Egy angyal utolsó percei

 Évek teltek el azóta. Igen, hosszú évek, és mégis él idebent ez a rengeteg emlék… Amikor Őt megpillantottam, a jövendőmondó neve sejlett fel ajkamon, akinek jussa szavaiért az Alvilág Folyójának kortyai voltak. Ezer éve igazságot mondott nekem, és így, visszagondolva, már nem is érzem annyira ostobának szavait. Elfog a nevethetnék, hisz’ íme, itt a végzetem, az egyetlen asszony, ki vérem tüzét az egekig csiholta. Egykor hajadon volt és leány; mára keserű özvegy, ki családját siratja fátyla mögött. Emlékek ébredtek bennem, de akár a felkavart hamu, hanyatlottak vissza lelkem fenekére. Mély sóhajjal keltem föl és nyújtóztattam meg magam a bejárat felől arcomba tűző napfényen, aztán szembenéztem az elkendőzött arcú nővel.
- Nem siettél. – mondtam neki. Kezében hideg acél fénye csillant szemembe. Összeráncoltam szemöldököm. – Megölsz? – kérdeztem.
- Igen. – felelte amaz. – De előtte tudni akarom: miért?
 Fáradtan sóhajtottam fel, mint a bölcsek, kiket kotnyeles tanítványaik sokadjára faggatnak valamiről. Tettem pár lépést, és trónusomba rogytam; a föld megrengett és felmordult alattam, tiltakozva létem ellen. Térdemre könyökölve előrehajoltam az árgus szemekkel figyelő nőhöz, és így szóltam:
- Milliókat adtam a halálnak. Birodalmakat tiportam el, ünnepelt hősök fejét tűztem lándzsára, asszonyokon tettem gyalázatot és gyermekeket rontottam meg. Hazudtam, öltem, raboltam, mindenen és mindenkin, mit a földön találtam, átgázoltam. Örömömet leltem a kínban, mit ellenségeimnek okoztam, és minél tovább szenvedtek, mielőtt eszméletlen ronccsá váltak, annál magasabbra hágott az én boldogságom. Ők voltak, akik visszatartottak a célomtól. Káoszba és vérbe fojtottam az előttem állókat. És kérdezed te: miért?
 Mély levegőt vettem, és egy rakoncátlan tincset kisimítottam arcomból. Hiú voltam egész életemben; hát halálom óráján se tagadjam meg önmagam.
- A válasz te magad vagy. Mindenen általtörtem, hogy a szerelmedet elnyerjem, ám te megtagadtál. Nem kellett nekem a világ, ha te nem lehettél az enyém, hát ármánnyal és erővel elpusztítottam. A Teremtő és az emberfia minden egyes alkotását bemocskoltam, hogy undorító legyen neked, és csak engem szeress, csak az én nevemet suttogd álmodban is.
- Nem kellett volna. – mondta a nő, mintha csak egy virágcsokrot nyújtottam volna felé. Ám nem is ez lepett meg; egyszerű teremtés volt, egyszerű elmével. Hanem amit utána kérdezett.
- Miért szerettél belém?
 Hazudnék, ha azt mondanám, vérem nem lázlott föl ereimben. Hogy kérdezhet ilyet?! Hisz ő a legcsodálatosabb teremtés… Gyönyörű, tiszta, gyógyír léleknek s testnek. Oltalom az ő neve, Nyugalom és Megértés… Akár a pokol bugyraiban egy angyal éneke, úgy tündöklik a sáros, méltatlan világon ez a nő. Oly harag fogott el, mint akkor, amikor másé lett helyettem. Parttalan keserűség mérgezte lelkem azóta, de hitvese kínhalálával sem kaptam feloldozást e szenvedéstől. Aztán megnyugodtam, naivitására hagytam mindezt. Ránéztem, és tekintetem indulata, kútmélyen kongó szomorúsága mindent elárult neki, láttam rajta, hogy megértette.
- Boldoggá tett, amit csináltál? – kérdezte aztán. Én felálltam, és tettem pár lépést felé.
- Minden tettem ugyanaz a válasz volt, ami te is vagy. Ugyanazokra a kérdésekre. A borzalmak, amiket elkövettem, mind válaszok. Az én kérdéseimre. Ugyanazt sugallják minden elkeseredett szóra, minden fenyegetésre, könyörgésre, minden átokra, tiltakozásra vagy tagadásra. Ezekre egyazon felelet adatik, bárhogy pörölj és replikázz rájuk. Mindig ugyanazt ismétlik, akár én mondom, akár te.
 Egy utolsó lépést tettem felé, szemeim egyenesen az övéibe meredtek. A lélektükre tiszta volt és fényes; az enyém tompa és törött.
- Nem. – koppant a hangom a gránitköveken.
- Magad se tudod. – vetette oda kurtán. Vállat vontam; ha így gondolja, gondolja így.
- Rosszul tettem, most már látom. – sóhajtottam felé, de hangom inkább fáradt volt, semmint szégyenkező. Ő pedig rám nevetett.
- Na látod. – mondta a nő. Abszurd, hogy a mosoly mosolyt vált ki másokból is, de én tükröztem az ő érzéseit.
- Tudod – kezdtem – amikor abbahagytam, és idejöttem, az munkált bennem, hogy bármit teszek is, sosem kaphatlak meg. Belefáradtam az életbe, és elbujdostam. Gyűlöletet éreztem a világ iránt, és megvallom, feléd is. Átkoztalak titeket éjszakákon át, ahogy farkas vonyít a Holdra. De aztán… Egy millenián át gondolkozva rádöbbentem, hogy felesleges volt minden küzdelmem a sors ellen. És elfogadtam, hogy nincs többé helyem ebben a világban, ahová csak egy egyszerű „Nem”-ért jöttem.
- Valóban? – kérdezte. Bólintottam. Már nem mosolyogtunk. Akkor ő elindult felém. Tudatosult zsigereimben, hogy most a halálom közelít, de tagjaim megbénultak. A szívem lassulva vert, lélegzetem megfagyott, szemem tompasága végletekig sötétült. Ám ő újra megszólalt, miközben kardját emelte fel.
- Megbocsátom, amit tettél, és szánlak azért, amivé lettél.
- Hadd haljak békével. – lehelltem némán. Kitártam karjaimat, és valami nagy megkönnyebbülés aranyozta be gondolataim felhőit. Nincs haraggal ellenem. És ez jó. Lelkem sodra elcsitult, talpam alatt a hideg-holt kövek is megnémultak, amíg ő rohant felém. És ez az a pillanat, ahonnan mindenre visszatekintek: lélektükröm már nem törött, összeforrt újra. Ahogy az is, amire ablakot nyit, ha belenéznek. A penge szívembe döf, és még ki nem húnyt elmével, nyugodtan, megkönnyebbülve nézek a Kaszás arcába, aki jámboran rámtekint szerelmem mögül.

„A bosszú a megbocsátás legmagasabbrendű megnyilvánulása.”
Ismeretlen maffiozo, a Cosa Nostra rangos tagja