Első fejezet,

   – melyben az a bizonyos vámpír és az a bizonyos riporter azon versengenek, hogy ki tud jobb trükköket. Egyebek közt.

   Ha igazán szép és igazán nemes hasonlattal akarok élni, akkor azt kell, hogy mondjam, a szobában olyan sötét volt, mint a tehén seggében. A helyiség berendezését egy asztal, két szék, egy villanykörte, valamint két ember alkotta. Egyikük az imént említett székek egyikén terpeszkedett nagy kényelmesen, s miközben arra várt, hogy történjen valami, a feje búbját vakargatta, korpaesőt zúdítva a seprűt már régen látott padlóra.

   A másik személy – és bocsánat, hogy az előbb embernek merészeltem nevezni, és most megjegyzem, e megnevezésnek ő még örült is volna, mivel teljesen embernek érezte magát, de hát nem volt az, és különben is, mindent szépen sorjában, – az ablak előtt állt. Sötét sziluettje kirajzolódott az odakintről beszűrődő, villódzó neonfényben. Valamit nagyon nézett odakint, talán a párocskát, akik bevonultak a susnyásba, talán a teherautót, ami éppen az ötödik emberen hajtott át, mivel sofőrje nem volt teljesen józan állapotban; talán a szomszédos ház tetejéről éppen leugró fiatal lányt, aki aztán nagyot placcsant az utca aszfaltján; talán az épp a stoptábla tövébe csináló hajléktalant… Persze ez csak egypár példa arról, hogy mi történt akkor és ott Szánfránsziszkó utcáin.

   A lényeg az, hogy ez a személy, aki, mint oly hosszadalmasan kifejtettem, nem volt embernek mondható, sőt, egyáltalán nem volt az, és mellesleg az ablak előtt állt, elkezdte hegyezni a fülét. A széken ülő nyeszlett alak ugyanis megszólalt:

   – Szóval… maga olyan érdekes embernek tűnt. – az emberke megigazította szódásszifonszemüvegét, kisimítgatta gusztustalan, narancssárga-zöld mintás ingének gallérját, majd a mellényzsebébe nyúlt. – Azért is hívtam fel magát ide…

   – Már megbocsásson. – szólalt meg az ablak előtt álló sötét alak, aki nem volt ember, de ezt asszem, már elmondtam párszor. – Ez az én szobám, és én hívtam fel magát.

   – Ja, persze… – rihegett-röhögött a másik férfi, majd kihúzta a kezét a mellényzsebéből. Egy kazettát tartott benne. Hogy mit akart azzal… mindjárt kiderül. – Szóval, mint mondtam, maga érdekes embernek tűnt.

   – Vártam magára a sikátorban. – suttogta halkan az ember, aki nem volt az. – Figyeltem, ahogy figyel…

   – Jaj, aranyapám, hagyd már ezt a hollywoodi maszlagot! – vágott a szavába a szemüveges.

   – Még nem fejeztem be… – háborgott a másik, de most már nevezzük nevén: Louis. Elvégre ő nem az, akit Nem Nevezünk Nevén, mert az egy másik sötét alak, de ez most baromira nem is tartozik ide.

   – Leszarom, haver. – legyintett a kazettás, aki, még mindig nem tudjuk, miért vette elő azt a bizonyos műanyag borítású hangszalagot. – Nagy figyu, én azért szólítottalak le, mert…

   – Nem vagyok homoszexuális beállítottságú. – húzta fel az orrát Louis.

   – Ugyan már, apafej! – visszakozott a másik. – Riporter vagyok. – (ahá, sz’al ezért a kazi…) – Érdekes emberek érdekes élettörténeteit gyűjtöm a Dumbó Rádió számára.

   – Aham. – jegyezte meg igen bölcsen és tartózkodón Louis. Hát persze, hogy nem értette, miről van szó.

   Eközben a Riporter egy gombnyomással felnyitotta az asztalon heverő felvevőkészüléket, majd belerakta a kazettát. Louis csak nézett, mint Rozi a moziban, mert ő bizony ilyet még nem látott, és ha kutya lett volna, biztos körbe is szaglászta volna a magnót, hogy többet tudjon meg róla, de mivel nem volt az, csak állt, lehetőségeihez mérten és reményei szerint homályba burkolózóan.

   – Nos. – vett egy nagy levegőt a riporter. – Mindenekelőtt… – lenyomta a „REC” gombot, Louis pedig hunyorított egyet, hátha felfedez valami fenyegetőt a szerkezeten. – …mondja meg, mivel foglalkozik.

   – Vá… – kezdte Louis, de ekkor, mivel a Riporter úgy rakta be a kazettát, megjegyzem, merő véletlenségből, hogy az oldal végén volt, a mechanika automatikusan kilökte az imént benyomott gombot. Ami, mint mindannyian tudjuk, elég nagyot tud kattanni, ha akar.

   Riporterünket persze ez nem lepte meg különösebben, Louist viszont annál inkább. Ijedtében akkorát ugrott, hogy még a plafont is elérte. Mivel nem akart úgy visszaesni, hogy az fájjon, és ráadásul teljesen színpadiatlan legyen, húsz körmét mind a vakolatba mélyesztette. Úgy lógott ott, mint egy idióta macska. És persze csak ezek után jött rá, hogy mostmár végképp nem tud lejönni.

   A riporter szájtátva bámult az irányába, majd hirtelen tapsolni kezdett:

   – Ez aztán a trükk, aranyapám!

   A vakolat ezután a mondat után úgy döntött, hogy képtelen megtartani Louis nyolcvan kilós testét, és nyekkenve megadta magát. Louis nem túl elegáns ívben, hanyatt érkezett a padlóra, pár kló mész kíséretében. Egy ideig csak kapálózott, mint a hátára fordított ganajtúró bogár, majd erőt vett magán, és feltápászkodott, majd leporolta elegáns ruházatát, mely lehetett már vagy száz éves.

   Louis megköszörülte a torkát, s miközben a riporter megfordította a kazettát, mintha mi sem történt volna, ott folytatta, ahol abbahagyta:

   – …mpír vagyok.

   – Höh? – nézett rá a Riporter, kinek nagyon értelmes kifejezés ült a képén.

   – Vám-pír va-gyok. – mondta artikulálva és jól érthetően Louis.

   – Höh?! – ismételte meg a férfi, de ezúttal nem azért, mert nem értette, mit mondott a másik, hanem mert kissé, sőt, nagyon hihetetlennek érezte az iménti kijelentést.

   – Vá…

   – Jó, értettem, de azt kell, hogy mondjam: na ne röhögtess.

   – Komolyan beszélek. – sértődött meg Louis.

   – Peeersze! – a riporter nevetni kezdett, majd hirtelen abbahagyta. – Bizonyítsd be.

   – Előbb kapcsoljuk fel a villanyt… – váltott át a vámpír ismét a titokzatos suttogásra.

   – Azt hittem, a vámpírok nem szeretik a fényt… – gúnyolódott a riporter, ám megdermedt, mert a villanykörte kigyulladt, pedig a kapcsoló a szoba másik végében volt, messze a „vámpírtól”. Lassan megfordult, és hátrahőkölt, ahogy meglátta a másikat teljes pompájában.

   A vámpír olyan fehér volt, mint a famentes rajzlap, a szeme zöld, mint a „Mátrix” felirat, a haja meg fekete, mint a 100%-os étcsokoládé. Arca két oldalán a kiálló pofacsontok oly hatást keltettek, mintha pofazacskóval áldotta volna meg a sors. Orra ezzel szemben kicsi volt és pisze, az ajkai teltek…

   Azt hiszem, aki látta már Brad Pittet, az tudja, miről beszélek.

   A riporter az első döbbenet után ismét felnevetett.

   – Ez a nagy trükk? Felkapcsoltad a villanyt? – persze nem tudta, hogy Louis-nál ez igenis hatalmas teljesítménynek számít, mivel a vámpír még le volt ragadva a gázlámpánál. – Na figyu, ezt én is meg tudom…

   Azzal lekapcsolta a villanyt.

   Louis meg visszakapcsolta…

   – Na jó, oké. – mentegetőzött a riporter. – Térjünk vissza oda, hogy mivel foglalkozik. – helyet foglalt a széken, és intett, hogy Louis is üljön le. A vámpír leült a másik székre.

   – Mondtam már: vámpír vagyok.

   – Azon belül? Mi csinál? – a riporter az asztalra könyökölt, és érdeklődve nézett a vámpírra. – Mivel tölti a szabadidejét?

   – Hm. – hümmentett Louis. – Embereket ölök, elmélkedek, elmerengek a régi szép időkön…

   – A régi szép időkön? – kérdezett közbe a Riporter. – Mégis mennyire régi és mennyire szép?

   – Nos… – kezdte Louis, és ezzel el is érkeztünk a második fejezethez.