Tizennegyedik fejezet

   – amelyben az end nem happy, Lestat vad kalandot él át az ördögi masinával, valamint a Riporter megkapja a Sötét Ajándokot.

   – Hogy mi van Lestattal, s megtanulta-e használni az öngyújtót… fogalmam sincs. Én élek, mint Marci hevesen, de mióta Claudia keksszé aszódott, bennem sem lobog már a szenvedély. Romolhatatlan vagyok, pasztőrözött, s nincs bennem E-szám. Független, bolydult lelkületű, változhatatlan, emohajlamú alak vagyok – a lényeg: üres.

   – Nem! Nem lehet így vége! Még el sem mondta a lottószámokat! Én bármit megtennék, ha hasonlíthatnék magához! – mondta izgatottan a riporter.

   – Sajnálom, kisöcsém… Úgy nézem, nem dereng nálad, mi a lényeg. Azt hiszem, gyengeelméjű vagy. És különben is! Három órája itt pofázom! Kiszáradt a szám… és pisilnem kell! – valóban fáradt voltam. Mindig meggyötört, ha kerek, egész mondatokban kellett beszélnem. Így hát levetettem magam arra a foszladozó fotelre, mely viszonylag távol terpeszkedett a riportertől.

   – De igen! Pontosan tudom, mi a lényeg! Félhomónak lenni menő! És vért inni. Ugyan már, mindenki vega akar lenni. Én nem így gondolom. Én olyan akarok lenni, mint maga!

   – Akkor menj el műkörmöshöz! – csattantam fel, s a nyakánál fogva fellógattam a riportert, aki így a füstölni való kolbász harmonikus vízióját keltette bennem. – Ne cseszd fel az agyam, te firkász! Tudod, hogy utálom a konkurenciát. Így csak én nézhetek ki. És különben is… Sosem lehetsz olyan, mint én… hisz’ szőrös a melled!

   – Tudtam, hogy azért hívtál fel ide, mert… mert…

   – Mert??? – s azzal finoman megsuhintottam a riportert, aki erre látványos akrobata-fordulatokat tett a levegőben.

   – …mert meg akarsz erőszakolni! És én ezt vállalom! Leszek a társad! Mi leszünk a homók a szélben, az elválaszthatatlan páros… Mint Frédi és Béni…

   Nem igazán értettem, mire céloz, s ezt ő is konstatálta ernyedő pofazacskóim láttán, ezért hozzátette:

   – Mint Beaves és Butthead!

   Még mindig nem vágtam a dolgot, ezért elengedtem. Szegény akkorát koppant a földön, hogy a szomszédban lakó nagymama átkiabált, hogy fejezzük be a szado-mazózást, vagy rendőrt hív. És amúgy is… Annyira kellett sárgát dobnom, hogy a hólyagom kezdte átszúrni a vesémet. S mielőtt a riporter megint hülyéket kérdezhetett volna, megpattantam, mint kecskeszar a deszkáról, vagy mi, s a másodperc töredéke alatt elpárologtam, mint valami önérzetes fing…

***

   A riporter magára maradt a sötétben, mely kívül-belül körbevette őt, agyilag, környezetileg. Annyira megijedt, hogy majd’ beszart, s már nem bírta püspökének izomgócból álló nyílását olyannyira összefogni, hogy az biztonságos legyen. Így hát kitépte a magnóból a kazit, s piros Zsigulijában elhajtott, legrövidebb úton hazafelé, ahol az angol retyó várta. Közben, hogy megnyugodjon, betette a kazettát a magnóba, s felhangzott emo-Louis bársonyosan meleg hangja:

   „Az egész 1791-ben kezdődött… Mármint a történet izgalmas része.”

   A riportert örömmámor fogta el: vámpír best of kazija van, és talán hazaér fosás előtt… De ekkor egy hínáros, fonnyadék kéz a torkára kúszott, s lenyomta őt az ülések közé.

   – Nem kell bemutatkoznom, mi? – mondta vicsorogva Lestat, s beszéd közben kis foszlánydarabkák hulltak a riporterre. – De azért mégis: Lestat vagyok, több száz éves, most kicsit fonnyadt, de amúgy kifinomultan tökös gyerek vagyok ám! És a kedvenc színem a rózsaszínben játszó pink.

   S azzal a szöszi Lestat múmiateste maga alá temette a sikoltozó, kapálózó riportert, akinek hamarosan két kis elegánsan véres pont látszódott a gigáján.

   – Hú! Már sokkal jobban érzem magam. Bár lehet, hogy felkeresek egy fodrászt… – mondta Lestat, de ekkor az 1000-rel száguldó autó letért a helyes ösvényről, s szőke hősünk a leszívott riporterrel együtt bevetette magát egy tehénistállóba. Lestat próbált ügyesen manőverezni, de elkaszált pártyúkot, tehenet, parasztot…

   – Hmm… Most már sejtem, mit érezhetett Louis, mikor letarolta a rabszolgáit a kukoricásban… – mondta mosolyogva Lestat, s próbálta leválasztani arcáról a tehéntőgyet, mely medúzaszerűen tapadt orcáira.

   Közben Louis tovább folytatta önironikus hisztijét a rádióból:

   „Szinte éreztem, ahogy a biszex idegen a nyakamba liheg…”

   – Ejnye-bejnye, Louis – ejnyézett Lestat, s gyorsan átváltott egy rock-csatornára, ahol a „Szexuális tárgyak” ment a Tankcsapda előadásában. Lestat kéjesen hátradőlt, áthajtott az összes piroson – életveszélyes volt és gyönyörű, ahogy a szemközti teherautó reflektorfénye megvilágította frissen plasztikázott arcát.

   – Van választásod… nekem nem volt… – mondta komoly arccal a vámpír, s a riporter kérdő tekintetét látva hozzátette: – Megszoksz, vagy megszöksz! – s a hófehér cápamosollyal övezett rémesen bájos vámpír képe, s a félig kiszívott riporter alakja kocsistól, mindenestől eltűnt az éjben…

Ennyi volt