Tizenharmadik fejezet,

   – amelyben van egy kis lelkizés, szakítás, visszatérés és fonnyadás, valamint egy kis hamis fény.

   A szkafandertől és az akváriumszerű akármitől a fejemen nem sok mindent láttam. Armand egy házba gurult be a triciklivel, ami sűrűn el volt függönyözve, és undorítóan volt kitapétázva. Miután megszabadultunk burkunktól, volt időm egy kicsit a lelki sebeimmel foglalkozni. Valaki igazán nyalogathatta volna őket velem, és úgy tűnt, Armand személyében partiképes vámpírra leltem. Bár ő nem mutatta jelét egyéb érzelemnek, valami mégis azt súgta, hogy a szája rúdja szélén fel-felbuggyanó habos nyál nekem szól. Ahogy sétáltunk egymás mellett, olyanok voltunk, mint két szerelmespár – már csak Santiago nyakunkbalihegése hiányzott az idillhez, még jó, hogy idő előtt derékba törtem a karrierjét.

   – Nem is szóltál nekik… – súgtam halkan. – Pedig tudtad jól, hogy egyszer nálam is ki fog borulni a bili.

   Armand hümmentett egyet.

   – Pontosan így terveztem. A színház már úgyis bontásra ítélt volt, és az a sok költség vele… no, nem mintha fűtöttünk volna, vagy ilyesmi, és még a világítást sem használtuk… és még a közönségnek is tetszett az élő műsor.

   Armand arca a fehérből krétafehérré változott – elpirult a szentem. De nekem valahogy nem tetszett a dolog. Kicsit frusztrált, hogy megsütöttem a társulatát, és ő még örül is ennek… lehet, hogy ebben leli örömét? Ez lenne a perverziója?

   – A vezérük voltál. Bíztak benned. És mégis te mutattad meg, hol lehet citromkarikákat és olcsó pácot venni.

   A mellettem baktató vámpír vállat vont. Nem igazán érdekelte őt az, hogy én most próbálok beszólni neki.

   – Te mutattad meg az igazságot… ezek mind… mind egy dekadens világ hagymázas torzszülöttei! Te vagy a fény az én sötét éjszakámban, Louis, te mutattad meg nekem, hogy vannak nők is a világon!

   – Ugyan mit tudsz te a nőkről… – vigyorogtam.

   – Érzem, hogy a kérdések zsibognak a fejedben… állj elő velük bátran.

   – Először is az érdekelne, hogy hány méter még ez a kibaszott folyosó, amin gyalogolunk, másodszor pedig, mint látod, nem vagyok beszédes kedvemben.

   Armand elhallgatott, majd kisvártatva újra megszólalt. Nem tudtam, miért csinálja, hogy egyfolytában szekál, úgy hiszem, a gyászomat próbálta enyhíteni.

   – Tudod, mit nem szerettem a vámpírbokorban? – kérdezte tőlem váratlanul.

   – Azt, hogy dekadensek? – feleltem neki. Armand arca felderült. Ezek szerint eltaláltam a választ.

   – Neked is meg kell tanulnod a leckét… egy vámpír legyen hatalmas, gyönyörű, és sose hordjon vasbakancsot. Vagy ha mégis, óvakodjon a fémtárgyaktól.

   – Talán leszel a tanárom? – kérdeztem. Vámpírtársam vigyorgott. – És ha nem akarok órákat venni tőled? Akkor mi lesz? És ha én csak szenvedni akarok és bánkódni?

   – Akkor elvitetlek a zárt osztályra. Ott is tanulhatsz ám. Vagy beiratlak valamilyen emoképzőbe. Ott aztán majd ötösre vizsgázhatsz sírásból.

   Sokáig úgy mentünk egymás mellett, mint akik csak véletlen vetődtek egymás mellé. Nem mertem ránézni, az előttem gomolygó füstből arra következtettem, hogy barátom nemsokára tüzet fog okádni.

   – El akarod venni a gyászba borult szívemet… Nem elég, hogy Claudiából Mézit csináltál? Meddig akarsz még gyötörni, he? Tudom, hogy te nem bánsz meg semmit, mert annyi érzés szorult beléd, mint egy mézesköcsögbe. Ha csak érzéketlenségre akarsz tanítani, akkor nincs szükségem rád. – feleltem neki hidegen és kimérten, majd sarkon fordultam, és elindultam, hogy kimenjek napozni. Armand reszkető hangja megállított.

   – Louis… én… én beszarok.

   – Nem, te már beszartál. És tőlem várod, hogy kiganézzak alattad. De bármily megtisztelő is ez a felkérés, a válaszom: nem.

   Azzal végleg otthagytam Armandot.

   A napok többnyire úgy teltek, hogy bejártam a világot. Immár Claudia nélkül. Jártam Itáliában, Grönlandon, a Langerhans-szigeteken, de minden olyan sivár volt, mint egy riói karnevál. Minden apró dolog Claudia fahéjas-mézes valóját idézte, én pedig lelkiismeretemtől üldözve hazafutottam – egészen vissza Amerikáig. Beültem egy moziba, ahol valamilyen gagyi természetfilmet adtak, és a filmben többször is fel- és lement a Nap. Mikor rájöttem, hogy ez nem igazi napfelkelte és naplemente, már megnyugodva, naptej nélkül ültem be ugyanarra az előadásra.

   1988 nyarán visszatértem New Orleans-ba. Sikerült rávennem magam, hogy vegyek egy új ruhát magamnak. Elég volt csak az első elütött embert látnom, és rögtön tudtam, hogy otthon vagyok. Az orromba édesen áradt a kutyaszar és a cigifüst szaga, és szívemet – talán először Claudia megpirítása óta – boldogság járta át. A Pritamin street-en megcsapta orromat a rózsák szaga. Nem belőlem jött. Ugyanaz a rothadt rózsaszag volt, mint amilyet a nyugdíjas-otthonokban is érezni lehet. Átvágtam a temetőn, egyenesen be egy hamvasztóba. Arrébblöktem pár büdös bakancsot, és átgázoltam pár kovácsoltvas kapun is. Meg sem lepődtem, amikor megpillantottam Lestatot egy székben ringatózva, orrára egy kis szemüveg volt biggyesztve, kezében kötőtűt tartott, és egy megkezdett zoknit dugott a háta mögé ijedten.

   – Eeez… ez nem az, aminek látszik, Louis… één nem… jaj, de jó színben vagy… – hebegett zöldesre fonnyadt mesterem.

   – Nem kell szégyellned, hogy már más érdekel. Vedd csak elő azt a zoknit… Látni szeretném…

   Lestat bátortalanul lökött egyet a hintaszékén, és kezébe kapta a félig megkötött ruhadarabot.

   – Megálmodtam, hogy eljössz… Először sálat akartam csinálni… hehehe… de… – Lestat felemelte a mellette heverő gombolyagkupacot. – …de az egy sima, egy fordított már nem megy…

   – Van ilyen, Lestat.

   Mesterem átfordult a tengelyén a székével, és megpróbált közelebb jönni. Ahogy ott szenvedett kukacmozgásban a hintaszékkel, elvigyorodtam.

   – Claudia… ő… nem volt közénk való… – susogta. – De most nézlek csak meg jobban… még mindig kozmetikushoz jársz? Mindig is te voltál a piperkőcebb.

   Közelebb léptem egykori exemhez, aki ültében ugrott egyet.

   – Nyugi, nem bántalak. – mondtam.

   – Visszatérsz hozzám? Emlékszel még azokra az időkre, amikor még a régi voltam? Amikor több fogam volt, mint fülem? Senki sem tudott ellenállni nekem.

   – Csak én. – jelentettem ki egyszerűen. Lestat elmosolyodott.

   – Igen, csak te… de én mindig vágytam rád.

   Megköszörültem a torkomat. Kezdett feszélyezni ez a beszélgetés. Ha bejelenti, hogy kíván engem, én tuti sikítva kirohanok! De mielőtt végképp kirohannék, előtte még átadnék neki valamit.

   – Lestat. – szóltam mesteremhez, aki előre-hátra hintázott a karosszékében. – Ajándékot hoztam.

   Elővettem a zsebemből az út szélén talált öngyújtót. – Csak hogy legyen, ami emlékeztet rám.

   Lestat nézegette, szagolgatta, ízlelgette, de nem talált benne semmi érdekfeszítőt. Egy kis időre elvettem tőle, és megnyomta az oldalán azt a gombot, aminek segítségével egy kis fényhez jutunk, ha például este a kulcsunkkal nyitnánk ki az ajtót.

   Az apró kék fénysugár pontosan mesterem arcába világított, aki ijedtében a kapálózástól felhevülve felborult a székével.

   – Ez a fény… hogy teheted ezt velem, Louis? Meg akarsz gyilkolni? Már megint?! Biztosra akarsz menni, mi?

   Felsegítettem Lestatot, ügyelve arra, hogy ki ne tépjem csonttá aszott karját.

   – Ez csak hamis fény. Nem árt neked. Direkt üres öngyújtót hoztam, hogy ne tudjál kárt tenni magadban.

   Mesterem zsebre tette a kis világos ajándokot.

   – Ha itt maradnál velem… gyereket is szülnék, Louis…

   – Azzal még várhatunk. Most mennem kell. – szóltam, majd felfeszegetve Lestat pókláb-ujjait, kiszabadítottam kacsómat az ő kezéből. Visszanéztem fonnyadozó mesteremre, és otthagytam őt puszi nélkül.