Ötödik fejezet

   – amelyben feltűnik a nemi identitás-zavarokkal küzdő ifjú, és a pudlik sem hozzák vissza a botot, valamint Louis piromániája előtör.

   Hát, nem aludtam semmit, viszont annál többet rémálmodtam. Lestat ki akart engesztelni, amiért már többször is a nyakamba lihegett. Tudta, hogy nem szeretem. Ennek ellenére ma éjjel is így keltett:

   – Louis! Hasadra süt a Hold! – s a vámpírnyál szépen, szuszogó hang kíséretében belefolyt a fülembe.

   Szóval Lestat tudta, hogy utálom ezt. Ezért úgy döntött, hogy meglepetésbulit szervez nekem. Csinosan kiöltöztünk, Lestat még rizsport is szórt a hajára. A szájfényt ezúttal hanyagolta.

   Beléptünk a bálterembe, ahol hangosan szólt a drum’n’boss, vagy mi. Már megszoktam Lestat étkezési metódusát. Így tudtam, hogy előétel gyanánt egy friss, zsenge EMO-s fiút fog enni. Ínyére valók voltak az emosok. Mindig felvágták magukat, elnyiszálták az ereiket önszántukból. Lestat nem értette, miért bőgnek közben – hiszen ők akarták – ennek ellenére a vámpírt boldoggá tette ez az öntálalási rendszer.

   Második fogásként jöhetett valami discos picsa. Lestat a szőkékre vadászott, hogy megszűntesse a konkurenciát. Életfilozófiája szerint csak egy maradhat… Lestat emellett utálta a sznobokat, ezért mindig evett belőlük egy kicsit.

   A tömeg sorai közt elhaladva mesterem meglátott egy buzi fiút, aki felkeltette az érdeklődését. Ugyanis a fiúra vörös rúzs volt mázolva, fehérítette a fogát, s pofázmányára pirosítót kent. Ahogy közelebb értünk, Lestat majdnem elélvezett a gyönyörtől, hiszen választottján Hello Kitty-s harisnya volt. Szeme éhesen megcsillant.

   – Tudod, Louis… A cukifiú melletti nyanya nagyon okos. Özvegy… A férjét együtt ölték meg, s egy rabszolgára kenték a dolgot… – suttogta titokzatosan Lestat.

   – Honnan tudod? – Nem tudtam, honnan tudta…

   – Onnan, te répa, hogy ellentétben veled, tudok szájról olvasni… Látszik, hogy különbözünk.

   Igen… én kevésbé vagyok bisexuális – gondoltam magamban, mivel csigamenetben odaértünk a nyanyeszhez és a fiúhoz, aki szerintem a néni unokahúga volt.

   – Ansanté Möszijő! Möszijő, ansanté – hát igen, az idős hölgyeknél gyakran beakad a lemez… Csak ne lett volna ennyire negrószagú a szája…

   Nemsokára kivittük őket a hóra. Ők azt hitték, sétálunk. De én tudtam, hogy gyaloglunk. És persze közben Lestattal szerkesztettük az étlapot. A nyanyának volt két pudlija. Megtudtam, hogy Sári néni hetente viszi őket hajszobrászhoz.

   Minden gondolatom a néni körül forgott. Pontosabban azon, hogy hogy lehet valaki ennyire büdös, másodszor azon, hogy van, amit még a negró sem nyom el, s harmadjára az járt a fejemben, vajon miért nem indult még be nála az öntisztulási folyamat… Nehéz, bonyolult kérdéseken agyaltam, de Lestat és a bisex fiúka eltűntek. Egyedül maradtam a fájó gondolatok, a bűzös nénike és két szőrcsomó társaságában, s a szipirtyó belémkarolt. Azt hitte, felizgatott… Nem elég, hogy büdös, de még hülye is volt. Ennyit róla…

   Eközben a szemem sarkából láttam, hogy Lestat akcióba lendült. Tudni kell Lestatról, hogy mutatóujján ezüst lakkal kifestett, hosszú műkörmöt hordott, s szerette vele megérinteni áldozatait. De hát Lestat perverz volt, mint tudjuk.

   Távolról hallottam, ahogy a féllány fiú nyakára lehelt. Kavarogni kezdett a gyomrom, ráadásul a kaja gondolatára többször is felkortyant. Sári néni aszitte, fingottam, így undorodva távolodott el tőlem, a kutyák meg morogni kezdtek. Nem értettem a dolgot. Hát igen… A legbüdösebb embernek a legkényesebb az orra. Nem! Ez nem közmondás! Most találtam ki.

   A riporter unottan kezdett dobolni az asztalon, így Louis gyorsan visszakanyarodott a témához.

   Szóval Lestat nagyokat kortyolt a stricijéből, s teljesen szárazra szívta. A nyanya szaga viszont annyira rámnehezedett, hogy elment az étvágyam tőle. Gondoltam, inkább választom a vegetálást, mikor a némber belebújt a képembe. A bukéjától majdnem szabadon eresztettem Vukot, de eszembe jutott, amit Lestat mondott: „Jól jegyezd meg, Louis. A bűzösök íze jobb!” Így hát visszafojtottam hányási ingerenciámat, fejemben mesterem nyálas szavai visszhangzottak. „Azért, Louis, azért, mert jól összeértek, zamatosak… képzeld azt, hogy pácban áztak. Igen, Louis, pácban. Ettől olyan jó az ízük a bűzösöknek.”

   Ráhagytam magamban, hogy biztosan igaza lehet. Elvégre ő a tapasztalt vérszívó, nem én.

   Tehát a vénség rámhajolt. Még kicsit gondolkodtam, melyik állat szagára asszociálnék. De ez a pikáns szag egyedi volt. Töprengtem volna tovább, de a néni mindenféle hülyeséggel traktált, mint például a gázszámla, a probiotikus joghurt, korai klimax…

   Nagyon idegesítő volt.

   – „Oh igen, ez a testem bűze” – végre egyszer kiemelte a lényeget. Nem lett volna reménytelen a néni, de a parkinsonkór azzá tette.

   Tele lett a tököm vele. Úgy döntöttem, inkább előétel gyanánt megízlelem a kutyáit. Kicsit olyan volt az ízük, mint a Snickersnek. Szőrös Snickersnek. Ráadásul beleakadt a fogszabályzómba a bundájuk. (Ha nem mondtam volna még, az egyik metszőfogam csálén nőtt – nem tett jót az imázsomnak.)

   Összeakadtam a kutyákkal, s ernyedt testük az arcomon csüngött. Nem tudtam kihúzni a szőrüket a fogam közül. A néni sikongani kezdett.

   – Úristen, egy póóók!

   Szerettem volna segíteni rajta, de ahogy megfordultam, a számból csüngő kutyák leütötték Sári nénit.

   – Te! Vámpírok szégyene! Óvnod kell a fogaidat! – torkollt le Lestat hibámért. Nagyon megsértődtem. A fogaimmal kapcsolatban mindig mimózalelkű voltam.– Ne akard elhitetni velem, hogy a pudli fehérít!

   Lestat akkor vérig sértett.

   – Te hoztad rám a fogszabályzó átkát!

   – Ugyan már, Louis! Ez a szexepiled.

   Elegem volt Lestatból, ráadásul a buli is ellaposodott. Ártani akartam neki, megalázni, bántani. Így hát felkértem keringőzni.

   – Azt eszel, amit akarsz, Louis. Szőrt, csirketápot, nitroglicerint, nekem mindegy, vazze! De óvd a fogaidat!

   Pár nappal később gyertyafényes tányérokat és poharakat nézegettünk, imitáltuk az étkezést. A leszívott vénlány cseléd helyett beújítottam egy fiatal tyúkot, akit rendkívül sértett a tény, hogy nem eszünk.

   – Azért főzök én, vazze, hogy utána megkukázzam?

   – Elmehetsz, Evet – utasítottam rendre a bögyös macát.

   – Nem értem, Uram! A szolgák azt mondták, szereted a paprikás krumplit. Mi a baj? Talán már nem vagy a gazdánk?

   Evet eszes lány volt, bár nem igazán értettem az észjárását.

   – Elmehetsz, Evet!

   Lestat gondolatai a fejemben cikáztak. „Kóstold meg! Biztos olyan, mint a praliné.” Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és kicsit leszipolyoztam Evetet.

   – Hát, Louis, szerezhetsz új cselédet! – röhögött gúnyosan Lestat.

   Én meg káromkodtam rendesen… Nehéz mostanság jó cselédet találni… Bár Evet íze nem volt olyan édes, mint Annáé. És persze Lestat megint minden baromsággal idegesített. A gyertya lángja pedig megbabonázott. Feszültségoldó játék gyanánt elkezdtem dekázni vele, s ekkor történt a bökkenő. A perzsaszőnyeg lángra kapott. Mi pedig nem találtuk a poroltót…

   – Ez az, Louis! Jól el kell dugni azt a szaros poroltót. – panaszkodott Lestat.

   Aznap nappal egy pöcegödörben aludtunk… Nem kell félni, mély gödör volt, eltakart a fekália. A Nap gyilkos sugarai nem érhettek utol bennünket…