A háznak nem volt rossz híre; senki sem tudott volna rá okot mondani, miért volt nevetségesen olcsó a község többi ingatlanjához képest. Lukács Sándor és Rebeka, friss házasok lévén kapva kaptak a lehetőségen, hogy egy szép, csendes, a fővároshoz közeli faluban telepedjenek meg. Rebeka szülei már nem éltek, Sándornak pedig egyre több feszültséget jelentett apjánál lakni. Az elmúlt időben megromlott vele kapcsolatuk, mivel az idősebb Lukács nem helyeselte Rebekával való házasságát, a lány zsidó származása miatt, ami iránti nemtetszését egyre nyersebben és kellemetlenebbül mutatta ki mindkettejük felé. Még az se tudta elégedettséggel eltölteni, hogy fia sikeres mérnökként, menye pedig műkritikusként igencsak kecsegtető előmenetelre tarthatott számot a szakmában. Ám hiába volt viszonylag jó a fizetésük, mégis egy saját lakásra volt szüksége a párnak; még ha nem is tekintjük Sándor apjának kiállhatatlan, szúrkálódó természetét, gyakorlatilag nem volt magánéletük. Amikor egy nap a tanácstalan Sándort felhívta egy ingatlanügynökségen dolgozó barátja, Kurucz Zoltán, hatalmas kő gördült le a szívéről. Zoli kiváló kapcsolatai révén mindenki másnál előbb szerzett tudomást egy megüresedett és potom pénzért eladásra kínált házról, és önzetlenül felajánlotta a lehetőséget Lukácséknak: közvetítésével ők szerezhessék meg a hőn áhított házat. A házaspár minden garast összeszedett, amit csak tudott, hogy megvegyék a házat, és a költözködés sem volt leányálom a főváros túlsó végéből a Pilis lábához, de a rigolyás és goromba, öreg Lukácstól való függetlenedés sokszorosan megérte nekik. Karácsonyra már új otthonukban örvendezhettek, és csekély egy hónap alatt takarosan berendezték a körülbelül nyolcvan éves, tekintélyes méretű lakást. Házavatójukat Szilveszter éjszakájára tették, így a tágas, friss otthon szobáit duruzsoló beszélgetés töltötte be.
 Sándor a száraz és hideg tél dacára a dél felé néző széles teraszon állt a lámpafényben, hátát a kőkorlátnak vetve, kezében cigarettával próbálta tekintetével befogni az épületet. A kis előhelyiség, amelybe az ajtó nyílt vele épp szemben, egykor lomokkal és rossz bútorokkal volt tele, az ajtófélfáról és az ablakokról lepattogzott a festék, a teraszra és a keleti udvarra néző ablakokra pókhálót lopott a hanyagság. Most, újrafestve és újraüvegezett ablakokkal, az előszoba sokkal hívogatóbb lett a látogatóknak, akik a közvetlenül onnét nyíló konyhába juthattak. Itt Lukácséknak szinte semmilyen újítást nem kellett végezniük, a mosogató, a gáztűzhely, a villany mind épek és használhatóak voltak – a házzal együtt rengeteg berendezési tárgyat is kaptak. Sokat töprengtek rajta, vajon az előző tulajdonosokat nem-e tragikus haláleset érte, azért maradt hátra utánuk ennyi minden?... Mindenesetre, a konyhán csak a rossz helykihasználással felállított asztal, sarokpad és székek elrendezésén kellett változtatniuk, és csak a lambériázást kellett felújítaniuk – most pedig a látogatók apraja-nagyja ebben a helyiségben ámuldozik a gyönyörűségtől. A konyhához tartozott egy kis kamra, a keleti udvar felőli teraszra nyílt egy ajtó, valamint még egy a nappalit és a konyhát összekötő fürdőszobába. Sándornak még nem sikerült megoldania, de feleségével egyetértettek benne, hogy a konyhát és a nappalit valahogyan közvetlenül kellene összekötni. Talán, ha a konyha nyugati falát megbontják… A zöldre mázolt kovácsoltvas kerítéssel korlát gyanánt körbekerített keleti teraszról lehetett a padlásra vezető lépcsőhöz jutni, míg a nyugati fekvésű nappaliból dél felé egy hálószobahelyiség nyílt – mindkét szoba roppant tágas és fényes volt, hála a magas ablakoknak.
 A régi ház különös atmoszférát árasztott, amikor először léptek be, hogy birtokba vegyék: az előző tulajdonosok itt-létének kisugárzása mellett valami bágyadt múltidézést sugárzott, egyfajta mementó volt az utókornak, üzenet az évtizedekkel korábban létezett világból. Ahogy az ember kinéz a nappali ablakán a magas, kovácsoltvas kerítésre, a ház előtt álló két hatalmas ezüstfenyőre, otthonos érzés fogja el. Tekintete tovább vándorol az északi falat teljes egészében takaró polcokra, a zegzugos, árnyas szekrénykékre, amik leginkább a Szekrénymeséket juttatják eszébe rengeteg ajtajukkal… És aztán ott a fürdőszobaajtó.
- Az a fránya fürdő! – dörzsölte meg arcát a csípős hidegben Sándor, és szájához emelte a cigarettát. Mélyet szívott a dohányból, és a feltáruló ajtó üvegében lámpafénytől sárgálló tükörképére szegezte tekintetét, felhagyva a próbálkozással, hogy szemeivel bekebelezze az egész házat. Túl nagy volt. Kissé nagy orrától eltekintve egészen átlagosnak mondhatta magát, rövid, feketésbarna haja, egyszerű alkata, ovális arca és kissé húzott szemei igazán nem indokolhatták, hogy egy olyan szépség bolondult érte, mint a meghökkentően gyönyörű Rebeka. A göndör vörös hajú nőben igazán nem is isteni alakját, mint inkább azt a kislányos arcot szerette, amin hihetetlenül magukkal ragadóan, mégis lágyan ültek ki az őszinte érzések.
 Az ajtó Sándorral szemközt kitárult, és Zoli lépett ki rajta. A piszkosul elegáns zakóban feszítő, szemüveges férfit mindig irigyelte egy kicsit. Gyerekkoruk óta ismerősök voltak, de valamiért Zolit mindig jobbnak tartotta magánál. Önzetlen segítsége is mintegy bizonyítéka volt annak, hogy milyen jószívű – és ez a magának való Sándorban olyasfajta kimondatlan kérdésekben desztillálódott, mint hogy „Vajon én hasonló helyzetben ugyanilyen rendes lettem volna vele?” Zoli is rágyújtott, és mellé könyökölt a korlátra. A csillagos déli horizontot fürkészte, amerre a főváros helyezkedett el.
- Na, milyen a ház? – kérdezte, szájában a cigivel. Sándor rá se pillantva vállat vont.
- Már bent is elmondtam nektek egyszer, de azért megismétlem, nagyon tetszik. Egyedül a fürdőszoba része az, ami nem olyan jó. De azt hiszem, te igazán tudhatod, milyen jól jött, és mennyi pénzt ért meg nekünk.
- Igen, pont ezért is érezném felelősnek magam, ha valami nem stimmelne – bólogatott Zoli, és kifújta a füstöt. A hidegtől szélesen terült szét a gyorsan oszló füst, kis felhőt emelve magas homloka elé. Sándor most már rá nézett.
- Valami baj van, amit nem mondtál el? – kérdezte gyanakodva. Többször is átnézették az épületet szakemberekkel, ráadásul neki a szakmájából fakadóan értenie kell az ilyesmihez, de sosem lehet tudni. Zoli mosolyogva fordult meg, ő is hátát vetette a hideg, faragott kőkorlátnak. Megrázta a fejét, és kicsit nevetett.
- Csak nem gondolod, hogy rátok sóznék valami életveszélyes romhalmazt?
- Életveszélyes biztos nem lehet. Alaposan átnéztük. Legfeljebb indián temető lehet alatta vagy mi – kuncogott Sándor is. Zoli viszont nem nevetett, valamivel komolyabb arccal sóhajtott. Kis csend után újra Sándor törte meg a csendet.
- A lakók… Mi lett velük? Miért hagytak itt ennyi mindent? És miért adták ilyen olcsón a házat? – kérdezte. Zoli hosszan szívott cigarettájából, tekintetét az előszoba fény-íriszű ablakszemeire fordította. Sokáig nem válaszolt, így Sándornak igencsak próbára tette a türelmét, mígnem nehézkesen felbukkant belőle az első szó.
- Elmentek. Egyszerűen fogták magukat, és egy szó nélkül elmentek. Villámgyorsan meghirdették nálunk a házat, valami nevetséges pénzért, azután elköltöztek vidékre, az ország másik sarkába. Úgy hallottam, néhány bőrönd ruhánál többet nem is vittek. Sajnáltam őket, igazán keményen megdolgoztak a házukért.
- Ismerted őket?
- Igen, az apa, József barátja voltam, mellesleg a fia keresztapja. Sokat találkoztunk, rengeteget mesélt mindig a családjáról, egészen júliusig.
 Újra szívott a cigiből, és elnyomta a hamutartóban, amit Sándor a korlát mellé helyezett.
- Amikor eljött az irodámba, nagyon nyúzottnak tűnt. Nem beszélt sokat, csak annyit mondott, hogy hivatalos ügyben jött, és szeretné a házát eladni, mert Sopronba költözik. Elintéztem neki a papírokat, közben végig olyan üveges szemmel nézett maga elé, mint egy élőhalott. Azt hittem, meghalt valakije, de nem árult el semmit, próbált természetes lenni. Az arcán látszott, hogy valami hatalmas sokk érte. Akkor beszéltünk utoljára. Két nappal később már eltűntek, mint a kámfor, még az elérhetőségüket se hagyták meg. A sok cuccot meg itt hagyták, pedig a bútorok, a berendezés, minden, legalább még egyszer annyit ér, mint a ház maga. Mármint, a valódi árán. De ők mégse törődtek vele. Egyszerűen… Elmentek.
 Sándornak a hideg futkározott a hátán. Mi az, ami arra késztet egy családos embert, hogy hanyatt-homlok meneküljön el az otthonából, nem törődve értékkel, emlékekkel? Hallott róla, hogy sok a rossz hírű, kétes bűnbanda a környéken, lehet, hogy József belekeveredett valamibe? Zoli zsebre dugta a kezét, és folytatta.
- Olyanok voltak egyébként, mint ti. Valamivel lecsúszottabbak voltak, mert nem kaptak szülői támogatást, éjt nappallá téve dolgoztak, hogy meglegyen a pénzük. Eltartási szerződést kötöttek az öreggel, aki előttük lakott itt. Az ültette még azokat a fákat ott ni – bökött állával a húsz méteresnél is magasabbra nőtt ezüstfenyőkre, amik a ház előtt hatalmas, sötét őrtoronyként meredtek az ég felé. – Amikor a bácsi meghalt, a ház az övék lett, és ami azt illeti, mindig is boldogok voltak itt. Csak hát, a nyáron itt hagytak mindent.
 Kurta hallgatás feszült kettejük közé, és Sándor is elnyomta a cigijét. Combjára csapott és ellökte magát a korláttól.
- Sebaj. A lényeg, hogy már a miénk, minden, ami vele együtt van. Még az az ótvaros padlás is, vagy a százéves szekrények a nappaliban – mosolygott Zolira. Amaz kinyújtózott, és vállon veregetve visszakísérte az ajtó felé.
- Na gyere, te házigazda! Jelenésed van egy pohárköszöntőn!
- Már volt pohárköszöntő, nem?
- És lesz is még! Ez egy buli, az Isten megáldjon!

 Teltek a hónapok, és Lukácsék háza a felújítás újabb szakaszába lépett. Az épületről kiderült, hogy az öreg, akitől Józsefék annak idején örökölték, voltaképpen a saját két kezével építette fel, abból, amiből tudta; a terméskőtől a téglán át a vasbeton építőelemig mindent összedolgozott, és hihetetlenül stabil falakat sikerült felhúznia, holott az építészet minden épeszű törvényszerűsége szerint borzalmasnak kellett volna lennie az eredménynek, mind hő- és nedvességszigetelés, mind szerkezeti stabilitás szempontjából. Mintha egy sor lebontott ház építőelemei közül találomra hánytak volna egymásra mindenfélét, amit aztán itt-ott kiegészítettek betonnal, hogy egyenletes legyen, és úgy hagyták volna. A felújításokkor Sándor csak a fejét fogta, hogy mik kerültek elő a falakból; például egyszer tönkrement egy fúró, mert beletalált a falba épített, függőleges, félarasznyi széles vasrúdba. Míg Rebeka a nagy kerttel és a munkájával foglalta el magát, férje magánál képzettebb szaktekintélyekkel vitatta meg háza bizarr állapotát. A két háború között sok ilyet építettek – mondták. Akkoriban az emberek mindent felhasználtak, amit be tudtak szerezni olcsón. Nem érné meg megváltoztatni, hiszen ahhoz gyakorlatilag minden egyes falat az utolsó tégláig újra fel kellene építeni. Az apró kellemetlenségeken túl persze csak egyetlen komoly problémát okozott a különös építési mód, amivel a ház nyolcvan évvel korábban született: a konyha és a nappali között továbbra is a kék csempével burkolt fürdő maradt az egyetlen összeköttetés. Más, kisebb bosszúságok is akadtak, nevezetesen a falakból olykor felhangzó zörejek, neszek, koppanások. Alkalmanként lehetett csak őket hallani, és Sándornak mindig eszébe jutott tőle: talán a hajmeresztő építőanyag kezdte megadni magát. A statikai vizsgálatok szerint azonban még a szakemberek is a fejüket rázták – csodával határos, de a ház kiváló állapotnak örvendett, és az összeomlás legcsekélyebb előjele sem mutatkozott.
 Az első komolyabb problémán Lukácsék késő tavasszal, áprilisban ütközhettek meg. Elképesztően szeles, hideg éjszaka volt, a sötétben sivító orkánt a hajladozó fenyők megkavarták a ház előtt és hujjogó, kísérteties hangot festettek hozzá. A nappali szekrénysorának egyik alkalmas polcára helyezett televíziójukat nézték, közben beszélgettek. Váratlanul áramszünet robbantott néma feketeséget a szobába: a megbénult elektromosság hiányától mindkettőjüknek elakadt a szava.
- Biztos a szél miatt van – mondta Rebeka.
- Vajon meddig tarthat? – kérdezte Sándor. Hirtelen óvatosan tapogatózó ujjakat érzett a vállán és a hátán, ahogy megérintik. Rebeka felnevetett, és magához húzta mosolygó férjét. Ajkuk összeért, és a csöndes ház magányában halk szenvedély éledt közöttük. A csókokból és az ölelésből finoman bontakozott ki Sándor, és felállt a kanapéról.
- Csak egy lámpáért megyek a konyhába. Rögtön jövök!
- Nem foglak megvárni, ha nem jössz időben, elalszok! – fenyegette meg Rebeka azzal a bájos, tettetett sértődöttséggel, amitől Sándor el tudott volna olvadni – és amitől úgy szedte a lábát, hogy a fürdőszobában majdnem átesett egy lavóron.
 A csend szinte sípolt körülötte, ahogy belépett a konyhába, érezte saját vérének dobolását dobhártyáján. Megvolt a jó oka szívének a heves kalapálásra; a fenébe is, az a nő várja őt vágyakozva a hitvesi ágyban, talán már meztelenül! A sötétben nem lát semmit abból a csodás testből. De talán felderítheti egy zseblámpa fénypászmájával, mielőtt birtokba venné. Talán még Rebekának is odaadja azt a lámpát…
 Végre megtalálta. A konyhaszekrény tetejére volt feltéve, filléres kacat, de a célra jó lesz. Felkapcsolta, hogy ellenőrizze, működik-e. Halvány, sárgás fénykör tépte fel a konyha méla sötétjét. Sándor a földre fordította, és már indult volna vissza – ám csak ekkor tudatosult benne, amit az imént látott. A fürdőszobaajtót valaki lassan visszahúzta, hogy kisebbítse a rést, amin keresztül csak az ottani árnyak közé lehetett látni. Nem lehetett a véletlen műve; amikor a lámpa felkapcsolódott, rögtön megtörtént. Nem azóta mozgott az ajtó, hogy a férfi belépett rajta és elengedte – akkor moccant meg, amikor a zseblámpa fénye rávetült. Mintha valaki leskelődne, és a felfedezéstől tartva beljebb húzná az ajtót magára. Pár pillanat után Sándor szélesen elmosolyodott, és a lámpát a föld felé tartva megindult az ajtó felé, hogy leleplezze mohó és kíváncsi párját. Azonban a fürdőszoba teljesen üres volt, még csak el sem bújhatott Rebeka benne sehová. Ah! Visszavonult! Sándor diadalittasan siklott keresztül a házat uraló sötéten lámpája fényének segítségével, és a hálószobáig meg sem állt. A vastag paplan emberforma dombsággá gyűrődött. Rebeka, úgy látszott, felkészült, hogy könyörtelenül beváltsa korábbi fenyegetését túl soká szöszmötölő férje legnagyobb bánatára.
- Te kis sumák! – világított be a takaró alá Sándor mosolyogva, mintegy mellékesen nyugtázva magában, hogy asszonya pőreségét illetően telibe talált. Persze, már hozzászokott, hogy vele szemben mindig vesztettek radikális jellegükből a nő szankciói. – Nem bírtál kivárni, hm?
- De nem ám – vonta a takaró alá ruhástól-lámpástól Sándort Rebeka, és csókokkal borította el a testét.
- Kiszúrtalak ám a fürdőben! – morogta elégedetten Sándor. A nő megállt.
- Hol? – kérdezte értetlenül.
- Hát a fürdőszobában. Láttalak az ajtónál. – magyarázta a férfi. Bár a félrevetett lámpa fényének csak a peremében látszott, Rebeka zavartan megrázta a fejét.
- Én nem voltam a fürdőben. Nem is lett volna időm levetkőzni, ha utánad megyek!
- Akkor… mi a frász?! – ült fel Sándor. A sötétség újra sípolt a fülében, de ezúttal az adrenalintól. Idegei pattanásig feszültek, ahogy hallgatózott. Jóságos isten, a nappalin csak átrohant! És ha egy betörő keveredett a házba?!
- Hallottál valakit mozogni a szobában? – kérdezte Rebekától gyorsan, közben izgatottan fülelt. Teste egy szempillantás alatt a párját és otthonát végsőkig védelmezni kész férfi feszességébe merevedett.
- Nem, semmit se hallottam – mondta Rebeka halkan.
- Egészen biztos vagyok, hogy volt ott valaki! Azt hittem, te vagy az, de…
 Halk koporgás hallatszott a mennyezet felől, amitől Sándornak elállt a szava. Újra teljes csend telepedett közéjük. A házra jellemző nesznek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, ellenben egy esetleges behatoló jelenlétét Sándor mindenképp ki akarta vizsgálni. A szenvedély vörös ködje egy szemvillanás alatt tovaszállt elméjéről, amikor rádöbbent, hogy nincsenek egyedül. Felkelt az ágyból, megigazította ruháját, és a lámpát kibányászva a takaró redői közül, elszántan nekivágott, hogy átkutassa a szobákat. Sorra végigpásztázta a nappalit, a fürdőszobát, a konyhát, a kamrát és az előszobát, még a kertbe és a teraszra is kikukkantott, de a süvítő szél hamar elvette a kedvét a kinti kutatásoktól. Minden ablak és ajtó érintetlen volt, ahogy este hagyták; ezen Sándor gyorsan változtatott, és bezárta, bereteszelte, ahol csak tudta őket. Idegesen tért vissza a hálószobába, ahol Rebeka nyugtalanul meresztgette a szemeit.
- Szerintem meglépett, úgy, hogy észre se vettem a nyomait. Jézusom, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről!
- Bezártad az ajtókat?
- Igen. – bólintott Sándor. Még nem múlt el izgatottsága az események felett. Egy idegen lopózott be hozzájuk! Megáll az ész! A biztonság kedvéért még egyszer körbenézett a szobákban, de betolakodónak se híre, se hamva nem volt. Amikor újra leült az ágyra, Rebeka nyugtatóan fonta köré karjait, és hátulról hozzá simult. Mesés bájait mindezidáig csak a paplannal fedte el.
- Semmi baj, kicsim, nyugodj meg! – suttogta Sándor fülébe halkan, és puhán megcsókolta a nyakát. A férfi izmaiban kellemes bizsergéssel kezdett felengedni a riadalom okozta feszültség. Rebeka felé fordult, és fentről lefelé a lámpa fényében végigmustrálta a gyönyörű, érett testet. Aztán ránevetett a nőre, és lekattintotta a fényt.

 A következő alkalomig folytatódtak a zajok, a kopogások, de ez fel se tűnt Lukácséknak a hirtelen jött hatalmas boldogságuk felett: ugyanis hamarosan kiderült, hogy Rebeka gyermeket vár. Sándor ujjongott örömében, és csókjai úgy borították el felesége arcát, mint az öröm az ő szívét. Anyagi helyzetük még ugyan kicsit szoros volt, de a kilenc hónapba belefért, hogy eleget félretehessenek a kicsi érkezésére és felkészüljenek a gyermekvállalásra. Szinte észre sem vették a neszeknél cseppet feltűnőbb dolgokat: a lámpák hunyorgását, akárhogy cserélték is ki az égőket, a tévé vagy a rádió hirtelen kikapcsolódását, és mindenek előtt a fürdőszoba rendszeres elázását. A mosdókagyló alól két hónapon keresztül, heti rendszerességgel újra és újra szennyes lé kezdett el szivárogni. A vízvezetékszerelők szerint (mert kettőt is hívtak) a csövek lazultak meg. De egymás után nyolcszor azért lassacskán még az atyai örömöknek elébe néző Sándornak is túlzásnak tűnt. Balsejtelme épp csak kezdett formát ölteni, amikor beütött a legszörnyűbb eshetőség, amire csak készülhettek.
 Júliusban, egyszer késő estig volt bent a munkahelyén, hogy az elmaradásokat behozza. Átkozta is a többieket, amiért képtelenek voltak tartani az iramot, és nem tudták a tervezeteket időben elkészíteni. Most miattuk neki kell a hátát tartani. És az az angyali asszony, az a drága Rebeka otthon várja őt… Bűntudattal zárta be maga mögött az ajtót. Ahogy a kulcsot elfordította a zárban, a zörgésen túl nyöszörgést hallott. Azonnal berohant a konyhába, és a fürdőszobában, hálóingben találta Rebekát a földön heverve. A nő hálóingben feküdt, az ágyékánál ruhája csurom vér volt. Amint észrevette Sándort, kivörösödött orrú, könnymaszatos arcát felé fordítva nyüszítő hangon kérte, hogy segítsen.
 A kórházban spontán vetélést állapítottak meg, amit valami komolyabb sokk okozhatott. Ugyan Rebeka nem szenvedett helyrehozhatatlan károsodást, de az őt ért trauma még sokáig kihathat az idegállapotára. Amíg el nem aludt, Sándor minden percet Rebekával töltött, és utána is sokáig vele maradt. Az éjszaka gyászos némaságban telt el, és csak az ezüstös-szürke hajnal találta újra mindkettőjüket eszméletüknél.
- A kicsi… a kicsi… - kezdett sírdogálni Rebeka, de Sándor szorosan magához ölelve elcsitította.
- Semmi baj, édesem! Cssssss… Még rengeteg gyerekünk lehet, hallod? Rengeteg!
- Én, én velem…
- Mi?
- Sikított… Az a nő, sikított…
- Milyen nő? Miket beszélsz?
 Rebeka újra sírásban tört ki, de Sándor hosszas, kitartó és őszinte vígasztalására nagy nehezen megnyugodott annyira, hogy elmesélje, mi történt akkor este.
 Amikor a fürdőszobába indult, hogy megfürödjön, Rebeka a tükörben meztelenül épp magát nézegette, vajon hogy állna neki a nagy pocak. Megmosolyogta, hogy formás keblei még teltebbek lesznek, mint előtte, de nem bánta. A picinek szentelte minden gondolatát, és végigsimított az ágyékán, ami mögött egy új élet növekedett… Ekkor ütötte meg a fülét a zörej, a kád felől. A világoskék kerámiakád meglehetősen masszívnak tűnt, téglalap alapú volt és oldalát csempékkel fedték be. Talán egy egér, vagy valami bogár? Rebeka bekukkantott a kádba, és a lefolyónál pár hajszálat pillantott meg. Kétségkívül onnan jött a nesz. Épp nyúlt a hajért, hogy kiszedje és lehúzza a vécén, amikor az illetlen, darabos mozdulattal félig, majd egészen eltűnt a lefolyóban. Rossz, hideg érzés kelt a nő gyomrában, ahogy a riasztó jelenetet figyelte. Egészen biztos, hogy nem képzelődött. Van ott valami… Közel hajolt, felkészülve, hogy egy egér vagy egy nagy pók rusnya testét fogja megpillantani. A kaparászás elhallgatott, ahogy közvetlen közelről bámult a lefolyó mélyén honoló sötétbe, a szíve pedig majd szétszakadt, úgy dobogott. Szeme tágra nyílt, ajkai összeszorultak…
 A lefolyóban, a homályban, egy kidülledt szem villant Rebekára rémülten. A nő hátrahőkölt, nekiesett a mosdónak, alaposan beverte a fejét, és felkiáltott. Zihálva szorította mellére a kezét… Hirtelen kialudt a lámpa, és hangos, rekedt sikoltás harsant fel. Rebeka együtt üvöltött a láthatatlan idegennel, aki a lefolyóból meredt rá, és közben a hasába pokoli kín hasított. Úgy érezte, menten szétszakad a bensője, minden eddigi görcsöt felülmúló fájdalom marcangolta a méhét. A nő újra felsikoltott, de most már a szenvedéstől. Csak lassan tudatosult benne, mi történik vele… És a szívébe szaggató gyötrelem attól kezdve már nem kiáltásokat, hanem könnyeket csalt elő belőle, egészen addig, amíg férje oltalmazó karjaiba nem borulhatott.

 A következő hetek valahogy másként teltek el, mint előtte. Míg az új otthont belakták, Lukácsék a legapróbb dolognak is képesek voltak örülni, és ha valamelyikük feszültté is vált valamiért a nap folyamán, társával mindig meg tudott vígasztalódni. Most, az ősz közeledtével, mintha valami sötét árnyék szürkesége borította volna el a ház minden zugát: a meghitt hálószobába visszatérve a kórházból Rebeka már nem tudott nyugodtan elaludni többé, a konyhában a beszélgetős reggelik, vacsorák mogorva szótlanságba süllyedtek. És a fürdőszobán való átkelés is mindig kimondatlanul is feszültséget keltett bennük. Megmagyarázhatatlan módon Sándor is, Rebeka is ideges lett, ha huzamosabb ideig kellett ott tartózkodnia, ha tehették, tudat alatt is próbálták kerülni, hogy nekik kelljen átmenniük a fürdőn valamiért.
 A zajok egy időre elhallgattak, de amikor visszatértek, már jóval baljóslatúbb színezetet öltöttek, mint előtte. Egy éjszaka Sándor arra ébredt, hogy valami csöpög. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, de nem tudta megállapítani, mi az. Nem esett, a mennyezeten nyoma sem volt beázásnak, ám a nesz makacsul ismételte magát. A lámpa meg-megrezzenő fényében a férfi, már attól sem zavartatva magát, hogy Rebekát felébreszti, alaposan átnézte az egész hálószobát – azt kizárta, hogy a halk zaj máshonnan jöjjön – de nem talált semmit. Határozottan abból a helyiségből jött a hang, mégsem talált rá épeszű magyarázatot, hogy honnan. Csöpp… Csöpp… Csöpp… Kénytelen volt így álomra hajtani a fejét. A csepegés ettől fogva hetente kétszer-háromszor, többé-kevésbé rendszeresen újra és újra jelentkezett. Szerencsére, a fürdőszobát sújtó özönvíz végre abbamaradt.
 Augusztus volt, amikor Sándor végre rászánta magát, hogy néhány barátjával kipakolják a padlást. A sötét tetőtér a teret át meg átszelő gerendáktól olyan volt, mintha egy döglött állat tetemében, annak csontjai között botladoznának, a vacakságok alkotta kisebb dombok pedig a rothadó belsőségek maradványai lennének. A kacatok között rengeteg régi játékot, egér- moly- féregrágta paplanokat, dunyhákat, függönyöket, félretett gyerekruhákat, miegymást találtak, alig győzték őket lehordani fekete szemeteszsákokba gyömöszölve. Sándort mindig is megfogták a régi, nosztalgikus dolgok, amikhez gondolatban rejtett jelentéseket, valódi életutakat társított, ezért szívesen vette kézbe, vizsgálta meg a holmikat. A porban bokáig gázolva egyszer egy nagy rakás könyvre, régi újságra, meg egy kis táskára bukkant. A táskát elvette, és leült az egyik gyerekderék vastagságú, vízszintes gerendára, hogy a parányi tetőablakon becsorgó fényben megvizsgálhassa zsákmányát. Belekukkantott a táskába, és régi fényképeket pillantott meg. Ez az! Megütötte a főnyereményt! Talán a régi lakókról is talál itt képeket! Belenyúlt a bőrtáskába, de kezébe belekapaszkodott valami. Kiáltva rántotta ki ujjait, és lerázta róluk a jó hatcentis százlábút, ami a papírok közé fészkelte be magát. Jónéhány pikkelyke is szétszaladt a földre lökött táskából, mire valaki rászólt Sándorra, nincs-e szüksége segítségre.

 Aznap este Sándor komolyan összeveszett Rebekával. Az egész vita tulajdonképp ugyanúgy kezdődött, mint a legtöbb házastársi veszekedés: valami ostobasággal. Itt speciel azzal, hogy Sándor nem talált másnapra tiszta zoknit. Ezután következett ugyebár, hogy soha semmi nincsen meg, Rebeka visszavágott, hogy ő kimerült… Szó szót követett, végül a nő zokogva vágta be a fürdőszobaajtót, és szaladt a hálószobába. Férje feldúltan járkált a konyhában, fejében egymást kergették a kimondatlan szavak és az indulat. A kamrába ment, a hűtőből kivett egy üveg sört, és nekiült az italnak. Mikor elfogyott, még egyet elővett, aztán a megmaradt egyetlen dobozos sört. Nem volt iszákos, de most csak ezt az egy utat látta, hogy megnyugtassa zilált idegeit. A konyhaasztalnál ült, a két üres üveg és a félig telt fémdoboz társaságában, amikor újra hallotta a csöpögést. Ezúttal megtalálta a forrását. A mosogatóból jött a hang. Sándor idegesen hajolt fölé és erőteljes rántással tekert egyet a csapon, végleg elzárva az idegesítő neszt. Azonban a csöpögés újra felhangzott, immár a csapból aláhulló vízcseppek nélkül. A férfi visszatérő szívdobogással vizslatta a mosogató környékét, aztán észrevette, hogy a használt edényeknek engedett vizet vörösre festi az orrából patakzó, testmeleg vér.
 A konyha lámpájának fénye reszketni kezdett, ciceregve ingadozott, aztán egycsapásra kialudt. Sándor átkozódva nyomott egy zsebkendőt az orrához, és benyitott a fürdőbe, hogy legalább az ottani lámpa fényénél lásson valamit. Amikor azonban felkapcsolta a villanyt, és tekintete átsuhant a tükrön, Sándor szemei kikerekedtek az iszonyattól. Egy holttest hevert a vízzel teli fürdőkádban: öreg, kövér nő volt, szemei üvegesen meredtek a mennyezetre, szája szélére véres hab száradt. A férfi megperdült, de a kád üres volt és száraz. Visszakapta szemét a tükörre. A rémes hulla feje vad, gyors mozdulattal mozdult felé, majd hirtelen felállt. Természetellenesen gyorsan mozgott, mint egy lidércnyomás szereplője: testének nem volt szüksége rá, hogy a fizika törvényei által kiszabott utakat végigjárja, részletektől mentesen, riasztóan gyorsan tette, amit tett. Az egyik pillanatban még a kádban heverve bámulta Sándort, aztán egyetlen homályos folttá gyűrődött, majd szemvillanás alatt újra emberalakba olvadt vissza. Visszataszító volt, ráncos és szürke. Sándor felkiáltott, és háttal a mosdókagylónak fordult, hogy felkészüljön, ha a dög meg akarja támadni. Orrából szüntelenül patakzott a vér, kétujjnyi, sötét csíkot mart már az orrától az álláig. Nem látott semmit, csak az üres fürdőt. Elszédült, lábából kiszállt az erő, és egyszerűen összecsuklott. Megdöbbent saját tehetetlenségén, de szeme elé vörös köd ereszkedett, füle csengeni kezdett, és érezte, ahogy ujjai hideg felületnek nyomódnak, ahogy egy sima peremre hasal. A kád. Csobbanást hallott, aztán kihúnyt szemében a világ.

 Homályos álomkép bontakozott ki előtte. A konyhában volt, amit fehér fény árasztott el, de nem a napé. Elindult a fürdőszobába – tudta, hogy oda kell mennie. Lassan mozgott, ólmos gyengeséggel, küszködve, hogy megtegye az újabb és újabb lépéseket. Sándor keze lomhán ráfonódott a kilincsre, ami mögött a fürdő ugyanolyan fényárban úszott – ám itt a fehéret karmazsin sötéte törte meg: a kád, a mosdó, még a vécé is tele volt vérrel. A nappali ajtaja mögül lassú, dobhártyaszaggató sikoly reszketett elő. Sándor tudta, hogy amögött valami iszonyatos dolog van, mégis arra indult a vértől tocsogó csempéken. Szeme tágra nyílt, borzadva nézett jobbra-balra, de egy út állt előtte. Az ajtó, ami mögül kiszűrődik az a fehér fény. És elérte, már csak ki kellett nyitnia… És megpillantott valami olyan borzalmat, amitől ő is ordítani kezdett. Az agya nem is fogta fel tudatosan, amit látott, de ösztönösen takarta el arcát kezeivel és tántorgott vissza. Érezte, ahogy közeledik a másik irányból az a rémítő jelenlét, a láthatatlan, kócos banya, és újabb, rettegő üvöltés hagyta el torkát.

 Magához tért. A hálószobában feküdt az ágyon az oldalán, félmeztelenül, csurom vizesen a verítéktől. Homlokáról borogatás csúszott le, arca előtt törülköző volt az ágyra terítve. Bűzt árasztott, és torka iszonyatosan kapart. Rájött, hogy hányt, amíg nem volt magánál. Végigdörzsölte az arcát, majd Rebekát látta, ahogy belép a szobába, és vörös szemekkel nézve rá, leül az ágyra.
- Mi van veled? Berúgtál? – kérdezte egyenesen, sírás nyomaitól karcos hangon a nő.
- Igen. De rosszul lettem.
- Nem csodálom.
- Nem az italtól. Ez valami… szörnyű… - suttogta Sándor, és újra meg kellett dörgölnie az arcát, utóbb tenyerébe is temette. Csak most feneklettek meg tudatának állóvizében az emlékek, és az az irtózat, amit átélt. Szíve hidegen vert gyorsabb ütemet, de megedzette magát, hogy elmondhassa feleségének, amit tapasztalt. Az asszony türelmesen hallgatta végig, és hozott neki egy aszpirint.
- Azt mondod, szellemet láttál? – kérdezte gyanakodva. Az izzadt férfi bólintott.
- Nem tudom, ki ez, kik azok… De… Ez a ház túl sokat vesztett a vonzerejéből, mióta itt lakunk. Holnap áthívom a Zolit, megbeszélem vele a dolgot. Elköltözünk.
 Rebeka mély levegőt vett, és sóhajtott, mielőtt belefogott.
- Sanyi, én… Erős embernek ismerlek. Tudod, bízom benned. Nem veszekedtünk még ilyen csúnyán, de nem hinném, hogy miatta… Hülyeséget csinálj. Magadtól biztos nem.
 Újra sóhajtott, állta férje értetlenkedő tekintetét.
- A fürdőszobából hallottam, hogy vizet engedsz. Aztán kimentem, hogy megnézzelek, vagy beszéljek a fejeddel, vagy valami… és láttam, hogy a kádban félig áll a víz, még mindig jön a csapból, a mosdó, a csempe, minden csupa vér, biztos az orrodból jött… És te meg fejjel benne a véres vízben, a kádban. – Bólintott. – Igazad van. Megyünk.

 Ugyan az éjszaka nem volt felhőtlen, más természetfeletti dolog nem zavarta meg nyugalmukat. Sándor nem ment dolgozni, de Rebekának muszáj volt elmennie. Igazából nem is bánta, legalább addig se lesz abban a pokoli házban. Korán felhívta barátját az otthoni telefonján, és Zoli megígérte, hogy siet, amennyire csak tud, hogy segíthessen az „életbevágóan fontos problémán”. Délutánig Sándor még átnézte a fotókat, és meglepte, mennyi fiatal lányt ábrázoló van közöttük, mind egyforma szobában. Tizenegynéhány évesek lehettek, kedvetlen, üres arccal meredtek a kamerába. Sándor az első képeknél még arra is gondolt, milyen csinos lányok, vajon hogy festettek tíz-tizenöt évvel később? Titokban remélte (vagy rettegett tőle?), hogy a kádban fekvő banyát is megtalálja valamelyik felvételen, de a lányokon kívül csak néhány beállított, műtermi fotót talált férfiakról – jellemzőek voltak ezek a század elejére – valamint pár családi képet, mint például Józsi bácsi a szőlősben gyerekeivel vagy hasonlók. Zoli három óra körüli érkeztéig Sándor a déli teraszon könyökölt, és egyik cigarettát szívta a másik után. Már a harmadik dobozt kezdte, amikor megállt a kovácsoltvas kerítés túlfelén barátja kocsija.
 Köszönés és néhány félszó után Sándor bevezette Zolit a konyhába, megkínálta sörrel, tegnapról maradt pogácsával, szóra se méltatva a másik sűrű, kényelmetlen pillantgatásait az asztalon szétterített fekete-fehér fotókra. Egy ideig. Leült Zolival szemben a konyhaasztalhoz, és keményen a szemébe nézett.
- Mit nem mondtál el? – szegezte a kérdést neki. Zoli felhúzta a szemöldökét.
- Mi nem stimmel?
- Ez az egész kurva ház nem stimmel! – csapott az asztalra Sándor, de gyorsan lehiggadt. A délutáni verőfényben por táncolt fel a fényképekről. – El akarunk költözni innen – jelentette ki, és megigazította ingjét. Beletúrt a hajába; még mindig érezni vélte benne a vizet, amibe majdnem belefulladt.
- És miért jutottatok erre a döntésre? – kérdezte határozottnak szánt hangon Zoli.
- Kísértetet láttam, és kis híján meghaltam.
 Sándor elmesélt mindent, amit tapasztalt a házban. A zajokat, a leselkedő idegent, a fürdőszoba vízárjait, Rebeka vetélését, és saját előző éjszakai kalandját. Látszott Zolin, hogy próbálja megőrizni hidegvérét, de ádámcsutkája olyan sűrűn járt fel-alá, mint egy dugattyú. Megtörölte kopaszodó homlokát, és az asztalra könyökölve a fotókra szegezte tekintetét.
- Nézd, ha ez igaz… Nem tudom, mi folyik itt, de segítek új lakást találni. Beletelhet pár hétbe…
- Nincs pár hetünk, Zoli! Legkésőbb hétvégéig elmegyünk innen, ha a híd alá is, mit bánom én!
- Ugye tudod, hogy ezen nagyon keményen rajtaveszthetsz? – kérdezte Zoli, és pillantásából lerítt, hogy ezt a kérdést alig egy évvel korábban már feltette valakinek, aki hasonlóan rossz bőrben volt, mint az elszántan bólogató Sándor.
- Tudod, ki volt az a nő? – kérdezte a mérnök hosszú hallgatás után. Zoli a fejét rázta.
- Fogalmam sincs. Talán a Józsiék nagymamája, az előttük itt lakó öreg felesége… Vagy valami régi szellem.
- Segíts! Te ismersz itt embereket, ide valósi vagy, tudsz beszélni az emberekkel! – kérte Sándor, szemében lázas tudni vágyás égett. – Tudni akarom, mi ez!
- Rendben. Felhívom Józsiékat, ma délután teszek egy kört itt a telepen… Nem ígérek sokat. Kevesen élnek azok közül, akik már az ötvenes években is vének voltak. Holnapra próbálok keríteni nektek legalább egy albérletet, de nem ígérek semmit. Addig kibírjátok valahogy?
- Akár fél lábon is.
- Szegény ördög… - motyogta kifelé menet Zoli, távozófélben. – Most már tudom, miért tűnt el olyan gyorsan a környékről is Józsi.
- Te nem tudod. Én igen. – morogta Sándor.

 Az éjszaka sötét volt, holdtalan és lidércekkel vemhes. Rebeka még a hideg alkony ellenére is a teraszon őgyelegve talált rá Sándorra. Együtt, mint egy ellenséges erődítménybe behatoló kémpáros, léptek be a csendes házba. Már minden zaj veszélyt sugallt: a padló reccsenése, az ajtó nyikorgása, a levetett cipő koppanása a földön. Szinte fájt megtörni a csöndet, ami megszállta a szobákat. Amikor a kinti tájat hatalmába kerítette a sötétség, Sándorban olyan érzés támadt, mintha csapdába estek volna. Innen nincs hova menjenek. Megegyeztek, hogy ha tehetik, a fürdőt kerülik, bent maradnak a nappaliban vagy a hálószobában, és ha valamiért ki is mennek a konyhába, együtt maradnak. Lassan másztak az órák, nyolc, kilenc, majd tíz óra lett. A fegyelem felengedett, tévét néztek és kandi kamerán nevettek. Olyan volt, mintha nem volna semmi baj, mintha hónapok óta visszatért volna a régi hangulat a házba.
 Amikor kimentek vacsoráért és innivalóért a kamrához a konyhába, a megbeszéltek szerint együtt maradtak. Sándor az asztal mellett elhaladva rögtön felfigyelt a lámpa fényének ingadozására. Megállította feleségét, és előbb a mosogatót vette szemügyre egy helyben állva, majd ugyanonnan az ablakokat, az ajtót, a teraszt… és a konyhaasztalt. A fényképek, a lányok és a férfiak fotói még mindig ki voltak téve oda, mozdítatlanul délelőtt óta. Most, ahogy a felvételeket merőn nézte, az arcok határozottan idegesítették. Minden szem, orr, száj, orca, az egész ábrázat, viszolygást keltett benne. Vagy tucatnyi fej volt ott, és olyan érzése támadt, mintha őt figyelnék. A szemek lassan felé fordultak, míg az arcok szenvtelenül rezzenéstelenek maradtak. Rádöbbent: óriási felelőtlenség volt elhagyniuk a nappalit, amelyet most már elválasztott tőlük az a pokoli fürdőszoba, és ki tudja, miféle ördögi lények.
- Gyere. Menjünk vissza! – súgta Rebekának, és visszafelé vonta a fürdőhöz. Kint esni kezdett az eső. A kaparászó neszek újra felcsendültek, fokozott intenzitással, ám ezúttal nem a falakból, hanem a mosogató alatti konyhaszekrényből. Sándornak hányingere támadt a gondolatra, hogy ha alaposan összepréseli magát, ott elférhetne egy ember…
- Ne! – figyelmeztette a kilincsért nyúló férfit Rebeka, de az kinyitotta az ajtót. Elszánta magát, hogy visszaverekszik magukat a biztos támaszpontig, a nappali oltalmáig, ahol már kihúzhatják az éjszakát, akár ébren is. A fürdőszoba üres volt és sötét, a tükörben látták magukat és a konyhából beszüremlő kevés fényt. Sándor a csuklójánál fogva vonta magával Rebekát, hogy minél hamarabb maguk mögött tudhassák a legveszélyesebb területet.
 A nappali ajtaja egyszerre vágódott be a konyháéval, a kettő között csapdába ejtve a házaspárt a fénytelen fürdőben. Rebeka sikoltott, Sándor pedig akkorát vágott a lámpakapcsolóra, hogy sikerült ugyan felkattintani a világítást, de a billentyűk reccsenve szakadtak le a falról. A kádban és a mosdóban ömleni kezdett a víz, nem csak a csapból, hanem a lefolyóból is: posványos szennyvíz tört fel, a fröcskölő vízsugártól cseppekben kicsapva a perem fölé. A lámpa fénye villódzott és reszketett. Sándor nem mert a tükörbe nézni, mert rettegett, hogy mit látna ott. A nappali ajtajához rántotta feleségét, és ököllel esett a deszkáknak. Az ajtó kitartott, mögötte pedig Rebeka velőtrázó sikollyal markolt az ingébe félelmében. A konyhaajtó kitárult, és a banya jelent meg a villogó fényben, szürke, ráncos szemei gonoszul meredtek Lukácsékra. Ruhában volt, régimódi, hosszú szoknyában, ingben és kötényben, ősz haját kontyba tűzte. Arcán örvénylettek az érzelmek: a meglepettségből bánat, majd rögeszmés, hisztériás őrület olvadt, ami zokogó röhögésbe váltott, és így tovább… A kaotikus, rángatózó pofáról Sándor gyorsan visszakapta szemét az ajtóra, melynek deszkáit vörösre festette a felszakadt ökléből kiserkent vér. Újra püfölni kezdte az ajtót, közben már ő is együtt üvöltött Rebekával, ahogy a kísértet egyszerű, komótos léptekkel megindult feléjük. Nem olyan volt, mint a filmekben – ez nem várt ki a végsőkig élvezve áldozatai kínjait, ahogy közeledik. Ez nyugodtan odasétált hozzájuk. Az ajtó zsanérjai kiszakadtak a helyükből, és a zár fémes csengéssel adta meg magát a rettenettől hajtott, nyers erőnek. Sándor valósággal berobbant a tévézajtól hangos nappaliba, Rebekát rögtön maga mögé vette, hogy védhesse, ha az a szörnyeteg erőszakkal támadna nekik. Azonban a fürdőből nem jött ki semmi, a víz is lassan elapadt, szennyes árral borítva el a padlót. Remegve-sírva bújt össze a pár, és reggelig már nem aludtak egy szemhunyást sem, mert napkeltéig folytatódtak a kopogó-kaparó neszek a falakból, mintha valami belülről próbálná kikaparni magát onnan.

- Beszéltem pár olyan emberrel, akik jóban voltak Józsiékkal és a rokonaik még ismerték az előző lakókat – mondta Zoli másnap délelőtt, a HÉV megállójában reszkető, kofferekeit és egymást szorító párosnak. A reggel nedves volt és hideg, de legalább napfényes és csöndes, mentes az éjszaka ártó lelkeitől. Sándor és Rebeka első dolga volt, hogy összecsomagoljanak, és elhagyják a házat. A fürdőben nem érte őket újabb támadás, de a kellemetlen érzés a végletekig erősödött bennük, egyfajta gyomorforgató undorral párosulva. Még arra se vették a fáradtságot, hogy kimossák Sándor kezein a sebeket, csak bekötözték őket egy-egy csík szövettel. Az elsősegélydoboz a konyhaszekrény tetején volt. El akartak onnan menni, haladéktalanul, édesmindegy, hogy hová, csak végre hagyhassák maguk mögött azt a szörnyű helyet.
- És mit mondtak? – kérdezte Sándor, aki jobb híján a fényképes táskába rámolt össze néhány ruhát; ezt szorongatta éppen.
- Hogy az a hely tényleg átkozott. – fogott bele Zoli, és rágyújtott. Állával a táskára bökött.
- Azt nem hiszem, hogy meg akarod utána tartani, ahogy a fényképeket sem, amiket benne találtál. Mocskos és sötét história. A népek azt beszélik, hogy aki építette, a háború után született, még az apja segített neki – aki a házavatón halálra itta magát. Kopori Gézának hívták, afféle mindenhez értő vidéki alak volt, amolyan polihisztor. Ha hoztak neki valamit, megjavította, ha kérték, hogy szerezzen meg valamit, akár a föld alól is kerített olyat. Húszban épült fel a ház, és onnantól fogva lakott itt a feleségével. Mindenfélével kereskedett kéz alatt, barkácsolt… Jóban volt itt mindenkivel. Csak hát, sose rejtette véka alá, hogy ferde hajlamú, a fiatal lányokat szerette ugyebár. Voltak is nagy perpatvarai belőle, de itt, falun, elintézték az emberek maguk között, és hát neki volt több barátja. Elitták a vitát, hogy úgy mondjam… Minden lány apja a vevője volt, sokan rendszeres vevői. És, aki szívességet tett neked, azzal nem illik rosszul bánni, még így sem. Tudod, vannak dolgok, amikről egy idő után nem beszélnek az emberek, hogy elfelejtsék, nehogy kitudódjon és szégyenbe kerüljenek. Pár év múlva mindenki tudta, és mégse tettek semmit ellene. Eltűnt egy-két gyerek évente. Na és? A szüleik serények voltak, lett másik. Nem olyan volt akkoriban a felfogás… Még akinek eszébe is jutott, hogy szót emeljen, azt hamar a kezükbe kapták Géza bácsi, hm, cimborái. Volt jópár hasonszőrűje a faluban, akikkel néha összejártak szórakozni. Lányokkal.
- Hova? – kérdezett közbe a hidegtől és az idegességtől vacogva Sándor. A szeme, akár egy veszett kutyáé, véreresen meredt az égő arcú Zolira.
- Hova azt kérdeztem?! – kiabálta, hogy nemcsak Rebeka ijedt meg tőle, de a HÉVre várakozók is felkapták a fejüket.
- Ahol ti most laktok – bökte ki Zoli, és lehajtotta a fejét.
- A felesége persze tudta, de ő se szólt semmit. Eta néni olyankor nem volt láb alatt, nem pletykált, kezes volt és jámbor, szerette a békességet... Nem szólt bele a férfiak dolgába, évtizedeken át. Egy nap a kádban holtan találták, egy hajszárítóval a vízben. Megölte magát, persze, ki tudja? Lehet, hogy az öreg Kopori tette el láb alól, mert megfenyegette, hogy beszél, vagy tényleg a bűntudat végzett vele… Akkor vége szakadt a szórakozásoknak, Géza visszavonult, már nem kereskedett, és lassanként megvénült, egyedül. Az emberek elfelejtették, mi történt a házban, aztán jött egy fiatal házaspár, akik eltartási szerződést kötöttek a vénemberrel.
- Józsiék – mondta elhaló hangon Rebeka, és átkarolta reszkető férjét. Sándor úgy érezte,hánynia kell. Abban a házban laktak több mint egy évig, amiben ezek a förtelmes dolgok történtek? Ahol öngyilkosság, vagy gyilkosság történt? Ami ennyi gyötrelmet látott? Kavargott a gyomra az egésztől, és csak még rosszabb lett, amikor eszébe jutott az a visszataszító látvány, ami abban az álomban tárult elé, a nappaliban. Az összefonódó, vonagló, verejtékes testek émelyítően mocorgó halmaza. Vagy a kádban fekvő, üveges tekintetű, kócos vízihulla, a néhai Eta néni… Aki áldozatául esett ennek az egész borzadálynak. Jobb híján a táskáján nyugtatta a szemeit, aztán öklendezni kezdett a rátörő rosszulléttől.
 A fényképeken, amiket a táskában tucatszámra talált, nem más lányok szerepelhettek ugyanabban a rusnya, virágmintás tapétájú szobában, mint Koporiék áldozatai, akiket ki tudja, milyen beteg élvezettel örökítettek meg, hogy fotóikat, mint holmi trófeát, a régi szép idők mementóit, megőrizhessék az idők végezetéig…
- Amíg az a Kopori meg nem halt… A házamban… - suttogta, aztán mindőjükre némaság köszöntött. Befutott a HÉV, felkapták csomagjaikat, és elindultak. Sándor még egyszer visszapillantott a községre, amely szörnyű titkot felejtett el, aztán mindörökre hátat fordított annak az egy évnek, amit itt töltött. A HÉV ajtói bezárultak Lukácsék mögött, és zúgva elrobogott, elrepítve őket messzire, a jövőjük felé.