Hetedik fejezet,

   – amely kizárólag Claudiáról szól.

   Miután a házból kimenekültem, észrevettem, hogy milyen jó kis husi patkányok rohangásznak ilyentájt a sikátorokban. Az eső eláztatta kontyomat, én pedig szagommal a rágcsálókat ijesztgettem. A legbátrabb oda is jött hozzám, én pedig felkaptam, és belemélyesztettem a fogaimat, s cincálni kezdtem. Néhányan emiatt a jelenet miatt becsukták házaik ablakát, vagy pedig „ez hülye! patkányon tanul szájharmonikázni!” felkiáltásokkal bombáztak.

   Végigcsoszogtam a kellemesen penetráns szűk kis nyomorék sikátorban. Talán sírtam is Lestat szavai miatt, de legjobban saját tehetetlenségem bántott, hogy még mindig nem tudom önállóan bekötni a cipellőmet.

   Az eső tam-tam dob ritmusára egy új dalra gyújtott fehér homlokomon. Dülöngéltem, mint egy részeg, morogtam, hörögtem és szagolgattam a pestis édes illatát az orrom előtt tartott szőrcsomóból. Két alak jelent meg az utcácska végén, amolyan kertészfélék, akik egy talicskát toltak, tele rohadt muskátlival. Ahogy megláttak a szám elé tartott patkánnyal, ugrottak helyből egy métert, majd felkapaszkodtak a közvilágításra.

   – Arra ne menj, hé, arra pestis van mindenütt, még a virágaimat is elpusztította a Sirató Halál! – rebegte szorosan átfont karokkal a lámpatesten az egyik.

   Valami menekítő és találó válaszon törtem az agyam, hogy egy ilyen jóképű fazon mit keres patkányfogsorral a pestises sikátorban, ahol nem csak a vakolat rohad. Végül hosszas gondolkodás után a falnak dűltem, eldobtam a kis barátomat, és így szóltam:

   – Leszarooom… utállak titeket! Utálom magamat! Utálom Lestatot! Szeretem a macskámat! Nincs is macskám! Bárcsak meghalnék!

   A két figura a lámpacsövön lecsúsztatta görcsbe merevedett tagjait, és az egyik közönyösen legyintett.

   – Hagyd, Pierre, csak egy emos. – fogták a talicskát, és pusmogva továbbálltak. Ahogyan én is továbbmentem. Szipogva és teljesen kiéhezve elérkeztem egy kis házhoz, ahol egy vékonyka hang zavart fel depressziómból.

   – Anyaaa! Most te jössz!

   Közelebb mentem, és láttam egy kislányt a földön ülve, kártyákkal a kezében. Egy karosszék előtt ült, amiben talán az egykori anyja, vagy apja terpeszkedett… nem tudom, milyen nemű lehetett a személy, de azt a vak is látta, hogy Oslóban van.

   A kislány ezzel nemigen törődött. Szórt néhány lapot ismét a tetem ölébe, aki nem hajlott a fenyítő szóra, miszerint ő következik. Csak nyugodtan meresztgette kővé száradt szemét valami idegen homályba, testét megremegtette az esti szél, amitől a maradék négy szál fekete haja is elporladt. A lányka meglökdöste a hullát. Továbbra is saját kártyáit markolászta. Két ásza volt. Hm… esélyes a győzelemre.

   Közelebb léptem, és megreccsent a lábam alatt a padló, ami valamilyen szurkos tákolmány lehetett. A kislány látta, hogy jövök, meg sem ijedt a Hófehérke-stílusomtól.

   – Te nem játszhatsz, mert ezt csak ketten jó játszani! – jelentette ki karba font kézzel, némi keserédes daccal orcáján.

   – Te hülye vagy? – kérdeztem tőle lágyan, nehogy félreértsen. A kislány felállt, és a nyakamba ugrott, majd a fülembe súgta:

   – Kérem, segítsen az anyámon. Már egy hete kezdtünk el kártyázni, de még mindig nem tud mit letenni… Lehet, hogy alszik?

   – Hát, innen nézve inkább halottnak tűnik. – jelentettem ki, és alaposan megszaglásztam a kislány haját, aki még mindig nem engedett a gyilkos ölelésből. Ahogyan elméláztam halálszaga felett, eszembe jutott, hogy a főétkezést ma kihagytam. A lány szaga tisztára beindított, ahogyan az orrom felé futott a vére sós aromája, egy ismeretlen hang megszólalt a fejemben: „Harapjon rá, és fellélegezhet!” Úgy is tettem.

   Az első harapás pont a nyaki eret sebezte meg, ahonnan őrült módjára kezdett bugyborékolni a számba a vére. Éreztem, ahogy a lába megroggyan, és mintha az enyém is kezdte volna a maga útját járni… de én egyre csak kortyoltam, ittam az édes nektárt, szívogattam, lefetyeltem, amikor Lestat kacagása megzavarta ezt a horrorisztikus romantikát.

   – Hát betojok! Komolyan mondom, betojok, Louis! Épphogy kiteszed a lábad otthonról, máris kislányokon gyakorolsz! És még te vagy a szent, hahaha! – csapkodta a térdét Lestat, majd tovább mondta a monológját: – Te, filozófus, az életek megmentője, te szajkózod mindig, hogy nem eszel több embert, hányszor, de hányszor megígérted már! És lám, mit művelsz! Ez… ez káprázatos, ezt meg kell ünnepelnünk!

   Nem vártam meg, míg befejezi gúnyos mondókáját. Felkaptam a lány elgyengült testét, leraktam az ágyra, közöltem vele, hogy az esti mese elmarad, és mint egy bika, kiáradtam a nyílászárón, így azt is csak az ablakból láttam, mikor Lestat az ágyon ugrándozott, majd felkapta a karosszékben ülő nénit, és egy rohadt jót táncolt vele, közben énekelt is hozzá. Valami ilyesmit:

„Ilyenek vagyunk, mi vagyunk,

A pokolban megrohadunk,

Pestises már minden tagunk,

Míg élünk, csak mulatunk!”

   Majd kisvártatva újabb dalba kezdett, de ezúttal olyan hevesen forgatta meg a tetemet, hogy annak lerepült a feje.

„Most pedig vége a szép időnek,

Addig csapd a szelet, míg le nem lőnek…”

   Ez a kis rituálé annyira felháborított, hogy egy tágas helyre vágyódtam, ezért bemásztam egy telefonfülkébe. Őrjítő érzés volt a kislány vérének íze, szabályosan forrt a számban. Már értettem Lestat szavait, tényleg csak esőkor lelek békát. Meg ha ölök, békét.

   Lestat eközben a reluxa mögül pislogott, de hogy hol volt, azt nem tudtam, de nem is érdekelt. Hallgattam a telefon búgását, majd többször is felhívtam a hibabejelentőt és beleordítottam, hogy „vért szívtam!”, de senki sem nyújtott lelki üdvözülést. Az üvegajtón keresztül néztem az éjszakát, mikor a mesterem bekopogott.

   – Foglalt. – mondtam neki, mert nem kívántam vele beszélgetni. Szörnyen rosszul voltam.

   – Sokáig fog tartani? – kérdezte ő mosolyogva.

   – Hagyjál. – feleltem, mert csak.

   – Na, ne bolondozz. – legyintett.

   – Hogy találtál rám? – kérdeztem szipogva. Lestat mosolygott továbbra is.

   – Azok a kedves polgárok mondták meg az utat, akiket te belöktél a vízbe hányás közben a mólón. Üdvözlik anyukádat.

   Fájtak a szavai, mert tudtam, minden, mit mond, szívből mondja.

   – Elhiszem, hogy szörnyű lehet most neked. Senki nem érti ezt. Ez nem mehet így tovább, ugye?

   Úgy néztem rá, mint egy németjuhász, aki kaját kér a gazdájától.

   – Nem. – feleltem.

   – Szükség törvényt bont, ilyen a mi fajtánk. Csináld azt, ami miatt vámpír a vámpír.

   Elhúztam az arcomat. Látni sem bírtam.

   – Van egy meglepim neked. – szólt negédesen. – Ha követsz, megkapod, ha nem, enyém lesz.

   Feltápászkodtam, és kisétáltam a fülkéből, de előtte kiszedtem a telefonkönyvet a seggemből. Egészen a házig sétáltunk, szótlanul, ködbe burkolózva. A lakás közepén Lestat bekötötte a szemem, majd azt mondta, keressem meg magam az ajándékot, ami a hálószobában vár rám. Elgyötörten is, de megtettem, amit kívánt. Elindultam vakon, csak az érzékeimre hagyatkoztam. Egyenesen előre mentem, éreztem, ahogyan az ágy lába kicsorbítja a lábujjam, majd a fájdalomtól kábán ráestem egy puha és lélegző valamire.

   – Kiskutya? – kérdeztem.

   – Nem, te lökött, vedd le a kötést!

   Amikor megláttam a hullaparfümös kislányt, azt hittem, ismét hanyattesek. Rémülten néztem hol rá, hol Lestatra.

   – Na ne! – hátráltam a dühtől immár. Pedig én egy kutyust szerettem volna! Egy percre eszembe villant az a kép, ahogyan én és a göndör hajú kislány a részegektől hemzsegő játszótéren hintázunk. Erre a képsorra a dühömet valami jóleső érzés váltotta fel. Gondoskodni akartam róla, a sajátoménak tudni, etetni és sétáltatni, napi háromszor.

   Odaálltam az ágya fölé, ő nem láthatott, mert még aludt. Szavaim sebet ejtettek az éjszaka csendjén.

   – Azt hittem… azt hittem ő meghalt… – hebegtem.

   – Nyugi, majdnem, de ez nem befolyásolja lelkiismereted tisztaságát. – nyugtatott meg a mesterem, és kis híján felgyújtotta a lakást a gyertyatartóval, amivel a kislány ágya fölé hajolt. Gyengéden megpaskolta annak mindkét hófehér orcáját.

   – Claudia! Hé Claudia!

   A lány felpillantott, szemei homályosak voltak, látszott, hogy megpróbál belehalni a fájdalmaiba. Lestat folytatta a neki címzett mondatokat:

   – Ne félj, csak hamarosan meg fogsz halni. Nem fogod érezni, ahogyan leállnak a szerveid, s majdan a szíved, ami az utolsó korty vért is to…

   – Lestat! Ne szívózz vele, hiszen még csak gyerek! – vágtam közbe. A kislány csak nézett, nézett, de nem igazán látott. Valahogy éreztem, mire készül Lestat, de vártam a végkifejletet.

   – Kapsz valami fincsit, és egyből jobban leszel. – duruzsolta Claudia fülébe. Hátrébbdőlt és feltűrte a bal karján az ingét, majd előkészült, hogy eret vágjon magán, de elkaptam a kezét.

   – Belőle is vámpírt akarsz csinálni? Nem engedem! – fakadtam ki.

   – Inkább hagyod, hogy halálnak halálával haljon? – alliterált a mesterem. Megcsóváltam a fejem. Tényleg lehetetlen őt űberelni.

   Míg a kis szertartást Lestat véghezvitte, és a szoba egyik sarkából szemlélődtem. Claudia lágyan tapadt Lestat csuklójára, mint a kezdő orvosi pióca, aki eret csak a tévében látott. Hallottam nehézkes nyelését, lassú szívverését, majd szörcsögött is. A kis mohó annyira belejött a szívásba, hogy majdnem sikerült neki Lestatot még jobban elfehérítenie. A mesterem dühösen kapta el a kezét.

   – Azanyád, tee!... – hörögte. A lány megnyalintotta a szája szélét. Lestat leroskadt az ágy melletti székbe, majd intett nekem.

   – Nézd, Louis… nézd, milyen voltál te is, mikor a szenvedés és a kárhozat megbélyegezte lelkedet…

   Nem értettem, mit mondott, de tanulságos lehetett.

   Claudia vonaglott és lihegett össze-vissza, kétszer bepisilt, majd mindenféle rémeket látott, – többek közt UFO-kat és Elvist. Arca eltorzult, majd hirtelen öregedni látszott 10 évet és kifehéredett, pedig nem is locsoltuk meg fehérítővel. Fogai megnőttek, haja átalakult, Lestatra nézett.

   – Adj vért, és ments meg 3 életet! Plusz-mínusz 2! – sóhajtotta.

   Borzalmas volt végignézni. Lestat meg szinte bepisilt a gyönyörűségtől. Felállt a székből, kiment a WC-re, meghúzta a zsinórt, a WC tartály hangos surrogással öblített, majd dobbantott kettőt. Először nem értettem, miért szteppel, ha nagyon kell neki, de ráhagytam.

   Kisvártatva egy nő lépett be szentélyünkbe, egy óriási WC-pumpával.

   – Má’ megin’ eldugút’? – kérdezte. Claudiára nézett, majd elcsodálkozott. – Ó, de szép kislány! Reggel még nem volt itt, maguk kis huncutok, hogy csinálták őt ide, he? – vigyorgott a néni. De további kérdéseit nem tehette fel már, Lestat elkapta a gégéjét, és feltálalta Claudiának, aki hozzálátott a villásreggelijének: friss, porhanyós házinéni volt a terítéken. Claudia megkereste, merre található a néni nyaki ütőere, és mohón kortyolgatni kezdte annak még meg nem alvadt vérét. Lestat közben biztatta őt.

   – Ez az… egészen jól megy neki, nem, Louis? Mintha az ősatyja valamilyen porszívófélék családjába tartozott volna! – lelkendezett a mesterem, majd leszedte a kislányvámpírt a nőről, mert már vészesen kezdett elmenni belőle a szufla.

   – Elég lesz, ne légy telhetetlen! – mosolygott rá negédesen. – Abba kell hagynod, mert a következő adag már az agya lenne.

   Claudia ráemelte spánieltekintetét, büfizett egyet, majd teljesen higgadtan a mesteréhez fordult.

   – Mééég akajok… – szólt, mint a bácsi a Hófehérben.

   – Persze, persze, hogy akarsz… de ne feledd, nem mind arany, ami hörcsög!

   Olyan idillikusnak tűnt az a pillanat, ahogyan ők az ágyon ültek, és Lestat lelkesen gügyörészett az ifjú társunknak. De én valahogy féltem ettől a helyzettől, no nem azért, mert nem szerettem gruppenben.

   – A mami hol van? – kérdezte szájtörlés után a lány. Lestat rám nézett, mintha tőlem várna magyarázatot.

   – Ő már az égiekkel ultizik. – feleltem neki Lestat helyett. Claudia zavarodottan pislogott.

   – Most már törvénytelenül is örökbe fogadtunk. Így fogunk élni. Louis itt akart hagyni minket, de amikor megtudta, hogy egy lánya lesz, inkább meggondolta magát. – magyarázott a mesterem, és közben le sem vette a szemét újdonsült kreálmányáról. Én pedig a szemeimmel gyilkoltam Lestatot azért, amit tett. Claudia a nyakamba ugrott.

***

   A riporter annyira figyelt, hogy észre sem vette, hogy a saját kézfején nyomta el a cigit. Kattant egyet a ketyeréje, ő pedig kicserélte egy vadonatúj üres kazettára. Értetlenkedésének hangot is adott.

   – Rábírta magát, hogy maradjon? – kérdezte.

   – Igen. Ismert engem, és eldugta a hajójegyemet. De nem csak ezért maradtam, hanem mert Claudia életében fontos szerepem lesz. – mondta a vámpír.

   – Hűhaa. – vetette közbe a riporter.

   A vámpír sóhajtott, majd folytatta.

***

   Lestat is nagyon szerette Claudiát. Szinte majdnem minden nap együtt festették ki a szájukat és mentek el fodrászhoz. Claudia annak ellenére, hogy gyermek volt még, nagyon értett a gyilkoláshoz. Egyszer megharapta a varrónője ujját, majd könnyekkel küszködve azzal mentegetőzött, hogy azt hitte, hogy virsli.

   Eleinte az én koporsómban aludt. Ujjacskáival az orromba túrt és befonta az orrszőrömet. Később persze saját koporsót akart.

   Eleinte gyorsan ölt, mert még nem tudta macskamódra szadizni az áldozatait. Később esténként a padokon várta a gyermektelen néniket, hogy aztán jól a nyakukba haraphasson. Lestat mindig elérzékenyült, ha látta, hogyan eszik Claudia kés és villa nélkül. Még zongorázni is megtanította, de két leckénél többre nem jutottak sohasem, mert tízóraiként Claudia mindig elfogyasztotta aktuális zenetanárát. Izgatta a művészi véna. Gyakran mentek házhoz, hogy megmutassák, mennyire tehetséges Claudia, és cserébe csak a ház gazdájának vérét kérték.

   Teltek-múltak a napok, hónapok Claudia mellett. Az én szememben ő még csak gyerek volt, míg Lestat az utódját látta benne.

   Egyik este lemaradt tőlünk, amikor a kikötőben sétáltunk. Egy házra emelte tekintetét, ahol éppen egy fehér segg köszöntötte az arra járókat. A gazdája észre sem vette, hogy az ablak rése mindent látni engedett. Claudia megszállottan nézte kerek idomát, majd elidőzött kissé annak pattanásain. Láttam, hogy mi után sóvárog, de nem hittem volna, hogy dühe azonnal testet ölt. Lestat észrevette Claudia kiszemeltjét.

   – Igen, igen, ez egy szép telihold. – mosolygott. – Tiéd lehet.

   – Olyan akarok lenni, mint ő… – felelte halkan Claudia. Kérdően néztünk rá, de ő magában tartotta gondolatait.

   – Egyszer talán te is olyan lehetsz… de ha igazán nagy ülep akarsz lenni, tanulj csak Louis-tól. – vihogott Lestat. – Úgyis egyre jobban hasonlítasz rá.

   Claudia elmosolyodott, de a látottak nem hagyták nyugodni, ezt tudtuk jól.