Tizenegyedik fejezet

   – amelyben vad zacsi-pacsinak és egyéb nyalánkságoknak lehetünk tanúi, valamint fény derül a kifutott tej titkára is.

   …és akkor megkezdődött az előadás. Claudiával meghökkenten konstatáltunk, hogy a perverziónak tényleg nincs felső határa. A perverzió olyan, mint valami felfelé nyitott parabola… – állapítottam meg, mikor megláttam Santihago-t a rózsaszín nyúlfarokpamaccsal díszített dominaszerkóban. Vasbakancsa most sem hiányzott.

   – A homoszexuálisok nem élete olyan dolog, melyet nem hozhatunk nyilvánosságra. – harsant fel Santiago szopránja, mely oly élesen szelte át az étert, hogy olyan helyeken is felállt a szőröm, ahol legyantáztam. – Egymáshoz kötődő párizsi zacsi-pacsi pasi párok boldogan élik szánalmas kis életüket, és mondhatnám, hogy helyes a bőgés – fel kell világosítanunk hetero embertársainkat…

   Nem tudom, esélyes, hogy lassú a felfogásom, de most kezdett igazán leülepedni bennem a gondolat, hogy ezek tényleg buzik. Egy röpke kis öndicsérő gondolattal ismertem el, hogy átlátom a bonyolult dolgokat. Rögtön le is szögeztem Claudiának, – aki így tényleg elválaszthatatlan lett székétől, – hogy mekkora észrevételt tettem.

   – Ezek eljátsszák, hogy melegek, de különben meg buzik.

   – Hmm. Micsoda avantgárd! – mondta csillogó szemekkel Claudia. (Csípem a csajt.)

   – Ők azok, akik nem tudják, mi a jó – folytatta Santiago. – Mi, melegek élünk, mint homók a szélben, ők pedig nem sejtik, milyen közel a halál…

   Santihágó különös összefüggésekben beszélt.

   – Neee! Nem akarok zacsi-pacsit játszani! NEEE! – ordította egy csinos hajadon, akiről utólag kiderült, hogy egy ügyesen kidekorált férfi. Erre akkor jöttem rá, mikor Santiago megszabadította farmerbörtönéből.

   – „S a halál oly közel jár,

A zacsi-pacsiban csak rád vár…”

   – Neee! Még fiatal vagyok! Neee! Könyörgöm! Nemrég mutáltam!

   Felütötte bennem fejét a kérdés: mi lehet pontosan a zacsi-pacsi? Sejtelmem az volt.

   – Gyere közelebb, gyermekem – szólt Santihago mézes-mázas hangján.

   – Neee! Most mi lesz velem?!

   – Majd meglátod! – villantotta elő agyarát Santi.

   Na, most ugrik a zacsi a vízbe… – gondoltam, de ekkor feltűnt a színen ARMAND, minden betűt külön ejtve.

   – Jer hozzám, kedvesem! – szólt Armand. – Kapsz tőlem valamiiiit… – s azzal elővett egy nyalókát, amitől a cukros bácsi képe teljesen új jelleget öltött bennem. – Ne félj, nem fog fájni, csak egy kicsit piros lesz… – azzal Armand megszabadult selyemkombinéjától, s most mindketten Ádámkosztümben álltak, az áldozat enyhe Éva-beütéssel. – Magyarázd el a szabályokat, Santiago!

   – Khmmm! – Santihago megköszörülte a torkát, s most már 3 oktávval kenterbe verte a kutyák által hallható legmagasabb hangot. Szerencse, hogy vámpír vagyok. Így megismerhettem a barna hang ellentétét. – Két játékos vagyon adva, két-két zacskójuk kirakodva. Egyszerre csak egy üthet, a másik zacsiját tűrve tartja, míg ellenfele laposra paskolja. Egy találat után jön a másik, de Armand atya kettőt üthet!

   A szokások is nagyon avantgárdak itt. – gondoltam, s véleményem szavakba öntöttem: – Ez-ez-ez-ez… blöeee…

   De Claudia nem engem figyelt, szemei kocsányon csüngtek a két személy zacsiján.

   – CSATTT… – megkezdődött a mérkőzés, Armand atya olyat adott, hogy ellenfele zacskója körbefordult… – konferálta be Santihago. – Két pont Armandnak.

   Nem bírtam nézni. Az előadás oly iszonytató volt. Elolvastam a jegyet, amelyen az állt, hogy Homók a szélben – romantikus darabra számítottam, nem horrorra. A közönség ellenben lelkesen tapsolt. Egyre több rúzsozott férfi emelkedett ki a tömegből, és mind Armand zacsicsapására vágyott. Szörnyülködve néztem a jelenetet, Armand pedig engem figyelt, így inkább átirányítottam tekintetem egy kókuszos cicire, mert bevallom, elpirultam…

   Az előadás végére az áldozat totálkáó volt. Fonnyadt zacsival terült el a színpadon. Ezután a vámpírsereg lekísért minket perverz hajlékába (nem hajlatába, hajlékába!), egy alagsori pinceterembe. Soha életemben nem láttam még ennyi szexuális tárgyat – bevallom, nem is akartam.

   Eztán következett a legrosszabb. Az a fincsi kis köldöknéző (dekadens) beszélgetés Armanddal. Csúnya köldöke volt! 400 éve nem mosta meg… Gondoltam, gyorsan rátérek a témára:

   – Figyi Armand! Télleg nincs eredetünk? Ha van a folyóknak, nekünk miért nincs?

   – Hát, mert mi vámpírok vagyunk, Louis, azért. – nem mondhatnám, hogy felvilágosított volna válaszával. – De arra biztosan emlékszel, ki harapott beléd, s tett téged ilyen… kívánatossá.

   – Igen, emlékszem. Ő is szerette a melegeket, ezért jól befűtöttünk neki… – későn kaptam a számhoz, s kicsit kikotyogtam, hogy nyírtuk ki legutóbb Lestatot. Hmm… remélem, nem vették észre ezt a kis nyelvbotlást.

   – Figyelj, Louis!

„Nincsen apám, se anyám,

Se istenem, se hazám,

Se bölcsőm, csak szemfedőm!” Érted?! A mesterednek fel kellett volna világosítania erről!

   Armandnak igaza volt. Már bántam, hogy kinyírtuk Lestatot.

   – Figyelj, Louis! Én látom a másságod benned élő szikráját. De oly ártatlan vagy még! Figyeltelek pacsi közben. Tudom, hogy elvörösödtél… És akkor két választásod volt, s te a csokis kuki helyett mégis a kókuszos cicikre néztél… – ezzel a mondattal Armand köldöknéző beszéde véget ért Claudia közbeszólásával:

   – Menjünk, Louis! Fázom, és letörött a körmöm! – nyafogott Claudia, akinek sosem tudok ellenállni.

   Távozásunkkor Santiagoba ütköztünk, aki finoman tudatta velünk, hogy ha valóban mi nyírtuk ki Lestatot, halálnak halálával halunk. Érdekes nap volt, mondhatom. És olyan… MÁS.

   Azzal távoztunk Claudiával.