Taníts szeretni!

 Christine felébredt. Nem igazán tudta volna körülírni, milyen is volt az, ami az ébredés előtt volt, de határozottan elégedettnek és kipihentnek érezte magát. Kinyitotta szemét a pufók párnák között, kilesett a tömött, puha paplan alól, aztán nagyot nyújtózott a kényelmes ágyban. Hatalmasat ásított, hogy az egész, fényben fürdő szobát le tudta volna nyelni, és lazán keresztbe rakta lábait.
- Ez az élet! Óóóóóóó igen! - mormolta boldogságban úszva, aztán visszahúzta a takarót fejére, eltakarva kissé cicaszerű angyalarcát, egyedül a párnán kócosan szétterülő, aranyszőke haja lógott ki.
 Nem is csoda, hogy mennyeien érezte magát, hiszen valóban angyal volt.
 A mennyekben tevékenykedő, a Mindenhatót szolgáló szárnyas kerubok között kiemelkedőképp szorgalmasnak bizonyult leány abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy rövid időt eltölthetett az angyalok által csak Kreációként emlegetett Földön, emberként élve, egy emberi családdal, halandóként. Ez rendkívüli kegy volt; csak a legmegbízhatóbb angyalokat és szeráfokat engedték mindig is a Földre, nehogy valami galibát okozzanak tudatlanságukkal vagy önös céljaikkal - elég csak Luciferre gondolni. Mivel Christine angyalnak született, sosem volt része a földi létben, a valódi neve nem is Christine volt, hanem Afriel - persze, idelent, a Kreáción ezt legalább egy időre próbálta feledni. Elkerülték az emberek örömei és bánatai egyaránt, hisz’ - legalábbis, az emberi fogalmak szerint - soha nem volt élőlény, csupán egyfajta szellemi entitás, egy pozitív és ártatlan energia manifesztációja… Ő maga még csak közvetve sem az emberekkel kapcsolatos dolgokhoz kapott beosztást, így felszínes ismeretei is alig-alig voltak a Kreációról. Ezért szorgosan tanulmányoznia kellett a földlakók életét, hogy megfelelően beilleszkedhessen közéjük. Ám minden előzetes felkészülés ellenére rengeteg minden maradt, amit első kézből kellett megtapasztalnia.
 Már majdnem dél volt, amikor végre rászánta magát, hogy kimásszon halandói élete első ágyából. Elhatározta, hogy a neki megadatott egy hétnyi időt a végletekig ki fogja élvezni, annak minden egyes élményéből valósággal kisajtolja az érzéseket, míg pukkadásig el nem telik tőlük, s meg nem unja az egészet. Elmosolyodott, és összetúrta a szőke szénaboglyát a fején. Kinézett a tágas ablakon, és kikerekedett szemmel tátotta mosolyra száját. Fehér város képe áradt el a szeme előtt, lélegzetelállító panorámája a téli metropolisznak. Messzire ellátott, utcák szövevénye feszült szabad szemmel befoghatatlan mértékben a körülötte emelkedő grandiózus toronyházak között, az égen úszó pohos hasú felhők pedig szakajtószám ontották magukból a sűrű pelyhekben alázúduló havat.
- Ez hihetetlen! - pislogott Christine, és kitárta az ablakot. Nagyon gyorsan vissza is csukta, mert fázott; kint ugyancsak hideg szél fütyült, elvégre tél derekán jártak. Körbenézett a kékre festett falú szobában, az ő szobájában, és a pedáns rendben tartott íróasztalhoz sétált, mely előtt a falon egy nagy tükör függött. Elnézte csinos, fiatal külsejét, és a látvánnyal elégedetten vette fel az asztalon hagyott noteszt, melyet kedves, rózsaszín masnival kötöttek át, és egy „Olvass el!” feliratú címke függött róla.

„Kedves Christine!

 Engedd meg, hogy gratuláljak neked egy hetes, a Kreáción töltendő ünnepi szabadságodhoz! Hadd írjak pár szót az életről, melyet neked ajándékoztunk eme kurta időre. A neved Christine Bower, a Bower család húsz éves lánya vagy. Fotós és újságíró iskolát végeztél, a bizonyítványokat és a papírokat a jobb felső fiókban találod; jelenleg épp nincs állásod. A város, ahol éltek, New York, az Amerikai Egyesült Államok egyik legjelentősebb települése, állítólag a Kreáció legnagyszerűbb helyeinek egyike. A családtagjaid: a kissé kopaszodó (ezt a színe előtt mindig tagadd, tagadd és tagadd!!!) férfi az apád, Brian, és a barnásszőke, kedves hölgy az anyád, Rita. A szomszéd szobában az idegesítő kiskamasz Kenneth, az öcséd…”

- Nyá - szólt közbe valaki, és Christine riadtan körbenézett a szobában. A lábához dörgölőző szőrös dologtól kis híján felsikított ijedtében, de lenézve egy hízelkedő, fekete-fehér bundájú, dundi állatkát látott, ahogy dorombolva körözött a lábai körül. Pánikszerű gyorsasággal újra belenézett a noteszbe, hogy erről mit talál.

„…A szőrgombóc a mózeskosárban az ágyad mellett Dagi Lui, a macskád. Etesd gyakran! A legjobb barátnőid Katie Ewans és Penelope Moore, utóbbi kedvenc megszólítása a „Penny”. Ne feledd: az emberek mind kicsit lököttek, de remélem, örömöd fog telni a velük töltött hónapban! Járd az utat, amit a szíved diktál, és légy nagyon boldog a világban, ami hét napig a tiéd! Fogadd elismerésem és őszinte jókívánságaimat!

Michael arkangyal”

- Eeeeez aaaaaz! - kiáltotta teli torokból Christine (Dagi Lui egy lusta „nyá”-val elbújt az ágy alá), nem tudott hová lenni örömében. Ugrabugrálni kezdett, sarkig tárta az ablakot, és nem törődve a hatodik emelet körül süvítő széllel, világgá kurjantotta boldogságát. Kíváncsiságtól hajtva felderítette szobája berendezését, bekapcsolta a rádiót, majd táncot járt a felharsanó vidám zenére. Az ajtó kitárult, és Kenny nézett be hozzá unott, álmos szemekkel.
- Mamaaa! Chrissie megint megkergült! - jelentette fennhangon szüleinek, és komótosan visszacsukta az ajtót.
 Christine nem bírt magával: azonnal mindent végigpróbált, amit csak talált a szobájában. Kirámolta a ruhásszekrényt, és a tükör előtt állva az összes cókmókját végigpróbálta magán. Épp egy remekbe szabott kék dresszt emelt maga elé, és huncutul villogó szemekkel kacsintott tükörképére.
- Öregem! Meg kell mondjam, piszkosul jó ízlésed van! Ezt nem hiszem el, megütöttem a főnyereményt! - lelkendezett tovább, és rávetette magát a fényképalbumaira. Iskoláskori képek, tablófotók, nyaralások, kirándulások megörökített pillanatai köszöntek vissza rá, olyan jellegzetesen és kifejezően, hogy néhányukon akaratlanul is kitört rajta a kacagás. A rengeteg fénykép alapján sikerült beazonosítania Katiet és Pennyt is. Utána a saját maga által készített fotók akadtak kezébe, és elismerően füttyentett a megkapó képek láttán. Gyönyörű tájak, érdekes állatok, utcai pillanatképek, városi látképek és rengeteg minden más sorakozott az albumokban. Már délután két óra volt, mire tökéletesen felderítette birodalmát, s úgy döntött, végre megismerkedik a családjával is. Átöltözött, farmert, pólót és pulóvert húzott, és kisétált a szobából.
 Lakásuk sokkal nagyobbnak tűnt, mint amilyen valójában volt; a közlekedő végén nyíló konyhából beszélgetés hallatszott. A meghitt helyiségben épp a szülei költötték ebédjüket. Christine rávigyorgott az asztalnál ülőkre, és lerohanásszerűen megölelte őket.
- Sziasztok anyu apu! - köszönt nekik egy-egy gyors puszival.
- Szia - mosolyogtak vissza a szülei zavartan.
- Kenny mondta, hogy sokáig aludtál, és hogy szerinte a hajnali vihar rövidzárlatot csinált az agyadban - közölte az apja.
- Ööö… Semmi, csak valahogy nagyon jól érzem ma magam! Tele vagyok energiával, és muszáj levezetnem, elmegyek sétálni a városba! Szeretlek titeket! Sziasztoook!
- Ne felejtsd a kabátod meg a sapkád! Hideg van! - szólt utána Rita, de alig pár másodperc múlva már csukódott is az ajtó. Megnémultan összenézett Briannel, aki ugyanolyan tanácstalanul nézett vissza rá.
- Mi lelte? Olyan más!
- Húszéves, hadd élvezze az életet - vont vállat a férj, és figyelmét ismét a húsgombócoknak szentelte.

 Christine förgetegként szabadult rá New Yorkra, egyetlen szál pénztárcával, egy digitális fényképezőgéppel, meleg kabáttal, sapkával és sállal felfegyverkezve az egész világ meghódítására. Megállapította, hogy az anyja nem hazudott - tényleg nagyon hideg volt, de élvezte a havat. Bebarangolta az utcákat, és mindent lefényképezett, amit érdekesnek talált. A második saroknál már tanakodott, hogy a betelt memóriából melyik képeket távolítsa el, és melyikeket tartsa meg, hogy helyet szabadíthasson fel az újabbaknak. A város hatalmas volt és látványos, tele villogó kirakatokkal, örvénylő, dolga után járó embertömeggel, robogó autókkal és izgalmas, felderítésre váró látnivalókkal. Az angyal egyszerűen képtelen volt betelni vele, egyszeriben azon kapta magát, hogy már késő délutánra jár az idő, és még semmit sem evett. Tudta, hogy a Kreáció lakói előszeretettel merülnek el az energiafejlesztés eme egyszerű és élvezetes módjában, hát nem habozott, hogy ő is kipróbálja.
- Elnézést! Hol tudok enni? - kérdezett meg egy újságárust. A borostás arcú, öreg fickó blazírtan bökött a szemközti épületre, melybe Christine pár perc múlva áhítattal lépett be.
- Mit parancsol? - kérdezte tőle unott hangon az alkalmazott, mire kiállta a sort.
- Mit ajánl? Tudja, életemben ez az első helyi különlegesség, amit eszek! - hadarta szenvedélyesen Christine.
- Big Mac jó lesz?

 Az utcákat járó férfi hosszú, fekete bőrkabátba burkolózott, arcát-nyakát sállal védte a hideg ellen; csak rövid, felálló, vöröses haja, hidegkék szemei és horgas, nagy orra látszott ki alakjából. Mord hangulatban sétált New York kopott sikátorain keresztül célja felé, közben ügyet se vetett a hajléktalanokra, akik valami talált pénz fölött ujjongtak, egy kukányi szemét lángja körül. Feje fölött hollók szálltak át az ég keskeny csíkján, lába alatt a hó piszkos latyakká lett. Elérte végül a helyet, ahová igyekezett, a hatodik és a hatvanhatodik utca sarkán álló régiségboltot.
- Jó estét, Lu - morogta a férfi, miközben betette a csengőt rázó ajtót. Súlyos bakancsáról leverte a hó maradékát, hajából kirázta a maradék cseppeket. Fűtés nem volt; lélegzete, melyet hangos sóhajjal eresztett ki ajkai közül, párafelhővé fagyott a levegőben. Beljebb lépdelt a csupalom helyiségben, amelynek hátuljából egy ősrégi gramofonból szólt Goethe Faustja. Az asztalnál szivarozó, kedves arcú öregúr ült, és újságot olvasott. Mikor felfigyelt vendégére, sietve felállt, és elvigyorodott; felnyújtotta kezét üdvözlésre, hisz’ jóval alacsonyabb volt a látogatónál, majdnem törpenövésű.
- Romeo! Csakhogy megjöttél végre! - szűrte a szavakat a szivar mellett barátságos hangon. Egy ódon karosszékre mutatott, és a pult egyik fiókjából kis dobozt húzott elő, melyből havannai szivarral kínálta meg Romeot. A férfi nemet intett, és leroskadt a székbe. Dideregve húzta össze magán a kabátot, amiről hólé csurgott a kifogástalan bársonyra.
- Utálom a telet - közölte morgolódva, miközben sötéten meredt maga elé.
- Ugyan, kérlek! Csupa vidámság az egész! Jó, jó, tudom, te a meleghez szoktál - emelte fel kezét Lu, aztán nevetve visszaült a helyére. Összekulcsolta a kezét, és összefonta Romeoéval a pillantását.
- Lenne itt neked valami - mondta.
- Szökevény démon? Szelenim? Baali? Most mit kell fognom neked, Lu? - fonta karba a kezét Romeo.
- Egy angyalt, Romeo! Egy kerubot küldtek a városba, a teringettét! - bólintott az ölébe Lu, és türelmetlenül, izgatottan felállt. Kezeit hátrakulcsolva járkálni kezdett a helyiségben, melynek polcai roskadoztak a régi idők emlékeitől.
- Angyal? Nem veszélyes? Miért pont engem kérsz ilyesmire? - húzta el Romeo a száját.
- Mert megtehetem - vetette oda Lu, és kinézett az egyik ablakon. Lépéseit a parkettán kellemetlen, koppanó hangok kísérték, ahogy visszafordult. - És különben is, van benne valami… fatalista életérzés! A kontraszt, amit te és ő alkottok, több, mint lenyűgöző! Egy angyal a mennyből, és egy démon a pokolból!
- Dugnád ki egyszer te azt a kunkli orrod, Lucifer - dörmögte a sála alá Romeo, és felállt.
- Mit mondtál?! - hördült fel a pöttöm emberke, feje egycsapásra paprikavörös lett.
- Ugyan, semmit - mondta a démon, és kinyitotta az ajtót.
- Tedd a dolgod, engedelmességgel tartozol! - kiáltott utána Lucifer.
- Bla, bla, bla - morogta Romeo, kezével pampogó jelet mutatott maga elé.
- Láttam ám! - visította Lu mögötte.
- Ugyan, mit? - kérdezte kedélyes hangon Romeo, és megint bla-blát mutatott.
- Megint! Már megint csináltad! - tajtékzott a kisöreg; úgy látszott, menten megüti a guta. Romeo rövidre zárta a mulattató szituációt - rácsapta Luciferre az ajtót.

 Utálta New Yorkot. Meg, úgy általában minden helyet, ahol sok volt az ember.
 Szánalmas, önámító, képmutató teremtmények; oly esendőek, mégis azt hazudják maguknak, hogy boldogok és erősek! Romeonak felfordult a gyomra tőle, ha látta az emberek kétszínűségét. A gazdagot a limóban pezsgőzni, átellenben pedig a csövest a mocsokban koldulni. Téli éjszaka fütyült körülötte metsző széllel, ezért szorosabbra húzta kabátját. Az ég csillagtalan és holdtalan volt, tisztüket úgyis betöltötték az utcai lámpák, vagy az autók reflektorai. Kihaltabb környékre sétált, mert undorította a rengeteg ember és a zaj. Azon gondolkozott zsebre tett kézzel, arcára tekert sállal, hogy hol aludjék? Hangok ütötték meg a fülét a közeli játszótérről. Egy csapat punk vett körbe egy fiatal lányt, aki egy hintában ült.
- Nem mozdulok innen, amíg tényleg haza nem vezettek! - mondta dacos ábrázattal Christine, miközben lábával lökte magát. A hat bőrdzsekis, szakadt, ízléstelen frizurájú alak hevesen ellenkezett, hangadójuk imígyen próbálta jobb belátásra téríteni:
- Mondtam, hogy hazaviszünk, kiscsaj! Meglátod, faja kis út lesz!
- Nem érdekeeel! - replikázott a lány, és újra csak lendült.
- Csak nem akarod, hogy bajod essen? Ez a környék übergáz! - röhögött az egyik csirkefogó.
- Mit értesz az alatt, hogy übergáz? - fékezett le Christine gyanakodva.
- Hogy sok errefelé a szatír! - vihogott közbe egy másik. Szorosan körbefogták a lányt, megragadták, és kirángatták a hintából. Hiába fenyegetőzött, tiltakozott, leteperték a hóba, és kíméletlenül szaggatni kezdték a ruháját, kiforgatták a zsebeit. Egyikük diadalmasan tartott fel egy tárcát, de arca megnyúlt, mikor kinyitotta.
- Az az enyém! Add vissza! - sipákolt az angyal.
- Te, ez tök üres! Hol a suska, luvnya? - reccsent rá a rabló.
- Odaadtam pár kedves öregembernek, akik azt mondták, hogy nagyon éhesek.
 A punkok felnyerítettek.
- Te csöveseknek adtad a pénzed?!
- Apám, de szívás!
- Gáz ez a csaj! Adjunk neki ízelítőt, milyen a kegyetlen világ!
 Christine bárhogy is erőlködött, nem szabadult a szorításból. Kezdett félni, pedig nem volt valami gyáva. Érezte, hogy itt valami nagy disznóság következik… És igaza is lett.
 Az őt kifosztó fickót keményre gyúrt hógolyó találta képen, a meglepetéstől hanyatt zuhant a hóban. Társai nem engedték Christine-t, de döbbenten néztek fel. Alig kőhajításnyira magas, kabátba és sálba burkolózott alak állt, kezében újabb hógolyót dobált kihívóan; lábánál még vagy fél tucat várt bevetésre.
- Te, ez a csóka szórakozik velünk? - kérdezte az egyik csibész ki tudja, melyik másikat. Elengedték a lányt, és bőszen szálltak szembe kihívójukkal - és meg is bánták rögtön; mire elérték, ketten estek el közülük hógolyó általi találattól. Christine csak ámult: egy valódi, hős lovag sietett megmentésére. Az egészből csak a lobogó vörös hajat meg a kék szemeket látta, a többit takarta a ruha. Támadói szétugrottak, mint az oroszlántól megriasztott hiénafalka, a lámpa hideg, kedélytelen fényében kés villant. Az idegen nem teketóriázott; gyors egymásutánban osztogatta az ütéseket, látszott rajta, nemcsak képzett verekedő, de küzdősportokat is gyakorolt. Hiába voltak felfegyverkezve, a gazembereket úgy elpáholta, mint egy rakás hangoskodó kölyköt. Mély árkot szántva tűnt el a hóban a bicska, amit kivert egyikük kezéből, majd egy körbepörgő rúgással megismertette vele, mennyire nem összeillő párosítás a cipőtalp és az emberi arc.
- Húzzunk innen! - fújt visszavonulót a főkolompos, és szavait tettek követik, ha Christine - zilált kabátja ellenére - bele nem csimpaszkodik a lábába, ádázul égő szemekkel kárálva:
- A pénztárcámat akarom!
- Engedj el, görcs! - rúgkapált a korábbi találattól elkékült arcú punk, és meg is szabadult a szorításból. Megverten, de meglépett zsákmányával, eltűntek az utcák között. Christine felállt, fázott a hóban, és mérgesen kiabált támadói után.
- Huligánok! Pernahajderek! Tökfilkók!
- Jól vagy? - kérdezte egy mély hang, ami a kabát- és sálhegy mélyéről morgott elő, két villogó, kék szem alól. Romeo zavarban érezte magát, amiért éppen ő mentett meg egy embert a gyalázattól. Pedig igazán rászolgált volna, hogy itt becstelenítsék meg, az utcán, a szeme láttára. Bár, oly mindegy. Különben is, egész bájos.
 A kerub leporolta és megigazította kabátját, aztán odarohant hozzá és szorosan megölelte.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - csicseregte, kevés híján teljesen átérve karjaival az ismeretlent.
- Jaj, semmiség! - mormolta a hegy, aki máris szimpatikusabb volt azoknál a vandáloknál, akik készségesen felajánlották a városban sétálgató, kirakatokat nézegető angyalnak, hogy hazavezetik. Becsapták, és elcsalták valami kietlen vidékre; őt sem ejtették a fejére, lecövekelt a hintában, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni a mosdatlan, mocskos szájú, riasztó hajviseletű egyénekkel. Elengedte a fickót, és hatalmas, csillogó szemeket meresztett rá.
- Ezt meg kell tanítanod, légyszi, légyszi, légyszi! Ahogy elverted őket, hogy hú, meg ha! - utánozta komikusan Romeo ütéseit a levegőben Christine. A démonnal megfordult a világ ennyi pozitív energiától; ez a lány, annak ellenére, hogy kirabolták és majdnem megerőszakolták, itt ugrándozik örömében. Zokognia kellene, sokkos állapotba zuhannia, traumát átélnie és később jó pénzért pszichiáterrel kezeltetnie magát. Ehelyett úgy pörög, mint egy felhúzott, vigyorgó búgócsiga! Nem tudta, mit feleljen, hallgatása egyre kínosabbá nyúlt.
 Csipogó, sipítozó pittyegés harsant fel Christine felől. A lány ijedtében hatalmasat ugrott.
- Úristen, mi ez?! - úgy söpörte magát, mintha bogarak lepték volna el.
- Ööö… A telefonod? - dörmögte Romeo. Christine előhúzta a zümmögő-visító, villogó készüléket.
- Ez?
- Az.
- És most mi lesz? - nézett a lány aggodalmas szemekkel a mobilra, melyet egy kis csengettyűs cica formájú kulcstartóval is felszereltek. Romeo sóhajtott, elvette a telefont, kinyitotta és felvette, majd visszanyomta Christine kezébe.
- Beszélj bele! - utasította.
- Halló - mondta a telefon közepének a lány. A démon az arcára csapott (mármint, a saját arcára), kiszedte a kezéből a mobilt, s helyesen a fejéhez tartotta.
- …milyen késő van?! Betegre aggódtuk magunkat, miért nem szóltál? Hol vagy egyáltalán?!
- Anyu? Te vagy az? Hogy kerültél oda be?
- Mi van? Lányom, te drogoztál?!
- Mi… izé… nem! Nem drogoztam!
- (távoli hang) Jaj, Brian, az én kicsikém, jaj, mivé lesz a világ, ki tudja, milyen diszkóban van most épp…
- Hahó! Anyu! Itt vagyok!
- Csak mondd meg, hol vagy, kincsem, és érted megyünk!
- Nem tudom, eltévedtem - mondta Christine elszontyolodva.
- Segítek hazamenni - morogta halkan Romeo.
- De van itt valaki, aki segít hazamenni! - vidult fel a lány.
- Ki az?
- Ööö…
 Romeo körbenézett, a tekintete megakadt egy plakáton, ami egy régi Monthy Python mozifilmet reklámozott. „Eric, a viking.”
- Eric - súgta Christine-nek.
- Eric!
- De ki az az Eric? Hány éves? Miféle mégis? Micsoda dolog ez, hogy vadidegen pasik…
- Most mennem kell, szió anyu! Sietek haza! Szeretlek! - Christine megpuszilta a telefont, elvette Romeo-tól (azaz, most már Erictől) és zsebre rakta. Nem akarta, hogy villogó, csipogó, műanyag zseb-pótmamája tovább hisztizzen.
- Hihi… Elfelejtettem, anyukám mennyire aggodalmas, meg… minden.
 Eric csak sötéten meredt rá.
- Hol laksz? - kérdezte. A lány eltöprengett, majd ártatlan szemekkel vont vállat.
- Nem tudom!
- Végre, egy ember, aki őszintén beismeri a hibáit - mormolta a démon, ropogó hóval a talpa alatt elindult, és intett Christine-nek is. - Gyere! Megkeresünk téged az interneten, hátha van rólad valami odafenn.
- Hol? - nézett fel a felhős égre az angyal, de semmit sem látott ott.

 Christine követte Ericet, aki meglehetősen jól tájékozódott a városban, rendíthetetlenül gyalogolt, pontosan tudva, merre is tart. Azonban igen nehezen tűrte útitársa szűnni nem akaró csacsogását. Christine úgyszólván mindent megkérdezett tőle, amit csak lehetséges és nem illetlen: honnan jött, mit dolgozik, házas-e, hol lakik, mi a hobbija, mi a kedvenc színe, van-e háziállata, milyen zenét szeret… Eric elmondta, hogy Oregonból utazott üzleti megbeszélésre New Yorkba, egy számítógépes cég részvényese, szállodában lakik, szereti a halat, a kedvenc színe a kék és mellesleg facér. Hálát adott az égnek, mikor végre lezárhatta a kérdezz-felelek játékot egy időre egy netcafé-ban, mondván a lánynak, kicsit hagyja békén. Rákeresett a mobiltelefon számára az internetes telefonkönyvben, ami rögtön ki is dobta a hozzá tartozó pontos címet. Míg Eric a világhálón szörfözött, Christine bekukucskált a szerver-szobába, és elámult a sok villogó led s a rengeteg kábel láttán. Ha az ő zsebében hordott, apró, zsémbes pótszülője elfér egyetlen olyan kis dobozban, ezekben a tornyokban bizonyára egy egész város kényelmesen ellakhat. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitott egy kis ajtót, elfordított pár kapcsolót, amitől a gépezet fülsértő hangon vijjogni kezdett. Az angyal ijedtében nekitántorodott egy másik gépnek, belekönyökölt egy ventillátorba, s fordultában megbotlott egy vaskos vezeték-kötegben. Szerencsére a visítozás abbamaradt, így a lány megnyugodott, bár valamelyest továbbra is motoszkált benne egyfajta rossz érzés, mert mintha égett szagot vélt volna érezni a levegőben.
 Alig tíz perc múlva ő és Eric a hátsó ajtón osontak ki a kávézóból, amelynek teljes internet-hozzáférése leblokkolt a leégett processzor miatt. Christine bűnbánóan baktatott a hóban Eric mellett.
- Sajnálom - motyogta lehorgasztott fejjel.
- Na és? Kit érdekel a nyomoruk? Legyél már kissé rátartibb, egy kicsit önzőbb! Na és ha leégett a hülye számítógépük? Megvan, amit akartunk, és ez a lényeg! - bíztatta a démon.
- Én arra gondoltam, azt sajnálom, hogy nem tudom azt se, hol lakok.
- Mindenkinek lehet rossz napja! - vetette oda lazán Eric. Christine felderült, és nagy, cuppanós puszit nyomott a férfi arcára, aki hadonászva hőkölt vissza.
- Hé! Te! Mit művelsz?!
- Azt hiszem, szeretlek! - mosolygott rá Christine. Ericnek tágra nyíltak a szemei, képe elsavanyodott.
- Szeretsz? - kérdezte, olyan hangsúllyal, mintha épp az ellenkezőjéről faggatná a bólogató lányt. Egyetlen szó nélkül folytatták útjukat, egészen Christine házáig a belvárosban. Mire odaértek, a hóesés is alább hagyott, zavart hallgatásba burkolózva álltak egy utcai lámpa fénykörében. Eric elnézte a szép, szőke hajú, kék szemű, cicaarcú lányt, és meg kellett hagynia, valóban csinos darab. Átfutott az agyán, hogy elcsábítsa, de ha már hazahozta, akkor nem rontja el az estét semmilyen radikális húzással. Majd holnap! Sejtelmesen elmosolyodott, és körbetekerte arca előtt a sálat.
- Majd holnap! - mondta távoztában. Az angyal utána akart szaladni, de megállt a lámpa fényének peremén, taszította a sötét, az árnyak, melyek közt elveszett titokzatos megmentője. Megérintette a hideg, először, mióta vidáman kilépett a világba. Egyedül volt az utcán, magára hagyatottan, a fagyos tél és a nyirkos téglafalak árnyékában. Elszomorodott, és sietősen bement a lakótömbbe. Innen már ismerte a járást. Lakásuknál becsöngetett, mire Rita nyitott ajtót. Christine nem mondott semmit, csak átölelte, és az anyja viszonozta neki. Nem kellett mondania semmit, arcáról lerítt: bánja, amiért szó nélkül egész nap távol volt.
- Nem fordul elő többet, ne haragudjatok! - mondta fátyolos hangon, Rita pedig a haját simogatva csitította.
 Christine lezuhanyzott (igaz, eleinte voltak nehézségei a hideg-meleg víz beállításával), és pizsamába átöltözve ült le a nappali kanapéjára; ölében a lusta Dagi Lui a huppanástól nyávvantott egyet. Az angyal elmesélte egész napi élményeit szüleinek, miközben Kenny az ajtó mögött hallgatózott. Nem bánta; felőle akár ott is ülhetett volna, ha a szülei nem zavarják aludni. Elmondta, hogy mekkorát sétált, mennyire szereti New Yorkot, hogy odaadta az összes pénzét pár éhező hajléktalannak (szörnyűlködés), aztán hogy eltévedt, hogy eltérítették a punkok, majd ahogy Eric megmentette és hazavitte őt. Az út közbeni komputer-amortizációt bölcsen elfelejtette megemlíteni.
- Szóval egy ifjú titán a te megmentőd! Egyáltalán, mi a vezetékneve? - kérdezte Rita.
- Hát, ööö… Azt nem tudom.
- Elkérted a telefonszámát? - kérdezte az apja.
- Na de Brian! - háborodott fel Rita.
- Jó, jó…
- Nem kértem el.
- Nyá - kotyogta közbe Dagi Lui, de mivel senki sem figyelt rá, mit mond, ismét elhatalmasodott rajta kisebbségi komplexusa, és mert nem vették komolyan, sértődöttségében inkább befogta a száját.
- De remélem, tanulságos volt ez a nap, ifjú hölgy, hogy milyen veszélyes magadban az utcán mászkálni! - állt fel végül Brian. Összevonta a szemöldökét, és rosszat sejtve rákérdezett: - Kicsim, te mit nézel rajtam?
- Ja, ööö… Semmit, semmit! - nézett félre Christine apja fejéről, amely ilyen közel kerülve a lámpához mókásan csillogott a fényben, jól mutatva, mennyire előrehaladott állapotban van kopaszsága. Gyorsan arca elé emelte Dagi Luit, nehogy látszódjon a száján eluralkodó mosoly.
- Nyá - tiltakozott a macska, de önsúlyából fakadó tehetetlensége miatt képtelen volt ellenállni az őt elnyomó önkényi terrornak. Christine felállt, és elindult a szobájába. Útközben adott egy-egy puszit a szüleinek.
- Akkor jó éjszakát, anyu, apu! És ne aggódjatok miattam! Eric megígérte, hogy megtanít arra a karatés csihi-puhira!
- Csak aztán óvatosan azzal a fiúval! És mutasd be nekünk! - szólt utána Rita.
 Christine a hangulatos félig-világításban letette a macskát, ami nyávogva bepréselte magát az ágy alá. A lány összehúzta a függönyt, és bebújt az ágyba, a vaskos, puha paplan meg a tömött párnák tömege közé fúrva karcsú testét. Lekapcsolta a hangulatlámpát, arcán huncut mosoly jelent meg.
- Lui, azt hiszem, ördögi tervem van! - suttogta a sötétbe.
- Nyá?
- Jó éjszakát, dagi!
- Nyá!
 Átölelte magát a paplan alatt. Vajon tetszik Ericnek? Vagy csak ő szereti a fickót, annak semmit se jelent? Lehet, hogy egyszerűen kötelességének érezte a segítséget, lehet, hogy ő ilyen, mindenkit talpra állít, aztán magára hagy… Christine mosolya nem hervadt le; ahogy végignézett magán a fürdőben, egy egész csinos fiatal lány nézett vissza rá a tükörből, megáldva mindennel, ami kell a vonzó külsőhöz. És tudta, hogy Eric-kel még biztosan fog találkozni. Majd holnap.

 A következő napon korán felkelt. Kiment a fürdőbe, fogat mosott, aztán leült reggelizni a családjával. Kenny rögtön letámadta, vádlón mutatott rá a pirítóssal.
- Chrissie-nek barátja van! Chrissie-nek barátja van!
- Ne beszélj butaságokat! - csitította az angyal.
- De, de, de! - kontrázott az öcsi, és csücsörítve puszikat dobott a nővére felé.
- Fejezd már beee-eee-eee! - szólt rá hangosan a lány.
- Gyerekek! Ez egy konyha, nem a Wall Street, itt nem kell ordítozni, ha szót akarsz! - emelte fel a hangját Brian is. - Aki csöndben marad, az eljöhet velem kiválasztani a fát!
 Néma csend támadt, mindenki döbbenten nézett Brianre.
- Milyen fát? - kérdezte hirtelen Christine.
- Hát a karácsonyfát, pupák! - harapott bele a pirítósba az apa. - Hétvégén már szenteste!
 Erre nem kérdezett rá, de az angyallány alaposan megjegyezte: biztosan fontos, ha egyszer szent. Eszébe jutottak a barátnői, Penny és Katie. Elővette zsebpesztráját (így nevezte el a pittyegésével, sürgetésével, villogásával állandóan idegesítő mobiltelefont), és nagy üggyel-bajjal tárcsázta Penny számát.
- Halló! - szólt bele egy fiatal női hang.
- Halló, szia! Itt Christine Bower… Penny… Ott vagy?
- Persze, hogy itt vagyok, Chrissie B! Miért használod azt az ocsmány nevet a beceneved helyett?!
- Nem is ocsmány! - védekezett megbántottan Christine.
- Na jó… Ki vele, mit akarsz? Még csak tizenegy óra… Ágyban lenne a helyed, ahogy ismerlek!
- Figyelj, lehet, hogy hülyeséget kérdezek, de… Mi az a szenteste meg a karácsonyfa?
 Hallgatás ereszkedett a vonal túlfelére.
- Chrissie B, te jól vagy?! Mindjárt itt a karácsony a nyakunkon, és te ilyen zagyvaságokat kérdezel?
- Légyszi, légyszi, nagyon szépen kérlek, mint a legjobb barátnőd! Kérlek, csak mondd el!
 Mély sóhaj, ami a világot is megrendítené talán.
- Karácsony, a szeretet ünnepe, amikor megajándékozzuk azt, akit szeretünk. Csomó szokás van hozzá, de ez a lényege. A családok karácsonyfát állítanak ilyenkor, egy fenyőt, amit feldíszítenek, aztán januárig ott illatozik a szobában.
- Jaj de jól hangzik!
- Persze, hogy jól, ez lesz a huszadik karácsonyod.
- Ja… Tényleg. Hát persze!
- Bocsi, de keresnek, le kell raknom! Pá aranyom, és ne fagyj le a hidegtől!
- Nem fogok lefagyni. Szia!
 Christine törni kezdte a fejét. Hogy megajándékozza a családját? Hisz’ csak most ismerte meg őket! Azt se tudja, melyikük mit szeret! Ezt haladéktalanul meg kell beszélnie valakivel! A telefonra nézett, de Pennyt már lerakta, és nem akarta újra zavarni, főleg, hogy más is kereste. Katie-t foglaltnak jelezte ki.
- Biztos más is azt akarja kérdezni tőlük, hogy mit adjon a szüleinek meg az öccsének karácsonyra… - dőlt végig az ágyon hasmánt, kifújtan, letörten. Aztán eszébe jutott valaki.
- Eric! - De hiába pörgette végig a telefonja hívólistáját, egyetlen Eric-et se talált benne. Felvette Dagi Luit, és végső kétségbeesésében tőle kért tanácsot.
- Most mit csináljak, dagi?
- Nyá - javasolta a cica, bravúros diplomáciai érzékkel nyilvánítva ki igényét elemózsiára, egyszersmind burkoltan utalva a karácsonyi ajándékra - egy tíz kilós macskatáp-zsákra. Sajnos, Christine kerub létére sem értette el a célzást, ugyanolyan csüggedten ölelte magához a duci szőrgombócot.
- Akkor most mi lesz?
 Lui fejében megfordult, hogy biztos van egy hely, ahol a meg nem értett zseniket szeretik, tisztelik, megetetik, és elismerik érdemeiket a társadalom jobbá tételében való munkálkodásban. Ő a maga részéről úgy járult hozzá a szociális állapotok javításához, hogy nem kaparta le a kárpitot Brian kedvenc foteljéről, és nem idegesítette a szomszédokat. Újabb ötlete támadt, és lekéredzkedett gazdája öléből, aki nagy sokára felfogta, mit akar izgő-mozgó kedvence. Dagi Lui lehuppant a földre, és tohonyán kisétált (vagy inkább kigördült) a szobából.

 Christine gondolkozott, feküdt, és gondolkozott, és feküdt. Tétlenül hevert az ágyában, egyre erőltetve agyát, hogy próbáljon valamit kitalálni a karácsonyi őrületre. Mit vegyen? Nem is ismeri igazából a családját! Mi lenne nekik a leghasznosabb, aminek igazán örülnének? Forgolódott egy sort, aztán szöget ütött a fejében egy gondolat. Mi volt Bowerékkel, mielőtt ő ide került? Úgy viselkednek, mintha mindig is itt lakott volna. Vajon elfoglalta valakinek a testét? Az nem lenne jó… Valakinek, az igazi Christine-nek akkor kiesik az életéből a karácsony! A lélegzete is elállt a lehetőségektől. Vajon Boweréket, a barátait, ismerőseit csak úgy ideteremtették, hogy neki örömet szerezzenek, viselkedjenek úgy, mintha régóta ismernék és szeretnék? Egy díszlet közepén ül, amit csak az ő kedvéért állítottak fel? Ez mind szép és jó… De megkérdőjelezhető. Akkor mi lesz, ha el kell hagynia a Kreációt? A Bower család, Katie és Penny, mind eltűnnek, mintha elfújták volna őket? Látszólag minden olyan, mintha mindig is itt lakott volna. Pedig nem így van, ez egészen biztos. Kétségek gyötörték, és ez az őrületbe kergette.
- Jaaaj, bárcsak meg tudnék kérdezni erről valakit! Tanácstalan vagyok!
 Kopogtattak. Christine felnézett a párnából, amelybe arcát fúrta, nagyot sóhajtott, felállt és ajtót nyitott. A küszöbön Dagi Lui ült, és őt nézte figyelmes, kerek, zöld macskaszemekkel.
- Te? - meredt rá az angyal. Sok mindent el tudott képzelni az állatkájáról, de azt, hogy illedelmesen bekopogjon hozzá, még ő se feltételezhette. Lui okos cica volt, de ennyire azért nem jól nevelt…
 Újra felhangzott a kopogás. Nem az ajtó felől, hanem ellenkezőleg, az ablak irányából. Christine megfordult, becsukta az ajtót (Lui besurrant a lába mellett), és az ablakban álló alakra meredt. Rézvörös hajú, ösztövér férfi volt, barna szemekkel, napbarnította, szép arccal. Barna bőrdzsekit és farmernadrágot viselt; hátán két hatalmas, hófehér tollas szárny nyugodott, feje fölött pedig glória lebegett. A lány még meglepetésén túl is felismerte látogatóját.
- Michael! - suttogta, miközben ajtót nyitott. A férfi bemászott a szobába, glóriája fénnyel árasztotta el a helyiséget. Mindkét ablakszárnyat ki kellett nyitni, hogy irdatlan szárnyait betuszkolhassa köztük.
- Üdvözöllek, Afriel! - mosolygott rá az arkangyal. Christine gyorsan az ajtóhoz surrant, körbekémlelt a folyosón, hogy nem hallgatózik-e öccse esetleg, bezárta az ajtót. Visszafordult Michaelhez, kezét a szeme elé emelte, de még így is hunyorognia kellett a dicsfénytől. Hogy nem vette észre eddig, amíg Michael kint… lebegett?
- Üdv néked, uram… Mit… Miért… Várj! - tartotta fel Christine mutatóujját zavartan, majd gyorsan lekapta a tükör mellől a napszemüvegét és felvette. Így sokkal elviselhetőbb volt az izzó glória fényétől körberagyogott arc.
- Hogy miért vagyok itt? - kérdezte sima, puha hangon a mennyei méltóság. Christine bólintott.
- Hisz’ te szólítottál.
- De, de… Nem úgy gondoltam! - ellenkezett a lány, és egy fújással megadta magát. Végülis, tényleg úgy gondolta. Michael rámosolygott, és leült az ágyára.
- Hogy telik a vakációd? - kérdezte. - Talán nem elég jó itt, a Kreáción, ha már a második napon hívsz engem?
- De, de, nagyon is jó, csak… Valami nem fér a fejembe! De előbb egy kérdés! - vonta össze a szemöldökét a napszemüveges angyal. - Ha Ön itt van és velem beszélget, akkor… ki végzi az Ön feladatát? Odahagyta értem a teendőit?
- Ugyan, teszem a dolgom továbbra is. Ez… Elég bonyolult - mosolygott rá a bölcs arkangyal, és összekulcsolt kezeit az ölébe tette. - Miközben reggel fogat mosol, gondolkozol, tervezel, töprengsz, hogy mi mindent fogsz aznap csinálni. Az egyik részed ezt csinálja, a másik pedig amazt. Hasonló a helyzet velem is. Úgyhogy ne aggódj! Nem rabolod az időm.
 Christine azt hitte, megértette, és lassan bólintott.
- Nos, miért hívtál, mi nyomja a lelked?
- Hát… Szóval… - A lány habozott, aztán végül belefogott, és elmesélte aggodalmait Michaelnek. Az arkangyal türelmesen végighallgatta, aztán bólintott.
- Jogosak az aggodalmaid, éber elmére utalnak. De ne bánkódj! Te mindig is része voltál a Bower családnak, és Christine-nek is, ahogyan ők is a te részeid mind.
- Nem értem.
- Tőled függ, hogy hátrahagyod-e őket, vagy sem. Végül a te döntésed lesz, hogy itt maradsz, vagy visszatérsz a Mennybe. - magyarázta Michael. Glóriája haragossárgán, töretlenül izzott homloka fölött.
- Ezek szerint… Maradhatok is? - kerekedtek el Christine szemei.
- Ez csak a te döntésed. De tudnod kell, hogy ha nem jössz vissza a Mennyek Országába, elveszíted halhatatlanságodat, és soha többé nem léphetsz velünk kapcsolatba. Magadra maradsz, egyedül.
- Ó…
- És még valami. Légy óvatos, mert a pokol szolgái rád vadásznak! Nem áll jogomban, hogy utasítsalak - Michael felállt, és az ablakhoz sétált, kinyitotta szárnyait. Dzsekije alól kivillantak az ingét díszítő rend- és rangjelek, kitüntetések. - Az én véleményem szerint még ma ildomos lenne visszatérned.
- Szó se lehet róla! Csak most jöttem!
- Most távozom. Ne felejtsd el: ha szükséged van rám, szólíts fennhangon, és itt leszek, hogy segítsek!
- Várjon! Michael! - kapott utána Christine, de az arkangyal lelépett a párkányról, aláhullott a szédítő mélységbe.
 Ő már a Mennyben volt.

 A szálloda, amelyben Eric végül megszállt, egyáltalán nem illett ahhoz a dúsgazdag tőzsdecápához, aminek korábban kiadta magát. Kopott volt és kicsi, a szobák szűkek, huzatosak. Korosodó, csendes demenciába süppedt tulajdonosnője lengyel volt, szavai közül az értelmet kihámozni vajmi kevés sikerrel kecsegtetett. Egyetlen reggeli ébredés a fogcsikorgatóan hideg, áporodott falak között felért egy fél örökkévalósággal a pokol befagyott fenekén. Valamiért az első, ami Ericnek eszébe jutott, miután lerúgta magáról a takarónak csúfolt pokrócot, Christine volt. Miért? - kérdezte magától a démon, és lomhán kibaktatott a fürdőszobába. Pók ült a folyosó egyetlen ablakának sarkában, kintről hószín és motorzaj szüremlett be a réseken. Műfényű mosdó, repedt tükör, benne fáradt, kemény élű arc és ferdére tört orr. Eric megmosta az arcát, és rövid töprengés után lement a földszintre, a tulajdonosnő lakásához.
- Használhatnám a telefont? - kérdezte köszönés nélkül a morc asszonyságtól. A terjedelmes, őszülő nő állával egy ütött-kopott távhívó felé bökött a falon.
 Miután a hívást elintézte, felöltözött szokásos utcai szerelésébe: vászonnadrág, bakancs, veretes öv, fekete ing, fölé kabát és sál, a biztonság kedvéért néhány késsel kiegészítve. Képtelen lett volna kivárni az esti találkozót a négy fal között ülve. Igénytelen volt és szerette a magányt, a csendet, de nem ennyire! Kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy a munkát ellógó nyikhaj férjek meg a szeretőik házasságtörésének szerelmes ricsaját kell hallgatnia egész álló nap, ami a szomszédos lakosztályokból átszűrődik. Vagy ha nincsenek félrelépő férjek, csak hallgatja a szúk percegését a szekrényben. Szabadságra vágyott, mozgásra, nyüzsgésre, valami hajtotta, hogy mozduljon ki a savanyú motelből, végig az utcákon, míg meg nem találja… Kit is? Az angyalt? Vagy Christine-t? Elkomorodó arccal gyújtott rá, majd zsebre vágta kezeit és nekiiramodott New York utcáinak.
 Úgy döntött, a Central Parkot veszi célba. A frissen esett hótól roskadoztak a csupasz, szunnyadó ágak, a kisebb-nagyobb buckák között gyerekek hógolyóztak, párok sétáltak, bajszuk alá dörmögő közmunkások lapátolták a havat a sétányokról. Valahol egy részmunkaidős télapó rázta csengőjét, mérsékelt meggyőződéssel hirdetve a szeretet ünnepét borízű hangján. Eric elnézte az embereket, ahogy élvezték a vakítóvá fagyott esőt, a csípős hidegtől egymás karjába menekültek, és feltette a költői kérdést egy sokadik cigaretta mögül.
- Vajon én mikor élvezem majd így az életet?
 Szkeptikusan horkantott, és folytatta sétáját. Egy szép szökőkútnál állt meg, mely remekül kifaragott nőalakot formázott. Arca üres volt, szürke, medrében holt levelek és cigarettacsikkek hevertek a kövön. Víz híján az egész néma volt és élettelen. Halott. Eric elgondolkozott. Vajon ha Lu megkapja az angyalát, amaz is ugyanilyen rezzenetlen lesz és haszontalan? Ártatlansága, hite és reménye megtörésével véget ér valami, ami szép, még ha addig ok nélkül is volt az. Létezése nem szolgál semmilyen célt, csupán… afféle díszként szolgál. Mint ez itt. Mert szép volt valóban, ezt a démon is elismerte, bár értelmetlennek találta. Fél tenyerébe támasztotta arcát, és szorosan lehunyta a szemét.
- Ó, anyám! Már morális kérdéseken töröm a fejem? Fejvadász vagyok, az istenit!
- Eeeeeeriiiiiiic! - süvöltötte egy távoli hang.
- Tessék. Már hallucinálok is - mormolta, és sóhajtva megfordult, hogy tovább menjen.
 A jégpályán nyüzsögtek az emberek, egy csetlő-botló, csupasapka forgatag, amelynek közepén egyetlen szöszke hajú, kipirult arc kötötte le Eric döbbent figyelmét: Christine, ahogyan menetiránynak háttal suhant a korcsolyáján.
- Nézd, mit tudooooook! - kiabálta felé túláradó vidámsággal. - Már kéz nélkül is megy!
- Elátkoztak - morogta a démon, és a cigi maradékát a szökőkút kávája mögé vetette a többi közé. Rákönyökölt a pálya korlátjára, megvárta, amíg Christine odasiklik hozzá.
- Szia! Hogy kerülsz ide? - kérdezte tőle. A lány értetlen arcot vágott.
- Hogy kerülnék? Idejöttem, amikor megtaláltam otthon a korcsolyámat. Hiszen… Tél van!
- Hát persze. Tél.
- Na és te? Jöttél gyakorolni, mi?
 Christine nevetett, és a levegőbe ütött párat, jelezve, mire is gondol, de majdnem felborult a hirtelen mozgástól. Jobb híján, Eric izmos, széles vállába kapaszkodott, nehogy elzuhanjon.
- Nem is tudsz korcsolyázni - dörmögte sálja fedezékéből Eric; ahogy lefelé nézett a lányra, arcának felét eltakarta a ruha, csak szemei látszottak. Kékek voltak, mint egy jégcsap, mégis olyan melegséget gyújtottak Christine bensőjében, amitől úgy érezte magát, mint egy kocka margarin a Szaharában.
- Miért, te tudsz? - fortyant fel a lány, és eltávolodott tőle. Meglepően jó érzéke volt a korcsolyázáshoz, bár még volt hová fejlődnie. Mindenesetre, a mohazöld kabát alól kivillanó, farmer fedte lábak ügyesen és biztosan tartották. Eric elnevette magát.
- Nincs korcsolyám!
- Ott lehet bérelni öt dolcsiért! - mutatott az odébb álló korcsolyakölcsönző standra egy segítőkész, fekete fiatalember, és elegáns félkörrel visszasuhant a tömegbe, ahonnan felbukkant. Eric elképzelte magát, ahogy a jégen bohóckodik, orra bukást pofára esés követ, és fejcsóválva letett az ötletről. Elfordult, nem akarta magát untatni a halandók játékaival. Minek neki ez az egész hülyeség?
- Majd holnap - intett Christine-nek.
- Tegnap is ezt mondtad! - kiabált utána a lány, és gyorsan a kijárathoz csúszott. Immár cipőben, kezében a korcsolyával, ropogó havon szaladt a démon után.
- Csak ezt tudod mondogatni? Holnap? Holnap? Süket vagy, vagy mi van? Megígérted, hogy ma! - toppantott méregesen, arca kipirult a méregtől. Eric megpördült, szeme villámokat szórt.
- Na és ha nem? Akkor mi van, ha nem érdekelsz? - vetette oda a lánynak, aki dacosan állt ott, karba font kézzel, dühösen felfújt arccal.
- De megígérted! Addig nem hagylak békén, amíg meg nem tanítasz arra a karate-izére! - duzzogott Christine, és tüntetőleg félrenézett. Eric sóhajtott. Végülis, tényleg megígérte. Morcosan zsebre rakta a kezét, elfordult. Most erre mit mondjon? Hogy ő egy démon a kénköves pokolból, Christine pedig egy nyamvadt ember, akihez semmi köze? Nem, ezt nem mondhatja, mert van hozzá köze. Már. Mert tényleg megígérte.
- Na jó. Gyere velem.
 Az elkövetkező másfél órát Eric azzal töltötte, hogy kiképezze a lányt az önvédelem alapjaira; hogyan viselkedjen, ha rázós helyzetbe kerül, hogy használja fel a támadó lendületét az egyensúlyból való kibillentésre, megtanította néhány egyszerű gáncsra és cselre, meg pár hasznos fortélyra - mint amilyen a meglepetésszerű ágyékrúgás. Úgy folyt el az idő a gyakorlással, mint a szódavíz: pezsgett a cselekvéstől, a mozgástól. Eric azon kapta magát, hogy élvezi, amit csinál, hogy ránevet Christine-re, mikor az fenékre huppan a hóban, vagy mikor felujjong egy-egy dicséret hallatán. Büszkeséget érzett, amiért hasznos dologra taníthatta meg. Elvigyorodott, és maga elé képzelte, ahogy a lány úgy hág fel a kiütött rosszfiúk hátára, mint egy diadalmas vadász az elejtett zsákmányra azokon a jellegzetes fotókon.
 Az önvédelmi lecke után vettek pár hatalmas hot-dogot, és a forró virslit falva, csendben pihentek meg egy padon. Eric nem is annyira éhsége csillapításáért volt hálás a sorsnak, mint azért, hogy Christine végre nem beszédre használja a száját, legalább egy kis időre. Ám a hot-dog elfogyott, és az angyal megint unszolni kezdte, hogy kísérje el korcsolyázni. Nagy sóhajjal kötélnek állt, hagyta magát visszaráncigálni a jégpályához. Még több ember siklott, pörgött, kergetőzött és esett hanyatt, mint korábban, soraikat hamarosan Christine és Eric is gazdagította - utóbbi főleg a hanyatt esők táborát gyarapította. Először felettéb kényelmetlenül érezte magát, de lassanként megtalálta az egyensúlyát, és - bár kissé furcsa testtartással, de - határozottan haladt előre. Mire végeztek, narancsdzsúz színű alkonyi fényekkel teli este lett. Kerestek egy csendes zugot, ahonnan a naplementét kettesben megnézhetik. Egy dombot szemeltek ki maguknak, a tetejére vezető csúszós kaptatón Ericnek jutott az a megtisztelő feladat, hogy kacagástól pukkadozva tarthassa vissza a kezeivel kalimpáló, meg-megbotló lányt, nehogy gatyaféken szánkázzon vissza a latyakosra taposott havon; egymásba kapaszkodtak, és egymásra nevettek. Az út végén egy pad állt, erre zöttyentek le kifújni magukat. Dombjukról festői látványt nyújtott az előttük engedelmesen elterülő park, megérdemelték, hisz’ meghódították a parányi magaslatot. A leállíthatatlan, hiperaktív, örökmozgó angyal kinyújtozótt, aztán jóleső ernyedtséggel terült el a padon. Hagyta, hogy Eric átkarolja. Jól esett. Becsukta a szemét, és a vállára dőlt, elfészkelve magát a kabát fekete keménységén. Olyan volt, mint egy rejtő irha, ami alatt gyengéd szándék búvik meg titokban.
- Ez a mai állati klassz volt! Mikor ismételjük meg? - mosolygott cicaarcával.
- Még nem tudom. Egyébként, nem tudtam le a tartozásom ennyivel?
- Nem is tartoztál - mondta kissé meghökkenve a lány, még mindig lehunyt szemekkel.
- Akkor viszont most te tartozol - állapította meg Eric, és természeténél fogva máris disznó gondolatok kezdtek kergetőzni fejében. Szélesen elvigyorodott.
- Jó. Akkor mit kérsz? - nézett rá Christine álmosan pillogva.
- Megtanítottalak elverni a huligánokat. Te taníts szeretni! - mondta halk, simogató hangon a férfi. Arca közelített a lányéhoz, és egyszer csak összeért az ajkuk. Sokáig tartott, puha és gyengéd csók volt, mégis Christine-t a lelke mélyéig megrázta. Arca lángvörösre gyúlt, tarkóján égnek állt a haj, és egy idő után már túl sok volt az Ericet körbelengő enyhe parfümillatból, abból a jellegzetes férfiszagból, meg abból, amit a bőrkabát árasztott, a borostás arc érintéséből. Eltolta magától. Lesütötte a szemét, arcát elfordította, hogy Eric ne próbálkozhasson újra. Magában mégis azt kívánta, bárcsak megismétlődne.
- Még meglátjuk… Majd holnap. - mondta halkan Christine. Hirtelen felugrott, amitől Eric majdnem frászt kapott.
- Csörög az anyukám! - sikított fel a lány, és előkapta zsebben hordható szidógépét. A mobiltelefon haragosan sipítozott és villogott. Most már gyakorlottan vette fel, kicsivel arrébb váltott pár szót aggódó anyjával, majd eltette a telefont. Bocsánatkérően tördelte a kezét, ahogy visszament a mélyülő szürkület közepén üldögélő Erichez.
- Már megint anyu… Azt hiszem, most nagy bajban vagyok. Főleg a múltkori után…
- Szard le - vetette oda zordan, nyersen Eric. Ezzel nem nyert pontot Christine-nél, mert a lány megbántottan fordult el, készülve az induláshoz. Istenúccse, ő tényleg csak segíteni akart egy jó tanáccsal.
- Ne kísérjelek el? - kérdezte Eric, de a lány nemet intett a fejével.
- Egészen biztos?
- Tudok vigyázni magamra. Nem kell. - jelentette ki valamivel határozottabban az angyal, és Ericre nézett. Szemei, mint két sötét kút, az este homályában szinte feketék, peremükön könny csillogott.
- Akkor… Majd holnap! Szia!
 Gyors puszit adott a szúrós, kemény arcra, felkapta korcsolyáit, ropogó lépteit hamarosan elnyelte a csontváz-sovány fák rengetege meg a hóbuckák. Eric sokáig ült még a padon, töprengve, hogy mit is művelt. Sokkal hevesebben és könyörtelenebbül szokott bánni a nőkkel. Mindig is elragadta, elvette, ami járt neki, sosem szépelgett süldő bakfislányokkal a naplementében! Sikítás harsant, aztán pont olyan hang, mint amikor valaki temérdek, latyakos havon csúszik le hanyatt-homlok. Eric kényelmesen keresztbe rakta a lábát és lazán hátradőlt a padon.
- Mondtam, hogy el kellene kísérjelek.

 A találkozóra Ericnek csak pár dolgot kellett elvinnie: némi nyers húst, egy feszítővasat, horgászdamilt és egy autóba való, hordozható tűzoltókészüléket. Ezeket még este beszerezte egy éjjel-nappali boltban, nem volt különösebben nehéz dolga. Azonban sokkal jobban tartott attól, mi is vár rá, amikor találkozik Sharppal.