Kilencedik fejezet

   – amelyben szakrális gyilkosságot követnek el Lestat ellen, és a gáz is égve marad…

   Claudia az ezt követő időszakban mintha nem lett volna önmaga. Legelőször azt követelte, hogy szólítsuk Őfelsége I. Leokádiának, mert az szerinte sokkal felnőttesebben hangzik. Miután rájött, hogy legfeljebb és a legjobb esetben is csak I., avagy Oroszlánszagú Leónak fogjuk hívni, bosszúból színes vattapamacsokat ragasztott a hónaljára és egyéb testrészeire, amiket utána természetesen nekem kellett leszednem. Ezután levagdosta az összes Barbie-ja fejét, és kiakasztgatta őket az erkélyre, aminek következtében a szomszédok és a lakásunk előtt-alatt elhaladó járókelők folyton azzal zaklattak minket, hogy vigyük pszichológushoz szerelmünk gyümölcsét.

   Mindezen eseményeket még úgy-ahogy elviseltük, ám amikor Claudia egy szép, novemberi estén hátulról megijesztette fodrászunkat, miközben az a borotváját élesítette, Lestatnál betelt a pohár. Szinte a szemem előtt van a jelenet, ahogy Lestat egy hajsütővassal kergeti a lányt körbe-körbe a szalonban… Persze nem érte utol.

   Ennek ellenére azt hiszem, Claudiának ekkor támadtak sötét gondolatai teremtőjével kapcsolatban. Na nem kell félreérteni, nem olyan sötét gondolatok voltak ezek… Csupán a gyilkolászásra való hajlam ütközött ki bennük.

   Azon a bizonyos estén, mikor Claudia végrehajtotta ördögi tervét, éppen a szomszéd szobában jógáztam, s azt próbálgattam, hogy milyen magasra tudom fellökni magam a farizmaim segítségével. Ezt a tudományomat azóta már tökélyre fejlesztettem, de akkoriban még csak 7 centi volt a rekordom.

   Fájdalmas nyögdécselésemet jótékonyan elfedte Lestat áthallatszó virtuóz zongorajátéka. A mai napig emlékszek, mit játszott, csak most nem jut eszembe a címe. Valami ilyesmi volt: tüttü – tüttürü – papparaaa – hm – hmm – tütüttüttürü, és aztán jött a refrén: tádádááá… Persze zongorán sokkal szebben hangzott.

   Lestat ujjai tehát fürgén szaladgáltak a billentyűkön, mikor Claudia belépett a szobába. Piroskának öltözött, kezében kosárka, fején csuklya. Gondolom, Lestat volt a farkas, csak ő nem tudott róla.

   – Nem kapsz zsebpénzt. – pillantott fel ingerülten Lestat, mire Claudia elkomorodott kissé.

   – Nem a zsebpénzemért jöttem, és különben is, eddig sem kaptam, de most, hogy mondod…

   – Akkor mi a francot akarsz már megint? Most mit ragasztottál a seggedre? Parókát? Vagy megint begurult az ágy alá az üvegszemed? Mert én ugyan nem mászok be oda még egyszer… És mi ez az idióta szerelés? – Lestat közben ide-oda dülöngélt a zene ritmusára, néha-néha belefejelt a zongora kottatartójába, körülötte pedig sejtelmesen libegtek a hófehér, selyem csipkefüggönyök.

   – Ajándékot hoztam neked, Lestat. – villantott el egy cápamosolyt Claudia. A másik vámpír egy pillanatra lefagyott, s a hatásszünetben a fejére szállt a függöny egyik szárnya, amitől úgy nézett ki, mint egy fátyolos menyasszony…

   – Leszarom. – felelte végül, kis gondolkodás után, majd tovább játszott.

   Claudia közelebb araszolt, és elővette a legkutyább kutyatekintetét.

   – Lesti-meszti, lécci, nézd meg az ajimat! – nyafogta, mire Lestat ijedtében lefordult a zsámolyról. A sokktól lemerevedve terült el a perzsaszőnyegen, s csak egy erőteljes rúgástól tért magához.

   – Soha… – hörögte. – Soha többé ne merj a jelenlétemben ilyen szavakat használni!

   Claudia válasz helyett megragadta csipkés kézelőjét, és kivonszolta őt a szalonba. A kiskacsás tapéta és a dömpermintás szőnyeg által közrefogott helyiségben lévő pamlagon két test hevert: zsenge, fiatal, ennivaló testek. Lestat azonban gyomorkorgás helyett egy döbbent nyögést produkált:

   – Hol a fejük?! – Claudia megpaskolta a kosárkája tetején a piros rongyot, amelynek színe így rögtön értelmet nyert. Lestat nagy szemeket meresztett rá. – Így mi a jó fűzfánfütyülő rézangyalt kezdjek velük?

   – Edd meeeg, edd meeeg… – mondta Gollam-stílusban Claudia, éhesen csattogtatva éles kis fogait. Lestat csípőre vágta a kezét.

   – Nem versz át, ez valami csel…

   Claudia azonban nem várta meg, hogy Lestat gondolatmenete végére érjen, inkább jól sípcsonton rúgta szerencsétlen mesterét. Lestat egy lábon ugrándozva üvöltözni kezdett:

   – Louis! Louis!!! Gyere már, segíts, mert ez a kis… már megint hisztirohama van!

   Ekkor éppen egy bonyolult pózba voltam merevedve, és persze nem ment könnyen a testem alaphelyzetbe való visszaállítása. Éppen a lábamat próbáltam kiakasztani a nyakamból, mikor odaátról Lestat újabb sikoltása hallatszott:

   – Segítség, meg akar ölni!!! – majd rögtön ezután pöffögő, brummogó hang és Claudia nevetése hallatszott. Arra gondoltam, hogy a hiszti valószínűleg átment játékba és Lestat is csak viccből kiabál, így nem siettem nagyon saját magam széthajtogatásával.

   Mikor 3 perc múlva átléptem a szalonba, Claudia épp azzal foglalatoskodott, hogy elválassza Lestat fejét a nyakától. A vámpír hátán térdelt és egy bazinagy láncfűrészt berregtetett. Sajnos a fentebb említett műveletet már félig-meddig sikerült végrehajtania, ugyanis Lestat leginkább Félig Fej Nélküli Nick-re hajazott. Kiömlő vére teljesen beterítette a szobát, és én jól bele is tapickoltam, ahogy berohantam a szobába, és emígyen üvöltöztem:

   – Úristen, Claudia, csupa piszok vagy!!!

   A kislány végleg meg akarta szabadítani a fejétől Lestatot, mikor kikaptam a kezéből a veszélyes faaprító eszközt, és lekevertem neki két hatalmas taslit. Ám az ezt követő hatalmas, könnyes tekintetnek már nem tudtam ellenállni, és a karomba kaptam Claudiát, aki szopni kezdte csupavér hüvelykujját.

   Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Nem bírtam felfogni, hogy Lestat halott, ráadásul ilyen csúnyán végezte. Nem hiszem, hogy erre a halálnemre vágyott. A cipőmet lassan elborította a ragacsos, vörös nedv, s nekem az járt a fejemben, hogy vajon mennyibe fog kerülni a vegytisztító…

   – Csak a kosárkámat akartam megtölteni… – szipogta a fülembe Claudia.

   – Most nézd meg, mekkora kupit csináltál! – dohogtam. – Mit csinálunk a hullával?! Ezt nem dughatjuk a babáid közé…

   – Oldjuk fel savban és húzzuk le a vécén. – ajánlotta Claudia. – Vagy daraboljuk fel és szórjuk ki az ablakon…

   – Nem. – intettem le a lányt. – Az lesz a legjobb, ha a mocsárba dobjuk.

***

   A holttestnek nem kellett sok idő ahhoz, hogy elsüllyedjen a bugyborékoló, moszatos, tiszta retek vízben. Főleg úgy nem, hogy előtte kötöttünk rá pár téglát, hogy Lestat minél gyorsabban megcsodálhassa a fenéken szunnyadó radioaktív hulladékot.

   Claudia ezúttal elvetette a Piroska-jelmezt, helyette Kaszásnak öltözött. Persze a kaszáját elkoboztam, nehogy kárt tegyen valamiben vagy valakiben, esetleg magában. Néztük, ahogy pár krokodil csobbanva a hulla után veti magát. A kislánynak úgy ragyogott a feje, mint egy gázlámpa.

   – Remélem, megeszik… – vigyorgott.

   – Mi is kiérdemelnénk, hogy megegyenek. Minden átkozott éjjel. – mondtam.

   – Minden éjjel? – értetlenkedett Claudia. – De hát csak egyszer tudnak megenni, nem? – bár Claudia lélekben jóval idősebb volt, mint amennyinek kinézett, úgy tűnt, számára az eltelt idő nem hozta magával a szellemi fejlődést. Inkább nem fárasztottam magam a magyarázkodással.

   Még azon a héten eldöntöttük, hogy elhagyjuk New Orleans-t. Sőt, ha már itt tartunk, egész Amerikát. Elegem volt már abból, hogy lépten-nyomon épülő hamburgeresbódékba botlok, hogy az összes csatornán folyton baseball-t játszanak, és persze abból is, hogy a szúnyogokon kívül más vérszívókkal nemigen találkozok.

   Claudia egészen az indulás napjáig európai klasszikusokat bújt, de nem hiszem, hogy sokat értett volna belőlük. Beiratkozott egy gyorstalpaló svéd nyelvi kurzusra is, de hogy ezt milyen megfontolásból tette, nem tudom. Emellett elolvasott minden létező irományt rólunk, vámpírokról, s ennek hatására majd’ egy hétig Drakulának szólított.

   Az indulás estéjén a kipucolt házban álldogálva felfedeztem, hogy két kis kanári szerencsésen átvészelte azokat a heteket, amikor Claudia darts-lázban égett. Épp azon gondolkodtam, szóljak-e neki, mikor furcsa illatok csapták meg érzékeny szaglószervemet. A nyomok a konyhába vezettek, ahol Claudia a gázrezsó előtt ügyködött.

   – Mit csinálsz?

   – Kakaót főzök.

   – De mi…

   – Tudom, Louis, úgysem fogjuk meginni, de most ez az új trend… – Claudia nagyon nézett valamit a hátam mögött, s egyszer csak elnyúlt a feje: – Vigyázz!!!

   Megpördültem a tengelyem körül, s ezzel egyetemben bemutattam egy csodás balerinaugrást. A konyha ajtajában nem más állt, mint Lestat. Az orráról moszat lógott, a bőre zöldes volt és aszott, de a fejét valahogy sikerült visszahelyeznie eredeti állapotába. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem az átlátszó ragasztószalag széleit.

   Mindhárman némán meredtünk egymásra, majd Lestat megszólalt:

   – Bú.

   A rövid kis szó hatására Claudia sikítva menekülőre fogta a dolgot, és átcsusszant Lestat lábai között – melyek megpenészedett ropikra emlékeztettek, – én pedig felugrottam a konyhaszekrényre, hogy Lestat ne érjen el. Sajnos a moszatember nem 85 centiméter magas volt, a derekáig ért csupán a bútor, így könnyedén utánamkapott. Én gyorsan átszaladtam rajta, oly intenzitással, mint egy kombájn, és Claudia után eredtem.

   Már majdnem elértük az ajtót, mikor a lány a homlokára csapott, és hátraarcot csinált. Még időben elkaptam a derekát, de ő csak kapálózott:

   – Nem zártam el a gázt! Ki fog futni a tej!!!

   Ebben a pillanatban hallottuk, hogy valami belobban odafönt, majd megcsapott minket a rettenetes hő, s persze Lestat keserves ordítása. Gyorsan kimenekültünk a házból, miközben Claudia azt énekelgette:

   – Ég a Lestat, ég… El ne aludjék…

   A kikötő felé rohantunk. Hátrafelé pillantva láttam, hogy már nem csak Lestat ég, hanem az egész háztömb. Hirtelen megsajnáltam a szomszédunkban lévő süketnéma-vak intézet lakóit…

   Épphogy elértük a hajót. Gyorsan lerúgtam a kalauzt, aki a jegyünket követelte, majd miután kikáromkodtam magam abból kifolyólag, hogy az összes csomagunk, meg a kanárik is a lakásban maradtak, kiálltunk a hajókorláthoz, hogy elgyönyörködjünk a lángoló városban.

   Már csak az agyamban keringő grillkanárik és a plafonra tapadt, szénné égett Lestat képe zavart…