Hatodik fejezet

   – amelyben Lestat eljátssza a csecsemőt, Louis meg túl komolyan veszi a dolgot.

   Másnap este komoly teológiai vitába keveredtünk Lestattal. A szememre hányt(a), hogy ateista létemre hogy merek olyan kijelentést tenni, miszerint „a pokol a mi hazánk.”

   – Louis, hidd el nekem, angyalkák nem léteznek. – simogatta meg békítőleg a jobb pofazacskómat Lestat, de én ellöktem a kezét.

   – A pokolban nincsenek angyalok, te debill! – pirítottam rá.

   – No nézd már, hogy ki van kupálva hittanból! – röhögött Lestat. – Még hogy ateista!...

   Mivel nem akartam, hogy sértett önérzetemen még nagyobb csorba essen, csúszva-mászva kivergődtem a pöcegödörből, elmentem a legközelebbi ház-, cseléd- és vízvezeték-ügynökségre, s mérgemben vettem egy lakást New Orleans-ban. Persze Lestatnak ez sem volt elég jó; kifogásolta, hogy napfénytetőt is szereltettem a házra. Még most sem tudom, mi volt a rossz ebben. Az viszont értékelte, hogy a drága villany helyett a gyertyafényt vezettettem be, bár a világító viaszrudakat gondosan elzárta előlem, nehogy megint rámtörjön a pirománia.

   Életünk mindaddig tele volt melegséggel (!), amíg mesteremnek eszébe nem jutott utólagos házavató-bulit rendezni. Én mondtam neki, hogy nem is házunk van, hanem lakásunk, de szart a fejemre, méghozzá jó magasról, és meghívta a környék összes sarki pillangóját egy kiadós tivornyára. Én előrelátóan bevásároltam egy rakás sósmogyorót meg virslit, hátha éhesek lesznek a vendégek, de ők csak bort ittak, meg vécégélt ettek, – ez utóbbit a bor hatása alatt, – úgyhogy a sok kaja azóta is ott penészedik a lakásban… Ja nem, mert leégett. De ez egy másik epizód az én felettébb sötét és dekadens életemből.

   Visszatérve a bulira… A vége felé úgy tűnt, hogy csak két nő igazán kitartó: egy félvér, békaszájú, kampósorrú, feltornyozott hajú és péklapát-tenyerű angyali szépség, és egy másik, akinek sajnos csak az égnek meredő lábára emlékszek, amint kibukkan Lestat kígyóvállai mögül. Lestat, miután végzett a lábassal, akarom mondani, a másik nővel, rávigyorgott a mellette ülő, tejcsokiszínű teremtésre.

   – A barátnődnek megártott a bor. – a nő erre horkantva-röfögve vihogni kezdett, mire én felindultságomban ki akartam menni a csukott erkélyajtón. Úgy tűnt, hogy a lánynak nem tűnt fel, hogy Lestatnak piros lett a fogsora, vagy hogy a barátnője hátratekert fejjel, kigúvadó szemekkel fekszik mellette.

   – Nem baj… – mondta a csökkent értelmi képességekkel bíró lány, s feltérdelve megpaskolgatta Lestat kiálló pofacsontját. – Akkor majd én varázsolom vörösre az ében hajadat… – a tükör elé sasszézva megállapítottam, hogy a nő nem csak hülye, hanem színvak is. – Nocsak már… izé… – ekkor kezdtem el a falba verni a fejem.

   Lestat azonban nem várt meg, amíg a nő még több baromságot hord össze, hanem kőkemény 40 kilós testsúlyával rátehénkedett annak térdére, s most ő kezdett mindenfélét összebeszélni:

   – Fogsorod akár egy üveg gyöngyhagyma, bőröd, mint a disznózsír… Már látlak is a bádogbödönben…

   – Miket hordasz össze? – vihorászott a nő, de aztán akkorára tátotta tepsiszáját, hogy az összes tömését megcsodálhattam, mivel Lestat nemes egyszerűséggel rárepült a hölgy… öhm… keblére. Egész pontosan a balikra.

   Szakadás, recsegés hallatszott, én meg a fikusz cserepe előtt állva alig bírtam visszatartani a kis Vukot. Lestat felemelkedett, és lecuppantotta a szemfogáról a szilikonbetétet, majd lemászott a lányról, akinek a ruhája úgy nézett ki, mintha előbb megjött volna a havija, s láthatólag annyira bele volt merülve az alkoholos mámorba, hogy még az sem tűnt fel neki, hogy egyik melle kisebb, mint a másik.

   Vámpírtársam közben felemelt egy majdnem üres borospoharat, s tartalmának maradékával lelocsolta az asztalon álló gyertyát. Aztán a nőhöz fordult, aki ekkor vette észre, hogy a fehér ruhája időközben pirossá transzformálódott.

   – Látod? Nedves a kanóc, így nem tudom újra meggyújtani. – Lestat bizonyosan kötelességének érezte, hogy megossza magasröptű gondolatait a sikoltozó nővel. – És az a nagy vérfolt is csak hypo-val fog kijönni…

   A lány egyre csak visítozott, de a vámpír rövid úton elhallgattatta egy nagyra nőtt muskátlival. Aztán hozzáfogott, hogy egy ásványvizes üvegbe némi vért töltsön a lány csuklójából. Én az ajtó felé támolyogtam, de nem találtam a kilincset.

   Lestat felém nyújtotta az üveget:

   – Idd ki, Louis! Gondold azt, hogy málnaszörp.

   – Haggyá’ má’! – feleltem némi gondolkodás után, miután megtaláltam az odaillő kifejezést.

   – Idd meg, akkor békára lelsz!

   Kivertem… a kezéből az üveget.

   – Ez neked béka?! Még csak nem is zöld!

   – Hülye segg vagy, Louis, tudd meg! – Lestat az ölébe kapta a lányt, akinek a szeme ide-oda járt köztünk, mintha egy teniszmérkőzésen lenne, s elvánszorgott vele a frizsiderig, majd felrúgta az ajtaját, és bedugta a lányt a hűtött italok közé. Az meg teli torkából üvöltött:

   – Ez egy hűtő! Ez egy hűtő!!! NEE…!!!

   Lestat becsapta az ajtót; odabent megzörrentek a sörösüvegek.

   – Miért csinálod ezt? – suttogtam.

   – Melege volt, hát segítettem rajta. – vont vállat Lestat. – A fenébe is, Louis, ne mondd, hogy nem élvezed!

   – De mondom.

   Magasröptű párbeszédünknek az egyre jobban billegő hűtőszekrény vetett véget. Lestat kimeredt szemekkel nézett rám, szép, nagy, öles léptekkel körbejárta párszor a háztartási eszközt, végül feltépte az ajtót, és benézett az összehajtogatott nőre.

   – Valami baj van?

   – Ez egy hűtő. – szipogott a lány, én meg megállapítottam, hogy igen gazdag a szókincse szinonimák terén.

   – Aha. – bólogatott Lestat. – Akkor téged hibernáltak. 300 évet utaztál előre az időben. – a nő riadtan nézett rám.

   – Nem hibernáltak, ugye? Ugye nem ment ki a fűző a divatból?!

   – Nem. – nyugtattam meg, s szétnyitottam a kabátomat, hogy megmutassam: én is hordok olyat. Lestat azonban nem bírta leállítani magát.

   – A barátom meleg, őt ne kérdezd ilyenekről. – majd rámnézett. – Gyerünk, ess neki, Louis!

   – De ettől karcsúbb a derekam! – nyafogtam, mire Lestat a földhöz csapkodta az orrát dühében.

   – Én nem a fűzőről beszélek, te idióta! A nőnek ess neki!

   – Nem. – összefontam a kezem a mellkasom előtt.

   – Ne légy finnyás, harapj bele!

   – Mondom, hogy nem!!! Yvette-nek olyan rossz íze volt, hogy megfogadtam, soha többé nem eszek olyanból, akinek egy árnyalattal is sötétebb a bőre, mint az enyém!

   – De te krétafehér vagy, Louis!

   – Leszarom, hagyjál békén! – hisztiztem. Lestat, látván, hogy nem jutunk dűlőre, elkapta a nőt, és szörcsögve kiszívta a vérét az utolsó cseppig, majd jóllakott hangokat hallatva elvonszolta magát a legközelebbi karosszékig.

   – Tessék, ezt akartad? Mindjárt kidurranok.

   – Anyám. – hüledeztem, ahogy végignéztem a két hullán, a feldúlt szobán és a falra freccsent hangulatos vérfoltokon. – Remélem, ez kimarad a tananyagból.

   – Tudod, Louis, – vetett rám egy lesújtó pillantást mesterem, miközben a hasát simogatta, – a régi időkben ezt, amit tőlem kaptál, Sötét Ajándoknak nevezték…

   Ez annyira borzalmasan és fülsértően hangzott, hogy azon nyomban kimenekültem a zuhogós, esős, pestises éjszakába, hogy megkeressem a legközelebbi patkányfamíliát, és beléjük fojtsam undorom.