Negyedik fejezet,

   – melyben Lestat sok dolgot vág Louis fejéhez.

   – Az első koporsóm felettébb kényelmes volt. – nosztalgiázott Louis. – Minden volt benne, ami kellett, beépített lábvakaró, egy horkolásgátló, és néhány olyan dolog, amire csak később jöttem rá, mi az. De aztán azokat sohasem használtam. Emlékszem vampírlétem első vad éjszakájára… Lestat egy meglepetéssel készült, nem mondta meg, hogy hová visz, amikor karon ragadott, és kirángatott az ajtón. Még most maradt néhány szálka a testemben.

   Egy kocsmaszerű épület felé vette az irányt. Lestat közben malacvicceket mesélt, elsütötte többször is ugyanazt a poént, de én nem figyeltem rá. A szél belopódzott a kabátom alá, belekapott a saját csíkozású alsónadrágomba is. Valahova a távolba meredtem, néztem a semmit, mint macskák mosakodáskor. Figyelmem egy karcsú termeten, két darab karikalábon és annak vastag vádliján, majd szarbarnaszín görcsös fürtökön akadt meg. A kocsma előtt állt, háttal nekem, máris beleszerettem látatlanban. Észre sem vettem, hogy Lestat mellettem megkért, hogy fogjam meg, miközben ő beköti egy lábon a cipellőjét, és azt sem éreztem, amikor a konflis kereke párszor sárlenyomatot hagyott az arcomon, csak mentem előre, elvakultam attól a nőegyedtől. Kifújta a szájából a cigifüstöt, megigazította egy nőiesnek nem mondható mozdulattal a lába közt bő mályva szoknyáját, és belépett az ivóba, ahol már javában sramlit játszottak a zenészek, repültek a székek, és hánytak az emberek az orrukon, merthogy a szájuk a korsóval volt betömve. Lestat próbált visszahúzni, hogy ne menjek be, az első néhány percben elémállt, hogy visszatartson, de miután látta, hogy a lábam 45-ös, feladta, és utamra engedett.

   A nő, mintha csak rám várt volna… ott ült az egyik asztalnál, háttal személyemnek. Rögtön meg akartam vele ismerkedni, ezért mögé lopództam, átfogtam oszlopnyi derekát, és jól hallhatóan a fülébe suttogtam:

   – Hajad akár a búzamező, vörös ajkad, mint a learatott parasztok vére, szemed fénylik, mint a bagzó macskáké… – efféle gyengéd szavakat súgtam a fülébe.

   És akkor megfordult. Hevesen dobogó szívvel, imára kulcsolt kézzel vártam, hogy igent mondjon. De akkor csapott belém a felismerés… a nő egy FÉRFI volt!! Lányos zavaromban azt sem tudtam, hogy kétszer kettő néha öt, vöröslő fejjel robogtam ki a kocsmából. Páran – akik szintén transzvesztiták voltak – gusztustalan ajánlatokat tettek, mint például: „Mosd meg a hátam! Vágd le a lábujjkörmöm!”, s a többi. Lestat megkeresése után elhatároztam, hogy megkajálok valakit. Végre igazi vámpír módon viselkedek! Lestat kinevetett, miután elmeséltem az incidenst a kocsmában. Azt mondta, kövessem, tud egy helyet, ahol a nők olcsók és forróvérűek.

   A lebuj, ahová Lestat kalauzolt, olcsó volt és füstös. Tökéletesen beleillettem a még mindig paprikavörös fejemmel a környezetbe… Én elmentem szétnézni, Lestat közben beújított egy-két kivakolt nőt, és intett, hogy jöjjek és tanuljak.

   – Lesd el tőlem, barátom, hogyan kell a női nemre hatni! – mondta Lestat, és a mellette ülő, félbarna kenyérhez hasonlító, megszeppent nőre vigyorgott. A lány erre barátságosan Lestatra rebegtette az extra szempilláit. Miközben a lánynak gügyögött, csókolgatta a nyakát, hallottam, hogy nagyokat kortyint a hölgy véréből. A lány nagy élvezkedés közepette észre sem vette, hogy haldoklik. Eltakartam a kezemmel a szemem, és fújoltam.

   – Na, ne álljál már ott, mint a… tudodmi! Ha lassú vagy, megalvad a vére, és nagyon kényelmetlen a tömör darabkákat késsel-villával enni. Hagytam egy harit, nesze, itt a csuklója! – utasította Lestat, majd böfögött egyet.

   – Mit csináljak vele? – értetlenkedtem, hiszen a gondolat is elborzasztott.

   – Mit? Mit? Ne légy ilyen fatökű, Louis! Tapadj rá, mint egy pióca.

   Rátapadtam.

   Olyan volt, mint kis paraszt koromban, amikor Matchbox kisautó helyett a csűrben a patkányt tologattam, és közben lyukas nádszálon ittam a meleg tehéntejet. Olyan forró volt, és sós, és ahogy legurult minden csepp a torkomon, az maga volt a gyönyör. Lestattal sikerült szárazra szívnunk a lányt. Még meg akartam egy kicsit rágicsálni, de mesterem leintett „ne gusztustalankodj!” jelszóval. Kicsit pipa volt a szentem.

   Hazamentünk szerény villámba, és az asztalnál lefolytattuk az eszmecserét. Lestat kedvetlenül zenélt az üres poharakkal és evőeszközökkel, majd amikor megunta, a szőlőre rajzolt arcocskákat.

   – Louis, nagyon, de nagyon szégyenbe hoztál ma. Újszülött vámpír létedre viszolyogsz a vértől! Hallatlan! – ripakodott rám. Időközben bejött a szolgálólány, és megkérdezte, hogy mi a fenét keresünk itt, s amikor megmondtam, hogy én itt lakom, elnézést kért, és kiment.

   – Sajnálom, de nem jól van ez így.

   – Sehogy sem jó a helyzet, Louis. Meg kell tanulnod vért inni.

   Lestat eközben a leszaggatott szőlőbabákkal célba vette a fejem, és a harmadik rohadt darabnál mérges lettem.

   – És ha állatokat innánk? Kutyákat, macskákat? – érdeklődtem.

   – Macskákat nem, ezt jól jegyezd meg. Ők édesek, és imádnivalóak. – jelentette ki, és a szőlő elpocsékolása után az evőeszközt dobta hozzám.

   A szolgálónő, aki mellesleg 70 éves volt, és maximum 3 hajszállal bírt, betotyogott.

   – Ej, a fiatalurak nem is éhesek, akkor meg minek ülnek az asztalnál, he? – dohogott a banya, és ráncos kezével kezdte leszedni előttem a terítéket.

   – Ne! – fogtam meg a karját. – Még meg szeretném enni. – mutattam az üres levesestányér irányába.

   A banya rándított a vállán, de csak nem akart kimenni. Lestat vigyorgott, mint a tejbetök, de szemei azt sugalmazták, itt az idő, bizonyítsam, mennyire férfi és vámpír vagyok.

   – Tudod a dolgod, Louis! – sziszegte.

   Bólintottam, majd megfogtam a sápítozó nénit, hátradöntöttem, és romantikuscsók helyett a nyakába haraptam. A banya furamód szerfelett örült ennek.

   – A kis hamis, he! 25 éve itt szolgálok, és csak most mer kezdeményezni!

   Lestat lélegzetvisszafojtva várt, majd amikor elengedtem a nénit, megtapsolt.

   – Bravó, barátom! Látod, nem is kell ide állati vér…

   – Ez volt az utolsó, amikor emberi vért inni láttál. Mostantól kizárólag patkányokon akarok élni. – jelentettem ki, és kihúztam magam.

   – De akkor büdös lesz a szád. – biggyesztette le a száját Lestat. Hümmentettem egyet, majd úgy gondoltam, itt az ideje valami említésre méltó dolgot tenni.

   Éjszaka aztán Lestat mesélt nekem egy mesét, miközben én a koporsómban heverésztem. Vad látomásaim voltak. Mindenütt vért láttam, és fosó-hányó kismacskákat. Lestat is megjelent, mint piaci vérárus, de nem vettem tőle semmit. Hagymázas képzelgések verítékben fürösztötték a testemet. A rémálom befejezésekor ijedten fel akartam ülni, de bevertem a fejem a koporsóba, és visszazuhantam a homályba.