Harmadik fejezet

   – melyben Lestat jön, aztán megy, majd visszajön, és Louis is megállapítja, hogy a Nap feljön, aztán lemegy.

   Mire hazaértem, rámszáradt a sok tengeri moszat, és a szememre tapadt vízicsillag sem akaródzott lejönni. A szolgálólányok sikítozva menekültek előlem, ahogy átszambáztam az udvaron, karjaimmal a levegőt csapkodva, morgolászva. Biztos azt hitték, hogy én vagyok a Godzilla.

   Amikor beléptem az ajtón, és körülnéztem szerény, 78 hálószobás, aprócska hajlékomon, elfogott a másnaposság érzése. A szívem furcsán szörtyögött, a gyomromban táncot jártak a remeterákok. Eltántorogtam a legközelebbi fotelig, de nem tudtam, melyikre üljek a 3 közül, így továbbvonszoltam magam a hátsó ajtóhoz, onnan pedig a kertibudihoz.

   Még mindig remegtek a lábaim, mikor letoltam a gatyám, és megpróbáltam becélozni alfelemmel a vécécsészét. Azonban melléültem, így eléggé felment bennem a pumpa… A művelet azonban meghozta a nem várt eredményt: bélsárürítési ingerenciám elmúlt, így visszakúsztam a házba, mint egy megvert kutya; a misztikusan cuppogó pumpa szolgáltatta lépéseimhez a ritmust.

   Végül elértem az ágyamig. Kényelmesen elhelyezkedtem rajta, ám nem jött álom a szememre. Hánykolódtam, izzadtam, büdös voltam… Különös látomások gyötörtek a nagyorrú, szőke idegenről, aki előző éjjel ezt tette velem… Mit is pontosan? Kavargó gondolataim közt megpróbáltam visszaemlékezni minden részletre, s közben elmerengtem azon, hogy vajon mást is csináltunk, vagy csak ennyire piszkos a fantáziám? De akkor miért sajog a hátsóm? Ja, igen… a pumpa.

   Szinte éreztem, ahogy a biszex idege a nyakamba liheg. Majd lassan tudatosult bennem, hogy nem csak érzem, hanem hallom is! A szobában volt valaki. Először egy kopogó szellemre gondoltam, arra a kísértetre, aki, míg élt, kisfiú volt, amíg le nem arattam a kukoricával együtt. Az én lelkemen száradt a halála. Szinte magam előtt láttam a két szép, barna szemét, ahogy kikacsint a kukoricaszemek közül…

   De gondolataim visszatértek a lihegő hanghoz. Felültem az ágyban, s közben nagyokat nyögdécseltem, mert reumás hátam nem igen bírta az efféle megpróbáltatásokat. És akkor megláttam.

   Ott állt az ágyam végében, mint a jóságos fogtündér, bár nem habos rózsaszín ruhát viselt, hanem harisnyát, lakkcipőt és masnit (bár ez mit sem rontott határozottan férfias külsején), és tudtam, nem a fogaimra áhítozik. Ahogy megrázta szőke loboncát, az egy samponreklámban is megállta volna a helyét. Éles fogaival rám mosolygott.

   Erre előkaptam a párnám alá rejtett rakétavetőt, és rácéloztam.

   – Ki maga, és miért vajas a szája széle?!

   – Imád meghallgattatott. – kezdte az idegen, titokzatosan suttogva, felém lépve.

   – Ateista vagyok. – feleltem erre én.

   – Akkor elfogtam a levelet, amit a Télapónak küldtél, nem mindegy?! A lényeg a lényeg. Azért jöttem, hogy elmondjak bizonyos dolgokat. A halálodon vagy, és a tojást se a Nyuszi tojja.

   – Nem a Nyuszi…?! – mit ne mondjak, igencsak megrendített ez a váratlan és tragikus információ.

   – Nem. – törte össze minden illúziómat az idegen. A kezembe temettem az arcomat. – De én új életet kínálok neked. Csodálatos, új életet. Se halál, sem betegség, sem az APEH nem fenyegetne többé. Mit szólsz hozzá?

   Nem tudtam, mindez hogy jön a húsvéti nyuszihoz, de nem állt szándékomban egyből beadni a derekamat, főleg, hogy nem tudtam, mit ajánlgat pontosan az idegen. Mindenesetre volt egy halovány sejtésem.

   – Szó sem lehet plasztikai műtétről.

   – Dehogy, semmi ilyesmi. – rázta a fejét az idegen. A vámpír. – Olyanná teszlek, amilyen én vagyok.

   – Nekem nem állna jól a szőke haj… És az a nagy csőr sem tetszik.

   A betolakodó ingatta a fejét, mint a hülye bólogatós kutya a Zsigulik műszerfalán. Aztán kinyújtotta felém gondosan manikűrözött kezét, és így szólt:

   – Gyere.

   Kikászálódtam a takaró alól, annyira megigézett szemének hideg kéksége. Eszembe sem jutott, hogy ma a Kiszel Tündés alvópólómat vettem fel. Megfogtam jéghideg kezét, ő pedig kinavigált a kertbe.

***

   Másnap reggel még nem voltam az, ami. Sőt, ha tekintetbe vesszük, hogy a vámpír hajnaltájt érkezett, lehet, hogy nem is másnap volt, de mindegy. Egy fűzfaágba kapaszkodva bambultam a messzeségbe, és akkor jöttem rá, hogy reggel a Nap feljön, és nem lemegy, következésképpen este pont ennek a fordítottja történik, s ezzel párhuzamosan az is eszembe jutott, hogy a napkeltét pontosan ezért hívják napkeltének, és a napnyugtát napnyugtának. Csak tudnám, mi az az alkony… persze később erre is rájöttem. Kedvem támadt lejegyezni világrengető felfedezéseimet, de mást kellett tennem. Várnom kellett. Az idegen azt mondta, várjak itt, hát vártam. Fogalmam sem volt, hova ment, de hallottam pár gyanús sikolyt rabszolgáim kunyhói felől. Nem érdekelt. Azt kívántam, bár ne jönne vissza.

   De visszajött.

   – Szép jó estét. – szólalt meg hirtelen a hátam mögött. Ijedtemben csinos kis tarzanlengést mutattam be a fűzfaágon. Mikor sikerült újra talpra állnom, a vámpír folytatta: – Felkészültél?

   Mogorván néztem rá. Az nem mondta, hogy versenyezni is fogunk… Előttem ült, és én még mindig rászegeztem a szemem, mikor oldalról ugrott nekem. Hogy ezt hogyan csinálta, nem tudom; vagy kettő volt belőle, vagy rohadt gyors volt. Gyanítom, hogy az előbbi, bár azóta sem láttam a titokzatos hasonmást.

   A szája gyorsan rátalált a nyaki ütőeremre. Mindketten a földre estünk, s mivel ő volt felül, megállapítottam, hogy baromi nehéz. Megpróbáltam lelökni magamról, de ő csak szörcsögött tovább, mit sem törődve a rúgkapálásommal. Éreztem, ahogy fogy az erőm, végül olyan hulla lettem, mint egy… hulla.

   A vámpír lemászott rólam, és belevihogott az éjszakába. Fél szememmel láttam, ahogy elővesz a zsebéből egy kiskést, majd arcához emeli, és mély vágást ejt az orrán. Aztán fölém hajolt. Orrából többek közt vér, valamint egyéb testnedvek csöpögtek a képembe. Tátogtam, mint guppi az akváriumban, ha elromlik a légcserélő-készülék. A vámpír egyre közelebb hajolt, már-már azt hittem, le akar smacizni. Puszta elővigyázatosságból ráharaptam az orrára.

   Két perc múlva lecuppantott magáról, és leroskadt egy sírkő tövébe. Én vonaglottam, megpróbáltam a kígyók mozgását utánozni, de nem ment, így hát felálltam, nekiszaladtam egy oszlopnak, majd ismét a földre kerültem. Fájt mindenem, nem kaptam levegőt, szuszogtam össze-vissza. Azt az elmémben és testemben támadt zavart nem lehet leírni. Egyes tagjaim megmerevedtek, majd elernyedtek. Végül, ahogy azt az etikett megkívánja, amennyiben az embert lecsapolják, meghaltam.

   A vámpír kigúvadt szemekkel figyelte, ahogy átalakulok. Kinőtt a harmadik kezem, a második fogsorom, kopoltyúm is lett. Végül visszaváltoztam olyanná, amilyen eredetileg voltam. A ráncaim kisimultak, a bőröm fehér lett, a szemgolyómon pedig kinőtt a túlvilági kontaktlencse. Nagyot kortyoltam a hullabűzös levegőből, majd feltápászkodtam. A vámpír is felállt, és odalépett mellém.

   – Lestat vagyok. – rázta meg a kezem. – Ha már egy örökkévalóságig össze leszünk zárva, legalább a nevemet tudd. – furcsán néztem rá. Ő körbemutatott a lepusztult tájon. – Most pedig nézz körül egy vámpír szemével! – mondta, és lekapta a fejéről éjjellátó infraszemüvegét, s átnyújtotta nekem.

***

   – És mit látott? – izgett-mozgott a Riporter, mint egy bespeedezett sajtkukac.

   – Azt emberi szó le nem írhatja… – merengett Louis, és gyanakvó pillantást vetett a diktafonra, amelyben sebesen pörögtek a szalagok. Talán attól félt, hogy felugrik, és leharapja a szemüvegét. – Minden zöldesben játszott, az emberek narancssárga pacáknak tűntek… Fura volt, na.

   A Riporter pupillája kitágult. (Lehet, hogy tényleg bevett valamit…)

   – És mondja csak, mi a helyzet ezekkel a vámpíros izékkel? Mi van a feszületekkel, tudja, azokkal a kereszt alakú izékkel, amin ott fityeg a Kisjézus…

   – Hö? – így Louis.

   – Szóval nem hat magára. – vonta le a következtetést a firkász. – És a többi? Koporsó? Fokhagyma? Leveskocka?

   – Koporsó! – kiáltott fel Louis, mivel örült neki, hogy végre megértett egy szót. – Koporsóm az volt. Több is. Elég kényelmes, és puha is… – Louis elhallgatott, és belemerengett a következő fejezetbe.