Második fejezet,

   – amelyben Louis elkezdi szaros kis életének izgalmas történetét…

   Az egész 1791-ben kezdődött. Mármint a történet izgalmas része. Testem különböző változáson ment át, kiserkent a bajszom, bozontosabb lett a hónaljszőrzetem, és büszkébb lettem férfi vonásaimra.

   Akkoriban kergettem a nőket, de nem azért, hogy ők legyenek a fogók, hanem… gondolom, érti ezt Ön is. Az első szexuális élményemet nem akarom ecsetelni, de gondolom azért kíváncsi rá.

   – Hát nem. – vakarta meg a fejét a riporter.

   – kérem, ne szakítson félbe… az majd úgyis Santiago reszortja… no, de nagyon előreszaladtam. Apám elvitt az első traktor vásárra. Nyomban bele is szerettem az egyikbe. Otthon aztán ki is próbáltam – ez volt az első tragédia az életemben. Elfelejtettem ugyanis, hogy a cselédeket kiküldtem kukoricát fosztani… Én meg, én… szóval nem vettem észre őket, és learattam apám egyik piaci szerzeményével. Óh, említettem volna, hogy kombájnt is vettünk?

   – A lényeget, kérem. Drága volt a szalag. – dőlt hátra a férfi, aki érdeklődő Bambi szemekkel vizslatta Louis lényét.

   – Igaza van. De hát ez egy fontos fordulópont volt az életemben. Talán e miatt kerestem az élvezeteket. A bordélyházakban adtam ki a bánatom, és a kocsmába mentem felejteni. Fizetni is sokszor elfelejtettem, ezért néha megvertek. Ez a helyzet csak rosszabbodott. Néhány paraszt megmaradt az udvartartásomban, akik hátul egyengették a földet. Rettegtem attól, hogy a kukoricásba menjenek. Egyszer aztán az történt, hogy az egyik parasztom – a nevét már nem tudom, mert olyan hosszú volt neki – eltűnt. Kiküldtem a futárokat, és ők mindent tűvé tettek a parasztomért. Halálra idegeskedtem magam. Az i-re az tette fel a pontot, amikor valamelyik fehérnép az asztalomra tette… a… a… parasztkolbászt! – Louis hangja elhalkult, szemei elfátyolosodtak.

   – Ezért lett vámpír? Egy kolbászka miatt? Vagy mi van? – rázta a fejét a riporter, és közben lerepült a szemüvege.

   – Nem! Maga semmit sem ért ebből! – fortyant fel Louis, mint a forralt bableves. – Maga akarta tudni, miért lettem az, ami vagyok. Akkor kérem, hallgasson el, és füleljen. Ezek a momentumok voltak azok, amik a sötét oldalra tereltek. Hinni kezdtem Darth Vaderbe. Imádtam a veszélyt, olyan voltam, mint egy zombi. Ezektől az emberi vonásoktól most sem tudok szabadulni… meg akartam halni. Szenvedni akartam. Lelkesen vuduztam a világot, és észre sem vettem, hogy valaki figyeli a lépteimet. Szüntelen éreztem a szemeit… néha még az ízét, a szagát is. Bár nem tudtam, kiféle, miféle ő. Ott volt bárhol – legyen szó az árnyékszékről, az ágy alatt a bordélyházban, néha még a vodkásüvegben is őt láttam.

   – De kit? – dőlt előre kíváncsian a Herr Riporter.

   – Várjon, mindjárt kiderül, hogy beborul… Szóval, ő volt a nagy rejtély, a büdös semmi, a suhogó árnyék… éreztem, hogy kíván… vonzottam őt, mint kulcslyuk a kulcsot. Az esemény a kocsmában hágott a tetőfokára. A sok ember közül próbáltam kifürkészni, ki az, aki nyálcsorgatva néz, de a sok bágyadt ember közül nem jöttem rá, ki az én árnyékszemélyem. Amikor az előttem ülőnek megmutattam a szőrtelen mellkasom, kidobtak a kocsmából közszeméremsértésért. Ekkor éreztem, hogy a nyomomban van. Nem hallottam ugyan, de egyre jobban kezdtem félni. Ráadásul közvilágítás sem volt, és teljesen üresek voltak a zsebeim. Nagy bánatomban arra gondoltam, hogy belevetem magam a tengerbe és megfulladok. De nem vettem észre, hogy alattam egy csónak van, és beleestem. Fájlaltam mindenem, még az éjszaka is fájt.

   – És a rejtélyes idegen, azzal mi van? – nyögte be hetykén a firkász.

   – Ő a nyomomban járt. Nyilván láthatta, ahogy részegen a csónakban kapálódzom, és talán meg is szánt akkor, mikor felkértem a lapátot egy táncra. De várt. Nem sietett. Akkor engedte látni magát, amikor az oszlop tövében hánytam. Mögém lépett, és köhintett egy-kettőt. Hátrapördültem, és a szédüléstől meg a félelemtől seggre ültem. A büdös semmi, az árnyékom előttem állt, hófehér kesztyűs kezében apró textilkendőt tartott, és nyújtotta felém. Copfba fogott haját egy szemérmes masnival fogta össze, tartásában volt valami légies, és a szeme, mint a bagzó kandúré, rám villogott.

   – És bumm! Lelőtte magát, igaz? – fonta karba kacsóit a riporter.

   – Maga tényleg ennyire ostoba? – fakadt ki Louis, mint a többnapos pattanás. – Ő csak annyit mondott: „Ne mondj semmit.” Nem is tudtam volna mit mondani… megbűvölt és megigézett. Majd a falhoz lökött és a hányinger mellett már a fejem is fájt. Nyaldosta a nyakamat az ereim tájékán, majd belenyalt a fülembe, és a képembe lihegett. Először azt hittem, valami szatír, aki nőnek nézett, de egy éles fájdalom gondolkodásképtelenné tett.

   – Kiszívta a vérét, igaz? – izgult a riporter, és tördelni kezdte a kezét. Louis arcán felvillant a „Cickók” felirat, amikor kinézett a neongőzös éjszakába. Alig nyitotta ki a száját, szavai mégis érthetőek voltak.

   – Úgy emlékszem, mintha arra kértem volna, fogja be a száját. – sziszegte. – Ha maga jobban tudja a történetet, mint én, akkor nem értem, miért vagyunk itt.

   – Bocs. Folytassa. – mondta bűnbánó módon a riporter.

   Louis kifújta a benne felgyülemlett levegőt.

   – Az alak, aki bőszen nyaldosott – gondolom kitalálta – vámpír volt, bár a személyi igazolványát nem mutatta. Hosszú, éles fogait a nyakamba vájta és úgy szörcsögött, mint hülye Pistike a moziban. Hallottam, ahogy nyel, és éreztem, hogy felemelkedem a Mennyországig. Akkor vettem észre, hogy tényleg repülök. Néhány cégért lefejeltem, de az idegen ölelése és szörcsölése oly távolinak tűnt. Lehet, hogy csak hagymázas álom volt, és csak úgy éreztem, hogy repülünk, de amikor felkenődtünk egy léghajóra, az álom valósággá vált. Az ijedt turisták össze-vissza sikítoztak, a hajó kormányosa pedig elegánsan lepiszkált minket egy husánggal. Pár percnyi égi kóborlás után szilárd talajra érkeztem. Hallottam, ahogy a vámpír abbahagyta a szipolyozást, és böfögött egyet.

   – És maga erre mit válaszolt? – tudakozódott a riporter, és az izgalomtól a feje céklavörös volt.

   – Hát azt, hogy egészségedre. – legyintett Louis. – Ahogy a jó szokás megköveteli.

   – Szóval… ha jól értem, egyik pillanatról a másikra vámpír lett? – faggatta a riporter.

   – Neem… nem egészen. Ez egy rendkívül hosszú folyamat. És én csak a kezdetén jártam.

   – Szóval a faszi nem szívta szárazra. De miért pont maga? Miért? Miért parasztkolbász? Miért léghajó? Hogyan készül a Chocapic? – zúdította a kérdésáradatot Louisra a riporter. Louis nézett, nézett, de nem látott.

   – Nem t’om. – válaszolta bölcsen. – De azt az éjszakát sosem fogom elfelejteni. Olyan hideg volt akkor. Másnap persze kóvályogva ébredtem fel. Nem hittem el, mi történt előző nap. És azt sem tudtam, hogy kerültem haza.