Tizedik fejezet,

   – melyben feltűnik a titokzatos, vasbakancsos idegen, és a Más Párizsiak elnöke is színre lép.

   A hajón, amin lágyan lötyögtünk, sajnos nem voltak patkányok. Javasoltam Claudiának, öltözzünk be piócatenyésztőknek, és járjuk a kabinokat, hátha valaki önként és dalolva eret vágatna magán. Persze ennek mindig az lett a vége, hogy az ügyfél elpatkolt, mi meg asztalhoz ültünk és falatoztunk. A hajó teljes étlapját végigettük, és egyszer csak azon csodálkoztunk, hogy véletlenül még a kapitányt is elfogyasztottuk. Tehát senki sem vezette a bárkát. De mi akkor is jól éreztük magunkat.

   Végül kikerültünk az Atlanti-óceánra. Bejártuk Etiópiát, sőt, még az Ararát-hegynek is nekimentünk. Kék tengert akartam látni… De mivel teljesen a szelekre bíztuk a hajó irányítását, a Sárga-folyón találtuk magunkat. A Föld minden szegletén jártunk. Néha azt sem tudtuk, merre az arra. Beköltöztünk néhány atombunkerbe, háltunk múzeumokban alvó teremőr mellett, harangoztunk Quasimodo helyett, de semmit sem találtunk. Már kezdtük azt hinni, mi vagyunk csak vámpírok ezen a földön.

***

   A riporter előredőlt, és kiürítette a hamutartóját. Bamba arckifejezését látva nevetnem kellett, de nem tettem.

   – Szóval mindenfelé járt vízum nélkül? – kérdezte. Megcsóváltam a fejem.

   – Nem érti a lényeget.

   – Maláriás sem lett? – feszegette tovább a húrt.

   – Mint mondtam volt, vámpír vagyok. Nem hat rám semmilyen ragály. Senkit sem találtunk. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nincs rivális.

   – És mi van Drakula gróffal? – értetlenkedett tovább a riporter.

   – Ő csupán gyerekmese egy olyan emberről, aki csak a műfogsorával ijesztgette a román kisfiúkat. Gyerekmese. Fokhagymázas agyszülemény.

   A riporter abbahagyta a kérdezősködést. Én pedig folytattam.

***

   Végül, ki tudja, hogyan, de Párizsba keveredtünk. Imádtam azt a helyet, a vágyaim városa volt. Végre nem kellett a napallergiára kennem úri sápadtságomat, hiszen minden ember bőre a holdéval vetekedett. Claudia unszolására belevetettük magunkat az élvezetekbe. Bálozni jártunk. Claudia mindig kicicomázta magát, felvett vagy húsz centis sarkú cipőket, de még mindig jóindulattal a derekamig ért. Mindenki csak nézett minket a táncterem közepén. Ah, igen. Sztárok voltunk… bár néha kivertük egy-két ember fogát keringőzés közben.

   Annyira elvakult voltam, hogy Claudia rá tudott venni bármire. Teát szolgáltam fel neki kisgatyában, balettoztam előtte, sőt, még elszteppeltem neki a Hófehérkét is, ha úgy kívánta.

   Egyik este elmentem hazulról Claudia nélkül, hogy bejárassam az új szteppcipőmet. Ütemre kopácsoltam a macskaköves úton. Kicsi, szűk sikátor volt, tele félelemmel és dühvel… mégis úgy hallottam, hogy nem vagyok egyedül. Néztem mindenfelé, de csak magamat láttam, senki mást. És akkor valami csoda történt. Én, aki kemény 2 hetet töltöttem fajtársaim felkutatásával, belebotlottam egy vértestvérbe.

   Úgy tűnt, a boltíves híd alatt csak egy pénzéhes pantomimesbe botlottam bele. Minden mozdulatomat utánozta. Oly kecsesen mutatta meg középső ujját, ahogyan én, sőt, még a titkos pacsinkat is le tudta utánozni. Azt hittem, hogy a kirakatban látom magam, csak az volt a furcsa, hogy nem az én tükörképem mosolygott vissza rám. Hanem egy vámpíré, egy másik vámpíré. Innen nézve nem tűnt valami normálisnak, de kivártam, hová vezet ez az óvodás dedó-játék. Eltakartam az arcomat, mikor ledobta köpenyét, és kivillant alóla a rózsaszín balerina tütü és hozzá egy ormótlan fekete bakancs. Kicsit illúzióromboló volt az összhatás. Előadott egy rögtönzött részletet a Diótörőből, majd a Hattyúk tavából. Ezután mindezt megunva úgy döntött, a falon folytatja enyhén transzexuális jellegű műsorát.

   Alig jutottam szóhoz. Még levegőhöz sem jutottam. Úgy pörgött-forgott a híd alján, hogy azt hittem, egy kerengő dervis leszármazottja. Meghazudtolva minden gravitációs elméletet, úgy csüngött fejjel lefelé a hídon, hogy még a kalapja sem esett le.

   – Ezt… ezt meg hogy csinálod? – néztem rá lemeredve. Az alak kitárta a karját, és mosolygott.

   – Mindennek titka a vasbakancsom, barátom! Ifjúkoromban vastelepen dolgoztam, és egy vasbakancsot kaptam a főnökömtől. Ahogy valami mágneses vagy fém anyag kerül a közelembe, zsupsz! És már a kezem között van, hehehe!

   Az alak tovább himbálódzott és lépegetett a falon. Én pedig rászóltam, hogy vigyázzon, mert egy fiáker közeledik, de ő ezzel nem törődött, csak tipegett lábujjhegyen ormótlan bakancsocskájában. Később pedig olyan szépen telibekapta a kocsis a fejjel lefelé – és neki háttal – lógó akrobata vámpírt, hogy felült a kocsihajtó nyakába, majd a lovak közé esett, amik rongyosra teperték pink tütüje fodrait.

   Egy érces hang szólt közbe. Olyan volt, mintha egy pisztolygolyó hasította volna fel a csöndet.

   – Santiago! Lábhoz!

   Az alak az út végén állt, akiből a hang kijött. Szigorúan kerülve a lámpafényt, lassan felém indult. Santiago balerinaszökkenésekkel körbeugrálta az egyént, majd pitizett egyet neki, és azt hajtogatta, mit az előbb utasítottak neki. Szorosan az alakra tapadt, természetesen mögé, és onnan vigyorgott.

   Dühömben majdnem arcon csaptam a lámpaoszlopot. Egyenesen a két fura figurának szegeztem a kérdést:

   – Tűvé tettem a világot, és csak egy bohócot találok? És rímekben beszélek! – akadtam ki, mint az óramutató. Az illető közelebb jött, Santiago meg a nyakába lihegett. Arca komor volt, kicsit Banderas-os. Előkapott Mátrixos köpenye titkos zsebéből egy apró lapot, amin a legendás 69-es póz volt felrajzolva és egy cím. A szivárvány színeiben pompázott a lapocska, rajta középen egy felirat: „Más Párizsiak Homoszínháza”. Elrejtettem a zsebembe, és durván a figura szeme közé néztem.

   – Hozd el a szép kis hölgyet is! – szólt.

   „De hát Lestatot megöltük!” – gondoltam. Vagy Claudiára gondol?

   – Nyugi, nem fog fájni. – mondta ő. Santiago bólogatott: „Bizony, fájni!” – És jól jegyezd meg a nevemet: Armand. Minden betűt ejtve, ha kérhetem.

   – Ejtve bizony! – bólogatott Santiago, mintha valaki megkérte volna rá.

   – Hm. – mondtam.

   Armand és hű seggfeje, Santiago, eltipegtek. Én pedig csak álltam ott, és nem tudtam, mit csináljak. Hazaérve felvilágosítottam Claudiát. A méhecskés és a bibés résznél leállított, és arra kért, bökjem ki a lényeget. Meséltem neki a találkozásomról a két vámpírral. Claudia azt javasolta, keressük fel a Más Párizsiak színházát. Útban az épület felé jó tanácsokat osztogattam a vámpírtársamnak.

   – Ne feledd, ők mások, mint mi. Értsd szó szerint.

   Claudia vállat vont.

   Elérkeztük a színházba. Félve léptünk be a főbejáraton. Már az aula is igen bizalomgerjesztő volt. Mindenfelé obszcén kifejezések voltak, a falakon meg plakátok hirdették a már játszott darabokat. Ilyen volt például: az Operaház Fallosza, amely, mint egy világítótorony ragyogott, körülötte pedig vámpírok hajlongtak, a Diótörő, aminek főszerepében mintha Santiago lett volna; Dr. Kefél és Mr. Hág, amit nem jellemeznék, mert úgysem hinnétek el, mi volt rajta; a Zacskók, ami pont AZT ábrázolta; A bagzás, amin vegyes nemű vámpírok toporzékoltak, de volt ott még Elkúrta a szél, a Hattyúk fasza és még sok-sok 18-as karikás plakát. Gyorsan befogtam Claudia szemét, és úgy lökdöstem a pénztár felé.

   – Rekúrjegyet kér? – kérdezte tőlem a pénztáros.

   – Khm… tessék? – pironkodtam. Claudiát bebújtattam a köpenyem mögé.

   – Mondom: rekúrjegyet kér? – ismételte meg a cigiszagú szőrös embör.

   – Az milyen?

   – Két menetes, és még a színfalak mögé és az öltözőbe is bemehet.

   – Az… az jó lesz, köszönöm.

   Kifizettem a jegyet, és igencsak lángoló fejjel mentem a bejárat felé. Rengetegen voltak, sokan a büfét is már előre meglátogatták, és csokis ciciket és kókuszos kukikat szorongatva várták az előadást.

   Az ajtóra nem a bejárat volt latinul írva, hanem ez:

„Ki itt belépsz, elkárhozol,

S fájó segglyukkal távozol…”

   Nyeltem egy jó nagyot. Claudia az ingujjamat ráncigálta és rémülten suttogott:

   – Jó ötlet volt idejönni?

   Egyértelmű válasszal nem szolgálhattam. Egy férfi bekísérte a tömeget, és az szépen elárasztotta a nézőteret és bumm! Így ültünk le a helyünkre.

   – Louis, mit nézünk meg? – érdeklődött Claudia. Elővettem a jegyet, amire az volt ráírva: „Homók a szélben”. Ígéretes darabnak hangzott.

   Fülsiketítő Varnus Xavér-féle orgonajáték hallatszott, és a függöny lassan felgördült, mi meg Claudiával egymásba kapaszkodtunk, mintha a világvége jönne.