Tizenkettedik fejezet

   – melyben egyes szereplők tömeggyilkos hajlamai felszínre törnek, valamint Louis derékba töri Santiago karrierjét.

   Claudia rém izgatott volt, mikor visszatértünk a bérelt lakásunkba. Fel-alá járkált, s felindultságában olyasmiket is a fejemhez vágott, amikhez közöm sem volt, például a falitükröt, meg az erkély kilincsét… Végül ezzel fejezte be kirohanását:

   – Louis, Armand ki akar nyírni, tudom!

   – Engem? – hökkentem meg.

   – Nem, engem, te marharépa! Téged miért bántana? Tetszel neki! Veled az örökkévalóságig zacsi-pacsizhat, és még csak meg sem unná! – Claudia végül lehuppant a kanapéra, és rövidke lábait lógázva kibámult az ablakon, amelyen be volt húzva a sötétítőfüggöny. – Louis… Tudom, hogy el fogsz hagyni, de akkor mi lesz velem?!

   – Ne zaklass már a hülye kérdéseiddel! – fakadtam ki. – Ha annyira egyedül érzed magad, menj és fogadj örökbe egy macskát, vagy költözz be az árvaházba, úgyse tűnne fel senkinek…

   Napokig feldúlt voltam. Armand folyton küldözgette a rohadt színházjegyeit, meg a vörös rózsáit, én meg úgy döntöttem, hogy inkább a homoszínházban ütöm el a drága szabadidőmet, mint a folyton bömbölő Claudia társaságában. A minősíthetetlenebbnél minősíthetetlenebb előadások alatt efféle bölcsességeket hallottam a meleget eljátszó buzi színészek szájából, miszerint „Toszd meg és uralkodj!”, vagy „Buzi, tehát vagyok.”, illetve „Jöttem, láttam, csesztem.” Ezeknek nem sok értelmük volt, én mégis felfedeztem bennük a dekadens eleganciát és az elvont zsenialitást…

   Ám egyik nap kénytelen voltam hipersebességgel távozni a színházból, mivel majd szívszélhűdést kaptam, mikor Santiago bekonferálta a darab címét: „Lestat, a mnyuzikel”. Feltereltek a színpadra egy, még ránézésre is meleg férfit, aki csillogó, lila öltönyt és hatalmas, rózsaszín napszemüveget viselt, s állítólag a dara értelmi szerzője* volt. (*A gyengébbek kedvéért: Elton John-ról van szó, a valóban létező Lestat, a musical c. darab írójáról.)

   Hazaérkezvén, félelemmel a szívemben betántorogtam a szalonba, és nem a szalonna, ami még ragozásban sem stimmel, de ez nem is tudom, hogy jön most ide.

   – Madeleine. – szólalt meg valaki a hátam mögött, mire olyan lendülettel tettem 180°-os fordulatot, hogy felakadtam a fogasra. Egyébként sem értettem a dolgot. Miféle idegen jutott be észrevétlen a lakásunkba, aki ráadásul még a nevemet sem tudja?!

   Ám holmi behatoló helyett Claudiát pillantottam meg, amint egy másik nővel engem fixíroz. Valami szörnyű balsejtelmem támadt: talán mégsem engem szólított az a szörnyű hosszú francia néven? De akkor kit? Ráadásul igencsak zavart, hogy Claudia már fel is hozza a barátnőit, méghozzá úgy, hogy be sem mutatja őket.

   – Louis. – mondta aztán Claudia, és megpróbált leszállni a kanapéról, de a lába sehogy sem akart földet érni, alkalmasint a perzsán landolni. Végül a nő megunta a dolgot, és egy, a lány hátára mért erős ütéssel segítette ki a gyermekvámpírt, aki hasmánt elterült a padlón.

   Claudia, miután felállt és leporolta tünci csipkés-fodros selyemruhácskáját, a várakozó, s – csak most tűnt fel – félig kiszívott hölgyre mutatott.

   – Ő Madeleine. – Aha… – Mégsem a macskák mellett döntöttem, inkább kerestem magamnak egy bébiszittert. Csak, tudod, az emberek olyan hamar meghalnak, én meg ugye, ha minden jól megy, örökké élek. – Claudia rám nézett, hátha leesik a fatantusz. Mivel ez nem történt meg, így folytatta: – Louis, csinálj nekem egy anyukát, légyszi!

   – Legfeljebb az anyukáddal tudnék valamit csinálni, mondjuk kistestvért… Mégis, hogy gondoltad?! – kiabáltam.

   – Tedd meg, Louis, vagy lesmárollak! – fenyegetőzött Claudia, s hogy megmutassa, komolyan gondolta, összecsücsörített szájjal megindult felém.

   – Jól van, jól van! – emeltem fel a kezemet, jelezvén, hogy ő nyert. Két perc múlva Madeleine már a padlón vajúdva, laposkúszásban vágott mély ösvényeket a perzsaszőnyeg rojtjai között, én pedig az erkély korlátján feküdtem.

   Éppen azon töprengtem, vajon mennyire megbízható fényforrás a gázlámpa, mikor Claudia arca beúszott a képbe. Soha nem tudtam meg, mit akart mondani, ugyanis ijedtemben levetettem magam az erkélyről, s még be sem csapódtam az utca macskaköveibe, mikor felsüvített Claudia sikolya. Túlságosan lefoglalt azonban a járdaköveknek csapódó fejem, így nem volt rá alkalmam, hogy utánanézzek a dolognak. Elsötétült körülöttem a világ. Tudtam. Tudtam, hogy a gázlámpák megbízhatatlanok és még csak nem is gazdaságosak.

   Egy középkori kínzókamrához hasonló helyen ébredtem. Maszkos emberek járkáltak körülöttem, mindenféle hegyes szurkapiszkákkal a kezükben. Santiago éppen a mellkasomat tapizta, s valami undorítóan síkos anyaggal kente be, a lábam pedig már félig be volt tekerve valami fehér szalaggal. Reméltem, hogy nem ragasztószalag, az ugyanis irtóra tudja húzni az ember prémjét, mikor leszedi.

   – Jó reggelt, kis múmiám! Vigyorgott a fejembe gyönyörű pókharapó mosolyával Santiago, majd az orromba dugta – az ujját.

   – Neee! – üvöltöttem. – Ne szedd ki az agyamat!

   A többiek csak röhögtek, és úgy, ahogy voltam, félkész múmia-állapotban bezártak egy dobozba, ami Timbuktuba volt megcímezve, ráadásul hiába volt ráírva a tetejére, hogy „this side up”, direkt fejjel lefelé rakták le fa börtönömet. Tudták, hogy zavar a tökéletlenség, hát még a töketlenség! Reméltem, hogy nincs elérhető távolságban egy posta sem, mivel nem volt kedvem Ázsiába utazni.

   Miközben a vámpírok végigvonatoztak velem az épületen, egyre csak Claudia nevét üvöltöttem. Végül a homoszínház tagjai azt tették velem, mint Kőmíves Kelemen anno a feleségével: a fal szerves részévé tettek.

   Már épp kezdtem aggódni, hogy ilyen csúnya módon, hasznos építőanyagként végzem, mikor töffögés, majd hatalmas robaj hallatszott. Aztán valaki elkezdte kettéfűrészelni a ládát – velem együtt. Gyanítottam, hogy nagy gázban vagyok, hacsak nem David Copperfield az illető, ezért kipréseltem magamból egy tétova sikolyt. A fűrész még kettészelte az ingemet, majd megállt. Aztán újrakezdte tevékenységét, ezúttal a homlokom magasságában.

   – Hagyd abba, megadom magam! – visítottam.

   – Nyugi, Louis, kiszabadítalak! – hallottam Armand hangját.

   – Feszítővasról még nem hallottál?! Baromarc. – tettem hozzá, bár talán jobb lett volna, ha nem sértegetem megmentőmet, ugyanis a fűrész újra mozgásba lendült. – Visszaszívom, visszaszívom! – kiabáltam, és ijedtemben fekete lyuknak képzeltem magam.

   Kiszabadulásomat követően Armand két, Hawaii-ra szóló repülőjeggyel a kezében rögtön le akart lépni, én viszont meg akartam keresni Claudiát. Mégis csak 80 évet húztunk le együtt, vagy mi. Armand azonban, valamilyen, számomra ismeretlen okból kifolyólag megpróbált visszatartani. Ám, mivel még a falhoz szögezés és a karóba húzás sem tudott megállítani, végül elvezetett a konyhába.

   – Mi a szent teveszart keresünk itt? – csodálkoztam.

   – Nyisd ki a sütőt. – kérte gyászos képpel Armand, s én valamiért kényszert éreztem arra, hogy engedelmeskedjem neki. Óvatosan lenyitottam a gáztűzhely ajtaját, Armand pedig kihúzta a sütőrácsot.

   Azon nyomban nekiszaladtam a falnak, és könnyekben törtem ki.

   – Claudia! – zokogtam. A sütőből előkerült tepsiben ugyanis egy göndör fürtös, selyemruhás, szenesre égett… mézeskalács-bábu feküdt! Elképzelni sem tudtam ennél szívfájdítóbb halált. – Miért? Miért?! Még olyan fiatal voltál! – megsimogattam a sütit, mire az szétporladt. – Ráadásul ilyen amatőr szakácsok keze között végezted, akik még azt sem tudják, milyen hőfokom, hány percig kell sütni!...

   Armand kitámogatott a konyhából.

   – Ne itt, Louis… Ne ide hányj. Majd odakint.

   Az utcán pedig, egy csatornanyílás fölé hajolva, miközben Armand tartotta a hajamat, nehogy összepiszkítsam, elhatároztam, hogy bosszút állok.

***

   A következő hajnalon egy zsúrkocsit tolva lopakodtam be a vámpírszínházba. Csoszogásommal igyekeztem elnyomni az üvegcsörömpölés hangját, ahogy a még Claudiától örökölt kasza a whiskys palackoknak ütközik. A vámpírok hálótermébe érve bedugtam a fülemet a hordozható gramofon hangszóróival, hogy ne halljam az ablakrezegtető horkolást, s a hullabűzös hangulat kedvéért Mozart Lacrymosa-ját fütyörészve nekiláttam, hogy bepácoljam a homókat. Miután mindegyiket bőségesen megfűszereztem borssal és majoránnával, majd meglocsoltam őket egy kis alkohollal, hogy jó puha legyen a húsuk, meggyújtottam egy gyufát, és nemes egyszerűséggel közéjük dobtam, hadd süljenek ropogósra.

   Nem hallottam, hogy Santiago tüsszentett.

   A vámpírok sajna nem várták meg, míg kellő állagúra pörkölődnek, inkább citromkarikákkal a fülükben, almával a szájukban, piros masnival a farkukon körbe-körbe, meg össze-vissza szaladgáltak, s közben velőtrázó hangon énekelték (még halálukban sem tudtak elszakadni a szerepüktől):

   – „Egyikünkön sincs már gatya,

Ments meg minket Armand atya!”

   Mikor a tűz olyan közel ért, hogy nekem is lepörkölődött a nagylábujjamról a szőr, úgy gondoltam, ideje indulnom. Útban a kijárat felé kaszámmal néha-néha suhintottam egyet, mire repkedő vámpírfejek keresztezték utamat. Pedig én azt hittem, bírják a meleget… Már majdnem elértem az ajtót, mikor elémtoppant Santiago. A meleg pantomimes most sem hazudtolta meg önmagát: csipkés, fehér hálóingben, s az elmaradhatatlan vasbakancsában állta utamat. Tekintetem dereka magasságába vándorolt, s nagyot nyelve állapítottam meg, hogy ellenfelem nem visel alsóneműt.

   Santiago, riszáló mozdulataiból ítélve táncra hívott, s célja elérése érdekében érdekes lépésekkel lejtett előttem. Nem volt kedvem tangózni (a táncra a vámpír fogai közé szorított rózsából következtettem), így megpróbáltam elsurranni mellette, ám amint elég közel értem hozzá, Santiago kecses lábbelijének mágneses ereje kirántotta a kezemből a kaszát (az apja fa…át!), s a mezőgazdasági eszköz egy bumerángot megszégyenítő félfordulattal szó szerint félbeszakította a vérszívó táncát. Santiago, arcán bamba kifejezéssel, jobbra dőlt, deréktól lefelé pedig balra.

   Ezzel elintézettnek tekintettem az ügyet. A kaszát bedobtam az ajtó mellett álló esernyőtartóba, és kiléptem a napsütésbe.

   Na ja. A vérengzés közben teljesen kiment a fejemből, hogy nappal van. Már éreztem, ahogy szenesedni kezd a karom, az ütőereim meg meszesedni… Próbáltam magam védeni, vissza akartam menekülni a lángoló színházba, de mikor hozzáértem a felforrósodott kilincshez, harmadfokú égési sérüléseket szereztem, így inkább feladtam a próbálkozást.

   Már épp hallani kezdtem a túlvilági harsonákat, mikor látóterembe begurult egy fekete tricikli, rajta az asztronauta-jelmezbe öltözött Armanddal. Azt hittem, hallucinálok.

   – Pattanj fel! – nyújtotta a kezét Armand.

   Ahogy távolodtunk, hátranéztem védőruhám védelméből. A lángoló homoszínház körül emberek csoportosultak, ám borzadó sikolyok helyett tapsoltak és fütyültek: bizonyára azt hitték, hogy a legújabb vámpírpremier, a „Lángoló szerelem” című darab előzetesét látják. A levegőt megülte a sült hús szaga…