Randevú éjfél után

 Valina Giovanni-ról sokat elárul már az első pillantás. Térdig érő, fűzős, magas sarkú csizma, melyre kissé rálóg fekete szoknyája. A visszafogott, ízléses mélykék blúz alól épphogy csak kivillan csípője, lapos hasa és kolosszális dekoltázsa, mellyel egy teljes Gripen-rajt is megszégyeníthetne bombázás terén. Ébenszínű haja két, füle mellett kunkorodó csigától eltekintve kontyba tűzve, de ezek is csak kiemelik szép nyakát, szív alakú arcát és fehér bőrét. Ó, és említettem már terjedelmes lökhárítóját? Végeredményben, Valina egy bomba nő, tényleg, bírom a virgácsait, a dudáit, még a fura vonzalmát a latexcuccokhoz meg az arisztokratikus anyajegyet is az arcán. Csupán egy a probléma vele.

 Vámpír.

- Jó estét, Mihály, gyönyörű lovagom! – dorombolta mély, érzéki hangján, miközben felálltam a padról. Nem is hallottam, ahogy jön, bár ez annyira nem lepett meg. A hazajáró lelkek listavezetők lopakodásban.

- Üdv, Valina. Pont nem alkalmas az idő a süketeléshez, légy kedves és állj odébb! Mondjuk két megyével.

- Miért? Vársz valakit talán? – pillogott rám a vérszívó. Tudni illik, Valinának az a fixa ideája, hogy szerelmes belém. Javasoltam neki néhány jóhírű piszichiátert, de nem vette a lapot, így inkább nem törődtem vele.

- Igazából semmi közöd hozzá, de igen. Egy… - Lefagytam. – Veled van ma vakrandim?! – gördítettem ki számon a tulkot.

- Szerintem a végzet rendezte ezt így! – vetett rám egy lehengerlő mosolyt.

- Vagy egy álnok nőszemély, akiről azt hittem, a barátom – nyögtem.

 Viki jó fej, igazi emancipált önmegvalósító, egyszerre a barátom, a beosztottam, és mellesleg, halottkeltő. Zombikat idéz fel a sírból, holt lelkekkel társalog, ilyesmik. Úgy látszik, ez a komor életvitel sem szegte kedvét az agyafúrt átverések megszervezéséhez. Legutóbbi beszélgetésünkkor az alkalmi kerítő szerepében tetszelgett. Azt mondta, van egy barátnője, aki hozzám hasonlóan párkapcsolati nehézségekkel küszködik, és ha van hozzá kedvem, megszervez vele egy vakrandit. Szerinte pont az esete vagyok.

 Nos, a halottkeltők a wiccák covenjeihez hasonló kis csoportosulásokban tevékenykednek, afféle „reanimátorok klubját” alkotnak maguk között. Persze, ez általában csak formális, összejárnak pletyizni, megemlékeznek egymás házasságáról vagy temetéséről. És amikor Viki ismerősét elképzeltem, egyszer sem jutott eszembe, hogy az országban tartózkodó tizenkét halottkeltő egyike.

- Ugyan, Mihály, ne makacskodj! Ez az este a kettőnké! – nógatott a vámpír. Becsületére legyen mondva, nem próbált szemembe nézve megbabonázni, szendén oldalra hajtott fejjel várakozott és úgy vigyorgott, mint akit baszni visznek.

 Pedig én olyan szépen elterveztem! Találkozó, virág, szellemes megjegyzések, vacsora egy előkelő étteremben, séta a Margit-szigeten, aztán esetleg hálószoba…

- Ó, azokat nekem hoztad? De gyönyörűek! – ragadta ki kezemből az öt szál vörös rózsát, és megszagolta. Egy szemvillanás alatt termett mellettem, nem is láttam, ahogy mozgott, csak egy elmosódott foltot. Nagyot fújtam. Valina ilyen: csak játssza az agyát. Ha nagyon megerőltetem magam, nem menne semmire ezekkel a trükkökkel.

- Valina, én a régió kinevezett vámpírvadásza vagyok, te pedig vámpír. Ez így nem kóser, úgyhogy légy szíves, szállj le a földre!

- Nem láttál még engem igazán repülni, szerelmem! – búgta Valina.

 Igazából az volt a véleményem, hogy Valina egy kapafogú banya, aki talán a dédanyámnál is öregebb, de ezt nem lett volna tanácsos így, ebben a formában közölnöm vele. Tény azonban, hogy kettőnk… hm, etnikai különbsége jelentősen csökkentette a levegőben vibráló romantikát. Idegesen csípőre tettem a kezem, és felé fordultam.

- Arról nem volt szó, szivi, hogy te jössz! Ez így nem fair!

 Valina annyira nőies pillantást vetett rám a rózsák mögül, hogy az felért egy kihívással.

- Mi van, ragazzo mia, beijedtél?

- Nem erről van szó, csak a nekrofília minden formája idegen tőlem – csaptam zsebre a kezem morcosan. Valina buján, mély hangon felkacagott. Hm. Hangrezgésekké változtatott étcsokoládé.

- Azért ne bízd el magad!

- Még jó. Nincs a világon semmi, amivel rábírhatnál erre a randevúra!

- Azt hiszed, drága? – mosolygott Valina. – Megvan még a motorod?

 Négy hosszú másodperc telt el, amíg az ökölnyi fagylaltra hajazó érzés torkomból lecsusszant a gyomromba, és tudatosult bennem Valina szavainak jelentése. Szapora léptekkel visszasiettem a parkolóba, ahol a Hondának természetesen hűlt helyét sem találtam. Valina követett, felhőtlen jókedve eggyel nagyobb fokozatnál már rózsaszín, röpködő elefántokat eredményezett volna a feje körül. Mint aki egy meglepetés-bulira kísér, és várja, hogy bármelyik pillanatban előugorjanak a haverok a bokorból pezsgővel és konfettivel.

 Asszem, jól láthatóan lilult a fejem, mikor visszafordultam hozzá.

- Hová tetted a motoromat?! – sisteregtem egy egészséges Sokol-rádió hangján.

- Megkértem pár barátomat, hogy vigyázzanak rá, amíg veled szórakozom.

 Hát, ez tényleg szórakozik velem – gondoltam forrpontig hevült agyvízzel. Könnybe lábadt lelki szemeim előtt megjelent drága Shadow Spiritem, a 45 lóerős, kétkerekű acélparipa, dédelgetett, derék vashátasom, mely utcai huligánok martalékává lett. Összegraffitizve, kibelezve, ócskavasnak eladva, széthajtva, összetörve…

- Ti, férfiak olyan egyformák vagytok. Mindig van valami gyengétek, minden fickónak van egy bolondériája, egy játéka, amivel meg lehet fogni! – kuncogott az álnok perszóna.

- He he, vicces, komolyan! Hol a kamera? – néztem körül sokat mondó pillantással.

- Nincs kamera, lovagom. Ez a valóság!

- Na jó. Valina, kapsz egy lehetőséget, hogy visszaadd, különben hívom a zsarukat! – förmedtem rá. Flegma arccal fonta karba kezeit, ügyesen tartva a csokor rózsát.

- A slusszkulcs még a zsebedben van, ugye? És mit mondasz nekik, hogy vittem el én egyedül?

- Te mondtad, hogy a haverjaid…

 Valina mélyet sóhajtott, mint aki valami nagyon egyszerű dolgot próbál beleverni a fejembe. A parkolóőr bódéjához ballagott, és bekopogott.

- Jó estét, uram, látott innen bárkit is kihajtani egy nagy motorral?

- Nem én. Miért, történt valami?

- Igazából… - siettem volna megmagyarázni, de Valina bokán rúgott.

- Igazából semmi különös, csak ellenőrizni szerettünk volna valamit. Köszönöm szépen! – mosolygott csábosan, és csókot dobott a köpcös, hatvanas dobozlakónak. Kicsit arrébb kísért, nehogy újból megpróbáljam keresztülhúzni a számításait.

- A motorod itt van a szigeten eldugva, te tökfej. Hagynám szerinted egy olyan városban őrizet nélkül, ahol nem hallani koppanást, mikor elejtesz egy tízforintost?

- Aha. Vagy túszul ejted, és azzal zsarolsz, hogy nem adod vissza, ha nem randizok veled.

- Appunto. Egész jól haladsz a Kübler-Ross féle lelki trauma skáláján. Már túl vagy a tagadáson, a haragon és az alkudozáson. Már csak a depresszió van hátra, és aztán az elfogadás következik.

- És ha bepanaszollak a vámpírok Szuverénjénél, amiért hatalmaskodsz és viszályt szítasz az emberi lakossággal?

- Mondom, hogy beijedtél. Nyuszi vagy, Mihály…Nem is kellesz nekem… - mondta Valina tragikus hangon, és fenekét riszálva elindult kifelé a szigetről.

 Na, Miska, meg vagy lőve! Igazából nem láttam rá más lehetőséget, mint a távolodó nőstényördög után indulni, és felajánlani neki férfiúi szolgálataimat. Amit csak azután tehetek meg, hogy nyeltem egy nagyon nagyot. Nem véletlenül lett belőlem vámpírvadász: utálom a vámpírokat. Arról nem tehetek, hogy az egyik perverz szörnyeteg belém zúgott, és én beletenyereltem lelki életének sűrű, libaszínű sarába.

 Tekintve, hogy a motoromat Valina bukóstól varázsolta el valahová a külső űrbe, leszűkülni látszott a program. Jármű nélkül nem voltam hajlandó vele kivilágítatlan részeken sétálni, márpedig egy tisztességes étterem eléréséhez minimum keresztül kell gyalogolni a Margit-szigeten. Bizalmatlanságom láthatólag megbántotta.

- Nem kell félned tőlem, drága! – győzködött. – Mielőtt jöttem, alaposan teleittam magam vérrel, hogy élettelibbnek tűnjek!

- Milyen figyelmes – morogtam, és rá akartam gyújtani. Valina kivette a cigit a számból, és eldobta. Mondtam már, hogy a vámpírok fóbiásan rettegnek a tűztől? Még a cigiparázstól is.

- Hé! Annak harmincöt forint darabja!

- Meg tíz perc a halálodig hátralevő időből. A dohányzás káros az egészségre!

- Remélem, nem sértődsz meg, ha közlöm veled: a munkámból kifolyólag minden éjjel közvetlen életveszélyben vagyok. Bármikor felbukkanhat egy bosszúért lihegő vámpír vagy egy halandó szolgája, hogy rám törje az ajtót. Úgyhogy én örülök a legjobban, ha ágyban, párnák közt tüdőrákban halok meg, és nem álmomban agyonlőve, jó?

- Milyen hülye felfogás – cöcögött Valina. – Az emberek nem értékelik eléggé az életüket!

- Könnyű utólag bölcsnek lenni – vetettem oda, mire a nő elhallgatott. Pedig nekem volt igazam; ő már minimum száz éve halott.

- Különben meddig akarsz még itt állni? – kérdezte. – Mindjárt kilenc.

- Remélhetőleg amíg fel nem kel a nap. Ha azután is folytatni akarod a randit, felkötöm magam.

 Hirtelen felkiáltásától megrezzentem. A számító, okos és gyakorlatias Valina elragadtatta magát.

- Cavolata! Non voul sentir ragione! – fakadt ki a levegőnek, és elém perdült, szoknyája csak úgy libegett a hirtelen mozdulattól. Megérintette az állam. Összerezzentem, de nem léptem hátrább tőle. Nem akartam feldühíteni azzal, hogy kimutatom: viszolygok tőle. Attól, ami. Felemelte az arcom, a szemembe nézett. Fehér arca teljesen nyugodt volt, indulatnak nyoma sem látszott rajta. Nagyon fekete szemek ültek nem túl távol egymástól, amitől úgy festett, mint egy porcelánbaba. Okos tekintete komoly volt, nagy, buja ajkait megnedvesítette, mielőtt megszólalt.

- Figyelj, szerelmem! Én igyekszek a kedvedre tenni, és értem, hogy ehhez ketten kellenek. De méltányolnám, ha nem éreztetnéd velem, hogy totális bárgyúságot csinálok és annyira se méltatsz, hogy a lábad se törölnéd belém!

- Milyen érzékeny lettél hirtelen… - mosolyogtam rá. Valahol igaza volt; végül is, abba talán nem halok bele, hogy sétálok egy nagyot, miközben eszmét cserélek egy matuzsálemi korú nővel. Megfogtam a kezét. Meleg volt, éreztem a szívverését a hüvelykujja alatt. – Egy randi, és ha vége, visszakapom a Shadow-t, ugye?

 Elengedte a kezem, átkarolta magát. Pár lépéssel arrébb ment.

- Csak áltatnám magam a hazugsággal, hogy nem csak emiatt mész bele, de igen. Így van.

- Na jó. Gyere, menjünk át a buszmegállóba!

- Minek? – kacsintott rám cinkos vigyorral. Igen, most már újra Valina volt, ahogy visszalépett mellém, karját az enyémbe öltötte. Balsejtelem környékezett meg, ahogy ezt mondta.

- Hogyhogy minek? Már megbocsáss, de akkor sem fogok veled egy kihalt környéken átmasírozni!

- Miért, hová akarsz menni?

- Gondoltam, a Zorbas jó lett volna. Szeretek oda járni.

- Te aztán nem kíméled a pénztárcádat! – kacagott fel Valina, hogy kilátszottak a szemfogai. Elhúztam a számat. Erre inkább nem mondtam semmit. Szorosan belém karolt.

- Akkor szerintem kapaszkodj! Imádni fogod, szívem!

 Jaj ne.

 Arra, ami következett, nem lehetett felkészülni. Valina erősen megvetette és behajlította a lábát, mintha helyből készülne nagyot ugrani. Aztán azt is tette. Nagyon nagyot ugrott.

 Régóta tudtam, hogy jó pár vámpír képes repülni, mindig is kíváncsi voltam rá, hogyan csinálják. Nos, így: mint a rakéta. A nő szabályosan kilőtt, emberfölötti erejű karjával, mint egy húsba burkolt fémkapaszkodóval, magával rántott engem is. Be kellett csuknom a szemem a menetszél miatt. Az élményből alig von le valamicskét, hogy a hirtelen gyorsulástól már az első pillanatban szambázni kezdett a gyomrom. Nagyon gyorsan mentünk, ezt csukott szemmel is éreztem az iszonyú huzatból, gyorsabban, mint ahogy drága Hondám valaha is repített engem. Olyan hányingerem támadt, hogy minden erőmmel a kitörni készülő rókát próbáltam visszatuszkolni a torkomba. Szédültem, ebből arra következtettem, hogy valószínűleg zuhanunk. Tíz körömmel kapaszkodtam Valina vállába a lehető legilletlenebb módon, és gondolatban rekordsebességgel tekertem végig egy Miatyánkot.

 A becsapódás pont olyan brutálisra sikeredett, mint az indulás: a hatalmas zökkenéstől ugrottam egyet, aztán elengedtem magam. A lábam földhöz ért, ernyedten csüngtem le a kemény járdára „kedvesem” válláról. Valahol a belvárosban landoltunk, a közelben egy autónak beindult a riasztója. Valina soktízezer forintos csizmája bokáig beleszakadt a járda romjaiba, kisebb porfelhőt verve fel maga körül. Finnyásan leporolta szoknyáját, és akkurátusan kilépett a miniatűr kráterből. Elengedtem, és négykézlábra ereszkedtem a földre.

- Ugye, milyen klassz, kedves már-mindent-láttam uraság? – pillantott rám fölényesen, gőgösen Valina. Talán azt várta, hogy azt fogom mondani, igen, imádom, menjünk még egyet! Én inkább azt nyöszörögtem áhítattal a betonnak:

- Föld… Föld!...

 Aztán azt:

- Hányni fogok…

 Diszkréten elszalajtottam egy fészekalja Vukot a legközelebbi kapualjban; a sötétben nem láttam jól, de mintha már amúgy is lett volna ott egy hasonló produktum. Valina együttérzőn átkarolt és simogatta a hátamat, amíg én arra koncentráltam, hogy ne rondítsam össze a drága ruhát, amibe – Uram irgalmazz! – csak az ő kedvéért öltöztem ki.

- Jobban vagy? – kérdezte, mikor befejeztem az alkotó tevékenységet. Egy zsebkendőt adott, amivel megtörölhettem a szám.

- Aha… Kösz. De legközelebb én akkor is buszozni fogok – közöltem.

- De most már legalább biztosan nem akarsz rágyújtani – állapította meg a vámpír, kezeit továbbra is rajtam felejtve.

- Légy szíves, ne tapizz!

- Ugyan már, ne szégyenlősködj! Itt nem lát minket senki!

 Benyúltam az ingem alá, és előkaptam éjjel-nappal viselt ezüstkeresztemet. A nyaklánc azonnal felizzott, mint minden megszentelt kereszt, ami vámpírok közelébe kerül, Valina pedig fájdalmas sziszegéssel eresztett el. Felé tartottam a keresztet, amíg beszéltem.

- Tisztázzunk valamit! Ez nem kívánt testi kapcsolat, és ilyen nincs. Senki nem erőszakol meg senkit, nincs smaci, nincs smúzolás, nincs potya-numera! Ezek a játékszabályok, és kész!

- Tedd már el… - nyöszörögte Valina karjaival takarva arcát a kereszt elől, ami úgy fénylett, mint egy szteroidokon nevelt szentjánosbogár.

- Megígéred?

- Meg, meg, csak rakd el azt a kurva keresztet!!

 Hát elraktam. Egy kicsit fel is melegedett, de nem volt vészes. Kihúztam magam, és megpróbáltam valami frizura-szerűséggé rendezni összegubancolódott hajamat.

- Naszóval. Hol is vagyunk most?

- A Zorbas mellett. Nem a Király utcában van?

- Nem.

 Valina aznap este először látszott zavarba esni. Na végre, egy pirospont nekem.

- Biztos másik étteremre gondoltál… - fordult el kevélyen.

- Elhagytad a rózsákat? – vontam fel a szemöldököm. Ő csak állt, nekem háttal, durcásan karba font kezekkel. Hogy hová tűnt a csokor, azt nem tudom. Talán valahol Angyalföld felett ejthette el, vagy Lipótvárosnál. Kezdett tetszeni ez a randi. Ha még sok ilyen pillanata lesz, még a végén élvezni is fogom!

- Na jó, sétáljunk. Nincs messze – javasoltam.

 Valina a kezét nyújtotta, és olyan arcot vágott hozzá, mintha arra várna, hogy kiengeszteljem. Szemeimet forgatva fogadtam el a kinyújtott balt. Hát, a környék itt sem volt valami bizalomgerjesztő, de Budapest belvárosában sehol sem az. Na jó, ott talán igen, ahol nincsenek vámpírok.

 Kimentünk a körútra. Reméltem, hogy nincsenek a közelben ismerősök; elsüllyednék, ha valaki meglátna…

- Tudod, mi a furcsa? Hogy ennyire szimpi vagyok neked még akkor is, ha hidegre tettem a bátyád.

 Ez így, ebben a formában nem volt igaz, de ha alkalmam adódott volna a gátlástalan szívtipróból emberrabló kultistává fejlődött Dominikot felgyújtani, előbb teszem meg, mint akinek valójában sikerült.

- Dominik bolond volt – vont vállat könnyedén Valina. – Azóta kereste a bajt, hogy betette a lábát Pestre. De ezt nyilván te is tudtad…

- Első kézből – dörmögtem. Már amennyire tudtam, csak Budapesten Dominik megrontott minimum egy kiskorú lányt, segédkezett öt ember meggyilkolásában és a tetemük fekete mágiához való felhasználásában, egy idegileg labilis nekromantának pedig megadta a kezdősebességet a pszichopaták rögös útján. Ja, és egy kisebb összeesküvés keretében el akarta tenni láb alól a helyi vámpírmuftit, de ez már nem sikerült neki.

 Észrevettem, hogy Valina engem néz. Összekapcsolódott a tekintetünk. Alap szabály, hogy ne nézz egy vámpír szemébe, mert még a gyengébbek is könnyedén hipnotizálják az embereket. Valina szeme nagyon mély barna volt, ami csak akkor nem látszott feketének, ha közvetlenül rá esett a lámpafény.

- Igazából… úgy kellett neki. Sosem tudta, hol a határ, és ezért nagy árat kellett fizetnie. Különben, most már úgysem számít – mondta Valina, és megszorította a kezemet, utána egyenesen előre nézett.

 Perceken keresztül bandukoltunk az éjszakai fényben fürdő körúton, mire újból megszólaltam.

- És mit jelent pontosan, hogy vámpír-követ vagy? Mivel jár ez?

- Azt jelenti, hogy itt vagyok, és értesítem a Lazarus házat, ha valami rendellenesről szerzek tudomást.

- Például ha elszabadul a pokol egy vámpírok bálján…

- Jól látod a helyzetet.

- És mellette dolgozol is valamit? Vagy a… ház küld pénzt?

- Dehogy küld! Nem, ennél azért nagyobb önállóságot várnak a tagjaiktól. És feltételezem, vámpírvadászként ismered a Straussbergi Csatolmányt.

- Aha… - mondtam igen meggyőzően, holott gőzöm se volt, a Csatolmánynak pontosan melyik részére gondol. Az egész a vámpírok integrálásáról szól az Európai Unió társadalmába és gazdaságába.

- A lényeg, hogy van rendes állásom, adóval, TB-vel és minden egyébbel együtt.

 Próbáltam elképzelni Valina munkáját. Állatpreparátor; tetoválóművész; szado-mazo domina; kórboncnok; ezek jutottak eszembe hirtelen. Olyasmik, mint mondjuk pincérnő, titkárnő vagy csemegepultos, meg se fordultak volna a fejemben. Nem akarok tahó lenni, de mihez érthet egy szellemekkel társalgó, több száz éves vámpír boszorkány?

- És mivel foglalkozol?

- Egy általános iskola könyvelője vagyok.

 Meg kellett állnom, és vennem pár mély levegőt. Egy vámpír könyvelő.

- Viccesnek találod? – kérdezte éles hangon Valina.

- Haladjunk, mert sose érünk oda – indítványoztam, és előresiettem. Nem akartam, hogy látsszon az arcomon, mennyire igyekszem magamba fojtani a röhögést.

 Szerencsésen megérkeztünk egyéni minipassióm következő stációjára: a Zorbas Tavernába. Meg kell hagyni, valóban elegáns hely, és szabad asztaluk is volt, dacára a hétvégi étterem-dömpingnek, ami ilyenkor rászabadul a kozmopolitákra. Nagyobb luxust is megengedhettem volna magamnak, de a Zorbas amellett, hogy jól néz ki és jól főz, egy titokban dédelgetett álmomat is meg-megcsillantja előttem: az autentikus görög halászfaluk ígéretét.

 Belépésünkkor egy picit megálltam, hagytam, hogy „kedvesem” megcsodálhassa a Taverna meghitten görög hangulatú falait. Kellemes, tágas belső terét jól tagolták, annyi szép, hangulatos dísszel ékítve, hogy öröm volt nézni – mégsem estek át a ló túloldalára, és a látványvilág sem hajlott giccsbe. Helyenként felvillanó amforák, vaskos gerendákról aláburjánzó növényzet, hófehér falakból kialakított, diszkrét bokszok… Ez a miniatűr szeparálódás nagyon tetszett nekem, így mindenki visszavonulhat saját magánvilágába. Ha hozzávesszük, hogy az andalító környezethez nem tartoznak túl borsos árak, bármely gavallér rohanvást hozná magával álmai vérivó szellemét. A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út. A gyomrához pedig a pénztárcáján át.

 Kértünk asztalt az egyik pincértől – természetesen Valina parancsára nemdohányzót, és azt se felejtette el elpöttyenteni, hogy első randevúnk túlélőtúráját töltjük e tetszetős falak közt. A személyzet el volt ragadtatva, sok boldogságot kívánt. Én azt kívántam neki nem túl barátságos hangon, hogy találja csak meg őt egyszer az ilyen öröm, sírva könyörgi vissza a régi életét. Erre végre lelohadt a fene nagy lelkesedése, inkább zavartan elpucolt az étlapokért. Udvariasan kihúztam Valinának a széket, aztán kimentem a mosdóba.

 Hálát adtam az égnek a pár percnyi magányért, pedig tényleg csak az arcomat meg a számat akartam megmosni; a repülés epeízű emlékei még mindig kísértettek. Már jobban éreztem magam, bár abban nem voltam teljesen biztos, hogy az egész étlapot végig tudnám enni. Eszembe jutott valami, amit visszatérve asztalunkhoz meg is kérdeztem a fegyelmezetten várakozó boszorkánytól.

- Te, Valina, árulj el nekem valamit! Mit keresel te egy étteremben?

- Ugyan, kedvesem, miért kérdezed ezt?

- Tudom, hogy nem tudsz szilárd táplálékot enni.

 Valina próbált megnyerően mosolyogni, de csak erőltetetten sikerült neki. Touché.

- Talán aggódsz a súlyom miatt, vadászom?

- Dehogy, pusztán udvariasságból kérdeztem. Nem venném a szívemre, ha miattam éreznéd magad kényelmetlenül.

 Kihasználtam az időt, míg Valina halálos csendben kiduzzogta magát. Fölvettem az étlapot, és kiszúrtam magamnak egy szimpatikus fogást. Amikor már kínosan hosszúra nyúlt a csönd, feldobtam valami érdekes témát.

- Tudod, mindig is csodáltam, hogy a külföldi vámpírok milyen jól beszélnek magyarul. Ott van például Valko, ő asszem lengyel…

- Bolgár – helyesbített Valina kelletlenül.

- Vagy Luc, az meg valami francia. Isten nyugosztalja.

- Ámen.

- Rólad nem is beszélve. Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?

 Valina arca felengedett. Végre lenyugodott, már nem fortyogott sem az éttermezés, sem befuccsolt navigációs rendszere miatt. Kényelmesen elhelyezkedett székében, és ismét csábos pillantásokat lövellt felém vastag, fekete szempillája alól. Az eszem megáll, ez sose adja fel!

- Nem fogod elhinni, édesem: Magyarországon. A világháborúban sokat jártam az Osztrák-Magyar Monarchiában, nekem kellett tartanom a kapcsolatot a helyi halhatatlanokkal. Mikor széthullottak a régi hitek és világképek, nagyon megnehezült fenntartani a látszatot, hogy mi is emberek vagyunk. Az elsőben irgalmatlanul nehéz volt. A másodikban pedig úgyszólván lehetetlen.

- Úgy érted, a világháborúkban?

- Ja, igen, azokban.

- Bámulatos. Elárulod, hány éves vagy?

- Arcátlan! – szörnyülködött Valina. Etikettből egyes; sose kérdezd meg egy nőtől, hogy hány éves. Még azoktól se, akik halhatatlanok és az idők végezetéig ugyanúgy fognak kinézni.

- Akkor azt mondd meg, mikor haltál meg!

 Egy kicsit tétovázott, mielőtt megszólalt volna.

- Régen volt, amikor utoljára láttam a nap fényét. Akkoriban Milánóban laktam a családommal. Mint a legtöbb nemesi családra, ránk is nagyon rossz idők jártak. Háború után voltunk, Napóleont megverték, a birtokainkat meg el akarták venni az osztrákok. De mi nem hagytuk magunkat, pontosabban, az apám nem hagyta. Évről évre fogyott a termés, a parasztok megszöktek, elköltöztek, vitték magukkal az állatokat, és nem volt ki művelje a földeket. Apánk nagyon nagy hazafi volt, haláláig éltette a köztársaságot… Persze egy olyan korban, amikor a vacsorád függ attól, kit mondasz uradnak, a hazafiaknak könnyen felkopott az álluk. Apám titkos gyűlésekre járt, ahol a nemesek szövetkeztek a monarchia ellen… Nagy álmaik voltak. Szegény apám…

 Valina szomorkásan elmosolyodott, az asztalra könyökölt, arcát lágyan tenyerébe támasztotta. Fekete szemei másfél évszázadnyi távolságba révedtek. Megérkezett a pincér, hogy felvegye a rendelést. Sült bárányt választottam, fetasajtos salátával; jóformán csak muszájból, mert érdekelt, hogy ki volt, mi volt Valina, mielőtt… ez lett belőle. Az étterem másodlagos lett, a derék pincér, a halk zene… Most csak az asztal volt, melynek túloldalán ez az iszonyúan sokat látott teremtmény mesélt.

- Ott ismerte meg apám a milánói Szuverént. A Város Ura egykor szimpatizált Napóleonnal, akiről sokan terjesztették, hogy ő az antikrisztus. Tudod, akkor még sok helyen éltek a halhatatlanok régi dogmái, főleg a mélyen vallásos városokban. A Sötétség Gyermekeinek nevezték magukat, földalatti hordákba tömörültek, rémségeket műveltek az emberekkel, mert hitték: ők erre lettek, nem-létük egyetlen célja, hogy a Sátánt képviseljék a Föld színén. Nem csoda, hogy Milánó Ura támogatta a háborúk hozóját. Ő és társai álltak a legközelebb ahhoz, amit az emberek a szörnyeteg vámpírokról kitaláltak. Sőt.

 Kuncogott, majd mély levegőt vett.

- Apám elkeseredett volt. Féltette a családját, a jólétét a zsiványoktól, akiket Bécsből jött léhűtők béreltek fel, hogy elijesszenek minket a birtokunkról. A napszámosokat el is kergették, idősebb bátyámmal pedig az ő golyójuk végzett az egyik télen. Ezért alkut kötött a halhatatlanokkal, akik hozzásegítették, hogy megtarthassa földjeit és békéjét – cserébe értem és Dominikért. Nem mondanám, hogy megérte neki… Két évvel később apámat elvitte a tüdővész, anyám és a kisebbik húgom utána halt a bánatban, az öcséim pedig elzüllöttek Milánó alvilágában. A nagyobbik húgom Svájcba költözött, és hozzáment egy grófhoz. Vissza se nézett.

 Elhallgatott, kissé búsan pillantott rám a sóhajnyi hatásszünetben. De ő nem sóhajtott.

- 1831-ben haltam meg, Mihály, egy gyönyörű, hatalmas, gazdag kúriában, egy hatszáz esztendős halhatatlan karjaiban. Harminc év múlva láttam apám álmának beteljesülését, a szabad ország születését. Kilencvenöt év elteltével vált egykori birtokunk, az én örökségem Milánó beépített külterületévé. És száztizenhárom év múlva kellett végleg a magam lábára állnom, mert akitől az öröklétet kaptam, porrá lett.

- Hogy halt meg? – kérdeztem csendesen. Valina a szemembe nézett.

- Egy bombázás alatt lelte halálát. Halhatatlan létemben apám után ő volt a második ember, akit megsirattam.

 A vámpírok nem emberek. Biztos tudnia kellett valamit Milánó hatszáz éves Urának, ha Valina ennyire hiányolja. Komor hallgatásba fulladt az elbeszélés, melyet újfent én törtem meg.

- Sajnálom.

- Már elmúlt. De most már egyél, a halottak nem kívánják, hogy részvétből éhen halj! – mosolygott a boszorkány.

 Az épphogy olvadozó jégcsap-hangulat és a repülőút dacára meglehetősen jóízűt ettem. Amikor olykor felpillantottam vacsorámból, minduntalan úgy tetszett, hogy épp élvezkedve gusztál. Mintha én volnék a ketrecben hízlalt Jancsi, ő pedig a gonosz boszorka, aki arra vár, hogy elérjem a vágósúlyt és ő megehessen. Volt ráció a hasonlatban, igaz, a mesebeli Jancsinak nem volt ezüstkeresztje, amivel távol tarthatta volna magától a kannibalisztikus és inverz nekrofil hajlamoktól fűtött banyát.

- Tele vagyok… - állítottam négy órára evőeszközeimet.

- Én pedig azon töprengtem, vadászom, milyen lehettél réges rég. Még mielőtt a Scholomance-ba mentél volna.

- Ki mondta el? – néztem rá vasvilla-tekintettel. Utáltam, ha a múltamnak ezt a részét birizgálja valaki.

- A Város Ura. Csak a miheztartás végett világosította fel minden alattvalóját, elvégre a Scholomance halhatatlanjai köztiszteletben állnak közöttünk. És az ő szövetségeseik úgyszintén.

- Én nem vagyok a scholo vérmágusainak a barátja.

- De ezt rajtam kívül nem tudja senki.

 Ez igaz. Így aki fél a scholotól, az nem fog engem zaklatni. Viszont működik a dolog vica versa: most már magaménak tudhatom a Scholomance összes ellenségét is az agyarasok között. Kösz, Város Ura!

- Azért szívesen meghallgatom a történetedet – mondta Valina. – Neked is biztos volt valaha választásod, hogy boszorkánymester leszel, démonok ismerője, vagy valami más…

 Hát mesélni kezdtem neki a családomról, a szüleimről, a húgomról, a nagynénémről, a nagyszüleimről. A vidéki barackozásokról nagyapám ültetvényén, az iskolákról, első szerelmekről. Ő is elmondta, hol tanult, kibe volt először szerelmes. Nálam egy egy osztállyal feljebb járó lány, Szandi volt a szerencsés, aki aztán egy hónapnyi „járás” után „megcsalt” egy néptáncos hetedikessel. Valina egy francia katonával veszítette el a szüzességét egy szénakazalban, tizennégy évesen. A liliomtipró megígérte neki, hogy megszökteti és Párizsba viszi magával, ami persze sose történt meg. Egy-null neki. Megbeszéltük, hogy az efféle bunkók ma se haltak ki, csak nem mindig hajlandóak utóbb felszívódni és elesni a fronton. Magamban megállapítottam, hogy Valina notórius, kétszáz éves feminista megalomániája kétségkívül ebben a serdülőkori, feldolgozatlan traumában gyökerezik.

- Sose akartál más lenni, mint boszorkánymester, vagy vámpírvadász? – kérdezte a nő.

- Ami azt illeti, de igen. Mégpedig rockzenész.

- Ó! Esküdni mernék, hogy hasonlítasz is valamelyikre, de nem jut eszembe a neve…

- Tudom – közöltem rezignáltan. – Szóval, gimnáziumban alakítottunk egy csapatot. Tudod, az az igazi, garázsban zenélős, magyar rockzene. Az volt a nevünk, hogy Indigó.

- Miért pont az?

- Mert sok külföldi számot feldolgoztunk. Guns n’ roses, AC/DC, Iron Maiden, Deep Purple… A gimi vége felé már koncertjeink is voltak, igaz, csak kicsik. Egy időben a Beatrice után léptünk fel, levezetésképpen azoknak, akik még nem tombolták ki eléggé magukat. Akik ismertek minket, imádtak, hatalmas bulikat csaptunk… Szép idők voltak azok.

- Te mi voltál az együttesben?

- Basszusgitáros – mosolyogtam. – Szereted a rockot?

- Hát… végül is minden zenének megvan a maga helye a világban.

 Nahát, szebben nem is fogalmazhatta volna meg, hogy ki nem állhatja.

- És miért nem lettél végül rocksztár?

- A hetedik fellépésünk után feloszlatták az Indigót. Amikor még nem tudtam kezelni azt a dolgot, amivel vonzom magam köré a démonokat, rengeteg spontán megszállást, néha betegségeket idéztem elő. Főleg serdülőkoromban fordultak elő ilyenek. Ma már szerintem nem fajulnának idáig a dolgok, akkor sem, ha sokáig nem használnék fekete mágiát. Szóval, ez sokszor előfordult a koncertek alatt is. Csomóan imádták, olyan volt nekik, mint a drog, de rengetegen csináltak olyan borzasztó, embertelen, erkölcstelen dolgokat, amit később nem bírtak elviselni. Az egyik iskolatársam ebben az állapotban egy villamos alá ugrott.

 Elhallgattam. Ilyen a veleszületett képesség a démonok idomítására. Én úgy négy-öt éves korom óta hordozom ezt, legalábbis akkor derült ki. Állítólag eleinte egy üres szobával beszélgettem, és a láthatatlan barátomra, mint „Cicára” hivatkoztam. Igazából nem emlékszek konkrét dolgokra, csak halvány benyomásokra abból az időből. Később néha embereket vagy emberek árnyékait láttam, amiben önmagában nincs semmi különös – eltekintve attól, hogy mások ott nem láttak semmit. Aztán jöttek a megszállottak: olyan rendes osztálytársak, barátok, rokonok, akik egyik napról a másikra paranoid skizofréniába, mániás depresszióba vagy katatóniába zuhantak. Elvétve egy-egy kisebb járványt is elindítottam, bár ez sosem volt vészes.

- Honnan tudtad, hogy te voltál az oka?

- Onnan, hogy követett. Akárhová mentem, akárkikkel találkoztam, közülük kerültek ki a szerencsétlenek. Sokukat halálra vagy hülyére gyógyszerezték, félrekezelték a kórházakban. Mások nem bírtak szembenézni a tetteikkel, amikor a megszállottság elmúlt, alkoholisták, narkósok lettek. És volt, aki elhitte magáról, hogy ő a földre szállt gonosz.

- A kamaszok mindig mindenért magukat okolják, főleg a fiúk.

- Az elején a szüleim is ezt mondták. De amikor már az összevont osztályok fele is kidőlt körülöttem… Az nem lehetett véletlen. És mindig csak körülöttem, hiába váltottam iskolát. A legjobb barátom azért költözött vidékre, mert a házukban az első látogatásom után kopogószellemek kezdtek el… „dolgozni”.

- Sajnálom, Mihály – mondta Valina, és megszorította a kezem. – Szörnyű lehet ezeket a terheket hordozni.

- Már lerendeztem magamban. Nem tehettem róla, hogy ez történt, viszont tettem érte, hogy az újabb szerencsétlenségeket megakadályozzam. Normális életet akartam magamnak, és mondhatjuk, hogy meg is szereztem. Ezért nem hibáztatom magam semmiért.

- Jól teszed.

 Egymás szemébe néztünk. Valina rám mosolygott, megértően és szelíden. Ezzel egészen meglepett; nem tartottam képesnek gyengéd érzelmek kifejezésére. De most teljesen új perspektívából szemléltem a hozzáállását mások lelki világához. Így, ebből a szemszögből épp nem tűnt paréj nagy érzelmi pokrócnak. Arckifejezése bátorító színezetet öltött, megint megszorította a kezem, és felállt.

- Kimegyek egy percre a mosdóba. Rögtön jövök.

- Minek mész a mosdóba?! – rökönyödtem meg. A vámpírok anyagcseréjének témájában sok fehér foltom van, de eddig úgy tudtam, hogy a mellékhelyiségben való kuporgásnál hasznosabban töltik az örökkévalóságot.

- Akkor úgy mondom: hozok valamit, amitől jobban fogod érezni magad.

 Kivártam a megadatott pár percet, ami alatt egy hölgy elvégzi ügyes-bajos dolgait, megigazítja a sminkjét, kipletyizi magát a többiekkel. Közben csendben emésztettem az eltelt beszélgetést. Őszinték voltunk egymáshoz. A szerelem azt jelenti, hogy merünk bízni a másikban annyira, hogy felfedjük előtte leggyengébb pontjainkat. Valina épp rést ütött a saját érzelmi légelhárító-rendszerén, hogy felhozza a régmúlt árnyait, én pedig olyasmiket árultam el neki magamról, amit a legközelebbi barátaimon és a családomon kívül senkivel nem osztottam meg. Elábrándoztam. Ha nem lenne ez a fura kattanása, ami a hullákhoz köti… Na ne, Miska, ne hagyd el az agyad!

 Valina üres kézzel tért vissza. Hatalmas szemei két csillámló minitengerként sötétlettek arca fehérségében, ahogy laza eleganciával letelepedett velem szemközt.

- Azt hittem, bort hozol.

- Jaj, ne, ne azt a poént, Mihály!

- De, légyszi, hadd halljam! Csak egyszer! – unszoltam nevetve.

- Neeem!

- Hölgyem, uram! Parancsoljanak! – lépett hozzánk a pincér. Vele jött tálcán két pohárka ital, egy szál vörös rózsa, és vagy fél tucat díszes kosztümös, egyébként nagyon is magyar ábrázatú muzsikus.

- Köszönjük, de mi ez? – kérdeztem, felvonva egyik szemöldököm. Éreztem, hogy alapjáraton világos arcomba vér tolul a zavartól.

- Ajándék az ifjú párnak a tulajdonostól, külön jókívánságokkal Fekete úr részére!

 A „Fekete úr”-tól felállt a hátamon a szőr. A Szuverén szokott így nevezni. Tisztában voltam vele, hogy a borravalóknál mindig megszalad kicsit a kezem, elvégre megengedhetem magamnak, elég jól keresek. De ennyire beettem magam a lelkébe ezeknek a derék embereknek? És muszáj ezt?! Valami kiülhetett az arcomra, mert Valina öblösen elnevette magát. Elvette a rózsát és az egyik poharat a tálcáról.

- Köszönjük a nagylelkű ajándékot, igazán nem kellett volna ez a kis… hmmm…

- A legjobb minőségű ouzo, amit házunk rendelkezésükre bocsáthat. Az évjárata…

- Adja ide! – vakkantottam rosszkedvűen, és elmartam a másik poharat. Reméltem, hogy tekintetemből kiolvassa a főúr: ma nincs jatt. Szemeiben csak mélységes üresség volt, tompa, tág pupillájú nihil. Már láttam ilyet, és nem csak a buzgómócsing módra vigyorgó zenészek képén. Épp nyitni akartam a szám, hogy ledorongoljam Valinát, amiért megbabonázta a személyzetet, de a pincér megelőzött.

- Most hadd adjam át a helyemet a zenészeknek és az ifjú pár táncának! Élvezzék az előadást!