatlan rúgás a mellkasán, egy újabb pedig a gyomrán. Aligha számíthatott volna csekély erejére: Dunham nem volt képzett verekedő, sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Varázserejét pedig kötötte a törvény, nem árthatott vele emberi lénynek. Nem tehetett mást: karjával védve fejét, összekuporodott a földön, és jajgatva állta az ütlegeket.
 Sikoly harsant a házból, majd repedő ablaküveg csörrenése. Dunham orrából vér patakzott, torkát hányinger szorongatta, fülében dobolt a vér, így is hallotta József fájdalmas nyögését és távolodó lépteit. Nyílt a nehéz kapu, menyasszonyát szólongatta. A lidérc félkönyékre támaszkodott, nagy nehezen talpra küzdötte magát, és besántikált az udvarba, ahol térdre esett. Összetört arcán szurokkönnyek peregtek végig, kezét a szívére szorítva görnyedt össze a fájdalomtól. Akármennyire is megerősítette önbizalmát, nem tudott igazi védelmet adni Orsolyának. Az erős, oltalmazó karokat nem pótolhatta, és épp ő csalta el tőle azt, aki megóvhatta volna az ismeretlen veszedelemtől. Köré gyűltek a ház macskái, legalább három tucatnyi, és egyre csak jöttek, jöttek mindenhonnét. A nagy, fekete kandúr jött oda hozzá, és leült vele szemközt. Sárga szemeivel merőn nézte a könnyeit nyeldeklő, összetört árnyat, akiről lefoszlott emberalakja, hisz úgyse volt körülötte senki, akit meg kellene tévesztenie.
- Tudjuk, hogy mi történt a Orsolyával, de nem tudunk segíteni rajta - szólalt meg a macska. Dunham tágra nyílt szemekkel bámult a kémre, aki továbbra is őt bámulta. Való igaz, természetfeletti szörnyeteg volt, de beszélő macskát még ő se látott elevenen!
- Lám, meglepődtél, de nincs vesztegetni való időnk, Dunham! Fel, talpra, és kövess minket! Te képes vagy megmenteni Orsolyát a gyalázattól!
 A macska valóban beszélt, érthető, tiszta baritonon, akár bármely férfiember. Megfordult, és elsietett a házba, mögötte a macskák, mint egy tengernyi szőrhullám. Dunham felkelt, és követte a macskák özönét, álomnak vélte az egészet, ám mégse az volt. Átnyargaltak a házon, el a kitört ablak és a felborított székek mellett, fel a padlásra az ott hagyott létrán, ki a tetőre. A Hold fényesen, kereken ragyogott, ezer csillag fénylett udvartartásaként. Sose csinált még ilyet azelőtt, de tudta, hogy mi fog következni, amikor a poros sötétből a csillagfényre mászott a lapos tetőre. A vezérnek tűnő kém hátrapillantott rá, és így bíztatta:
- Szaladj le a tetőn a Hold felé! Maradj közel hozzánk!
 Dunham el se hitte, hogy ezt teszi, mégis együtt rohant neki a macskákkal a cserepeknek. Kishíján kibicsaklott alóla a lába, de végül elérte a peremet, és egyszerre lökte el magát a tetőtől a nyávogó sereggel. Elszáguldott a csillagok mellett, és hatalmas puffanással kietlen, fehér tájon ért földet. Körülötte dombok és kráterek, végeláthatatlan, sivár sivatag. És macskák, macskák tucatszámra. Dunham döbbenten tápászkodott fel. Feje fölött kéken és fehéren fénylett a világ, karnyújtásnyira, mégis oly messze. A macskák szószólója mellé ügetett, és megcibálta köpenyét.
- Ha jól figyelsz, innét láthatod, hol van Orsolya! Ha megtaláltad, segítünk visszajutni!
- Miért nem hívod a gazdádnak? Ki a te gazdád? Mi a neved? - kérdezte Dunham.
- Hívj, ahogy kedved tartja, de nekem nincs gazdám. - jelentette ki a kandúr, és türelmetlenül felmordult. - Mi lesz már? Keresd meg őt!
 A lidérc erőltette a szemét, és megkereste előbb Kárpátia hegygyűrűjét, aztán Eger városát, azon belül pedig meglátta Orsolyát. Az egész Föld kiterítve állt előtte, nyitott könyvként - bármit láthatott, ami épp akkor történt. Szíve keserűséggel telt meg, mert látta, hogy a rabló zsiványok az erdő felé hajtanak az alélt nővel kocsijukban. József reménytelenül lemaradva kereste őket az utcák között.
- Megtaláltam őket. Mennem kell! - susogta az árnyék, meglibbentette köpönyegét, és sebei dacára kihúzta magát.
- Veled tartunk. A barátaimnak legalább oly fontos Orsolya, mint neked. Jól bánt velünk és szeret minket. Ez a legkevesebb, amit érte tehetünk - mondta a kém. Harsányan elnyávogta magát, bajsza harciasan meredt előre. Társai egyként feleltek hadba szólító hangjára, és megiramodtak a lejtőn lefelé, egyenesen a Föld irányába. Már ismerve a járást, Dunham követte őket, vigyázva, nehogy rálépjen bármelyik jószágra is. Sérült lába miatt fájt minden egyes lépés, de Orsolyáért megérte. Nem hagyhatta, hogy baja essék.
 Fekete, porszáraz űr süvített el körülöttük, egy pillanat volt az egész, és már ott álltak a fák között. Holt lomb sziszegett haragosan fejük felett, gyalázva a gazembereket, akik elragadták Orsolyát. Nesztelenül osontak az avar fölött, szinte láthatatlanul közelítve meg az utat. Egy tisztáshoz mentek, amelyre begördült az ütött-kopott lada, a három csirkefogó kiráncigálta a félig eszméletlen teremtést a kocsiból. Dunhamnak megroppantak az ujjai, ahogy ökölbe szorította a kezét, másik marka viszont már száz zsebének egyikében kereste jóbarátainak, a férgeknek és csúszómászóknak hadát, akiket segítségül hívhatott ilyen lidérces órákon.
 Förgetegként zúdult elő a sűrű homályból, lábai körül fújó, fülüket hátrasunyt macskák falkájával. Dühös arcában kék lobot vetettek szemei, ruhája redőiből sikoltó arcok formázódtak, tükrözve elvadult, kegyetlen vonásait. A rablók sikoltva menekültek, feledve nőt és autót egyaránt, halálra váltan szedték a lábukat az erdőben. A bicegő Dunham közelsége a bosszúálló állatok amúgy is ádáz külsejét még vérfagyasztóbbra festette: szemük izzott az éjszakában, bundájuk haragtól borzas és sötétségtől fekete. Ellepték a lator bűnözőket, harapták és karmolták őket, ahol érték, iszonyú módon helybenhagyva még az emberi ábrázatukat is. Dunham elégtételt vett Orsolya elrablásáért, a többit már a macskákra bízta. Fülét megütötték József kiáltásai, ahogy szerelmét hívta. Lám, mégis megtalálta a helyes utat! Nem neheztelt rá Dunham a kiadós verésért, amit kapott. Gyarló ember volt, aki tévedésben leledzett. Mosolytalan arcát kék lidércláng világította meg, melyet magasra tartott, hogy a férfi meglássa és odajöjjön hozzá, ha másért nem, segítséget remélve keresésében. Amint megbizonyosodott róla, hogy József elindult felé, a kémhez fordult, aki már kivette részét a megtorlásból.
- Mennünk kell. Orsolya most már biztonságban lesz.
- Ahogy mondod - dörmögte a kandúr, s megnyalta száját. Hangos nyávogással parancsolta az árnyak közé a falkát, és a macskák engedelmesen, pisszenés nélkül szétoszlottak az erdőben. József megtalálta Orsolyát, és szorosan ölelve nyugtatta őt; most már minden rendben, támadói elinaltak, mielőtt bármi kárt tehettek volna benne. Ő se tudta mire vélni az események ilyetén fordulatát, de nem tanakodott rajta sokat. Egyszerű ember volt, egyszerű gondolatokkal - ami rossz, az rossz, ami jó, az jó. Orsolya összeborult vele, és tudta: most már van, aki megvédje.

 Dunham a fekete kandúrral sétált Eger macskaköves utcáin. A sokadalomnak a kém meghagyta, hogy térjenek vissza Orsolya házához, őket pedig hagyják kettesben. Sokáig beszéltek olyasmikről, amiket a szükség sürgetése közepette nem volt érkezésük megtárgyalni. A kandúr - Dunham a Scáth nevet adta neki - elmondta, hogy régóta fő patrónusa mindazon macskáknak, amik Orsolya udvarába sereglenek ételért, szeretetért. Nem szívesen hagyta volna a kényelmes életet, de a lidérc alázatos és tisztelettel teljes szavai meglágyították a szívét. Attól fogva Scáth követte mindenhová, önakaratából szegődött famulusául, segítette és támogatta az árnyat, társa lett bajban és jóban egyaránt, igazi barát.
 Orsolya összeházasodott Józseffel, és együtt, bizalommal egymás iránt szálltak szembe az élet minden nehézségével. Soha többé nem merészelték háborgatni őket a környékbeli gazfickók, miután különös pletykák kaptak szárnyra az udvarban őgyelgő macskákról és azok étkezési szokásairól.
 A macskás ház állatsereglete tovább gyarapodott, új vezetőt választottak maguknak - egy kövér cirmost - és továbbra is élvezték Orsolya szerető gondoskodását, ha lehet, még jobban, mint előtte.
 Dunham maga mögött hagyta Egert, kissé bánatos volt, amiért ily rövid időre lelt csak lelki társra. El kellett engednie Orsolyát, hisz’ épp ez volt a célja: hogy a maga lábán álljon meg, és ne éljen örökös félelemben. Elérte, amit szeretett volna, és közvetve bár, de jobbá tette a nő életét. Soha többé nem kell félnie az egyedülléttől, József most már vigyázni fog rá. Viszont, az ő révén, szert tett egy kísérőre, aki mindig vele van, akihez szólhat a legsötétebb időkben is, akivel megoszthatja bánatát és örömét egyaránt. Dunham átszökkent az éjszakán, és hahotázva szelte a vidéket, akár egy sötét felleg; famulusa pedig szelek szárnyán szökellt utána. Táncra perdültek a Hold csontszínű fénye alatt, ahogy a régi boszorkányszombatokon volt szokás, és kacagtak teljes szívükből, hisz boldogok voltak.